A feminizmus nulladik lépése, hogy nemet mondunk a társadalmi elvárásokra
Habár sosem késő a megfelelő vágányra helyezni az életünket, most mégis úgy látom, hogy sokkal jobb döntéseket hoztam volna, ha mindig tudatos feminista lettem volna. Azaz, ha egy pillanatra sem tud senki megingatni abban a hitemben, hogy a férfiak és a nők között az egyenlőségre kell törekedni.
Bármilyen furcsának tűnhet, nem harcos feministaként láttam meg a napvilágot – a babák eleve nem nagyon foglalkoznak politikai kérdésekkel. Olyan családban nőttem fel, ahonnan a feminizmus félbolond, szőrös, agresszív nők csoportjának tűnt. Legalábbis a szavak szintjén, mert technikailag a döntéshozók nálunk anyai ágon a nők voltak mindig is, miközben sok tekintetben a hagyományos szerepmintákat követték.
Sokféle mintázat megmutatkozik
Nagymamám például egész életében kiszolgálta a nagyapámat, aki egy teát sem tudott megfőzni magának. De amíg a nagyapám nyolc általánost végzett munkásember volt, akit viszonylag fiatalon leszázalékoltak, így otthon tengette a napjait, addig a nagymamám egy bankfiók igazgatóhelyettese volt óriási szociális kapcsolatrendszerrel és társadalmi megbecsültséggel – ez utóbbit igyekezett, amennyire csak lehet, eltitkolni a nagyapám elől, hogy ne legyen feszültség a családban.
Az anyámnál alapvető volt, hogy ő végzi a gyereknevelés nagy részét, a családi logisztikát, az érzelmi munkát. De például a családi kassza kulcsa mindig az ő kezében volt, és a házimunka is viszonylag kiegyensúlyozottan oszlott meg közte és az apám, majd később közte és a nevelőapám között.
Egy kapcsolat sem a papírtól lesz tartós egy életen át
A feminizmus felvetéseihez valószínűleg épp azért nem könnyű sokaknak kapcsolódni, mert a nők társadalmi elnyomása igen sokféle mintázatot mutat, és például egy családi mikrokörnyezetben sokszor nem is úgy oszlanak meg az erőviszonyok, ahogy azt egy szélesebb perspektívát tekintve látjuk. Mi nem voltunk feministák, mert keveset tudtunk arról, mi az a feminizmus, és feministák voltunk, mert mindig arra törekedtünk, hogy viszonylag független, a saját életével kapcsolatban kompetens döntéseket hozó, erős nők legyünk.
Miért lett volna mégis jobb feministának lenni?
Eszembe jut a családom nőtagjaival kapcsolatban is számtalan dolog, ami tisztább, egyszerűbb lehetett volna, ha tudatos feministák. De ahelyett, hogy az engedélyük nélkül az ő életüket elemezgetném tovább, áttérek a saját példámra, és elmondom, ha most újrakezdhetném, mit csinálnék másképp.
Nem lennék pick me girl. Már írtam a pick me girl jelenségéről korábban is, de nagyon érdekesnek találom. Ki gondolta volna, hogy lesz még valami, amit a Tiktokról tanulok meg, és komoly önértelmezésre késztet harmincas éveim közepén? Pedig!
A pick me girl ugye az a csaj, aki a fiúkkal barátkozik, a lányokat pedig fúrja.
A Tiktok-videók szerint ezt azért teszi, mert szeretné, ha a fiúk vele akarnának összejönni, ha őt választanák, erre utal a pick me kifejezés. Én is pick me voltam, de én nem egészen ebből a megfontolásból.
Inkább arról volt szó, hogy már nagyon kicsi koromban, kábé az oviban felmértem, hogy a fiúk sokkal menőbbek, mint a lányok. Innentől fogva fiú barátaim voltak főleg – akadtak közben lányok is, de az alapvető célom mindig az volt, hogy fiúkkal haverkodjak. És bár kívülről én tűntem a menő lánynak, aki a fiúkkal lóg (még az egyetemen is!), a helyzet valójában az volt, hogy én voltam a béna lány a fiúk között.
A túlértékelt fiúbarátságok mellett egy fura csaj, akit lehet szeretni, meg végül is jó fej, csak nem pontosan érteni, mikor és hogyan került ide. Másfelől vannak dolgok, amiket a férfiak nagy részével egész egyszerűen nem lehet megbeszélni, vagy nem úgy, ahogy én azt igényelném. Nem arról van szó, hogy nekik nincs igényük a „lelkizésre”, hanem hogy szocializációjuk miatt egész egyszerűen nem képesek elég érzékenyen és lényeglátóan gondolkodni érzelmi kérdésekről.
Másfelől vannak kifejezetten dühítő esetek, amelyek a nemi különbségekből adódnak. Például három, hozzám igen közel álló fiúbarátaimról nemrégiben kiderült, hogy a közös csetcsoportjukban villamoson és egyéb tömegközlekedési eszközökön fotózott női hátsókat szoktak küldözgetni egymásnak. Mikor megtudtam, és szóvá tettem ezt, egész egyszerűen lefeministáztak.
Ehhez képest iszonyú felszabadító volt, amikor elkezdtem nem versenytársként tekinteni a körülöttem élő nőkre, hanem szeretni őket, jól lenni velük – rengeteget javult a nemi arány a baráti körömben, ami valahogy engem is kiegyensúlyozottabbá tett.
Erőszakosabban kommunikálnék
Nos, igen, ez így nem hangzik olyan nagyon jól, mégis fontos. Már eszembe jutott, hogy egynémely értelmiségi társaságban meg kéne mérnem, hányszor és milyen hosszan szólalnak meg nők és férfiak. Különben voltak is erre már mérések korábban, különböző politikai vitaműsorokból csináltak (feministák!) ilyen statisztikákat.
Alapvetően azt lehet elmondani, hogy a férfiak sokkal többet okoskodnak, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy okosabbak is. Csak több az önbizalmuk, amit a sok okoskodás alakít ki. Ha újrakezdhetném, sokkal többet okoskodnék, azt hiszem. Nem hagynám, hogy félbeszakítsanak mondat közben, kevesebbet udvariaskodnék. És elhinném, hogy van humorérzékem.
Valahogy nőként ez is nehéz, viccelni. A férfiak szájából ugyanaz a poén sokszor sokkal viccesebbnek hat. Nem bírom megérteni, hogy miért. Mert mélyebb a hangjuk? Ennek talán egy külön cikkben kéne utánajárnom.
Nem hagynám, hogy zaklassanak
Van az életemben egy csomó kicsi zaklatási történet. Nem rettenetesek, nem elviselhetetlenek, de néha eszembe jutnak, és rossz érzéssel töltenek el. A metoo mozgalom időszakában az derült ki, hogy ezzel sajnos egyáltalán nem vagyok egyedül. Rengeteg hosszú beszélgetésem volt akkoriban barátaimmal, ismerőseimmel, és csakúgy záporoztak az ilyen történetek. Ezeknek a sztoriknak, beleértve az enyémeket is, egy-egy időben kimondott nem, vagy sarkon fordulás néha véget vethetett volna.
Ez nem áldozathibáztatás a részemről, csak józan mérlegelés, a probléma gyökere egy csomószor az, hogy azt hisszük, nem áll jogunkban nemet mondani vagy sarkon fordulni egy-egy szituációból. Ma már sokkal jobban meg tudom húzni a saját határaimat, és ebben – kérdés sem fér hozzá – a feminizmus segített nekem.
Nem jönnék össze nettó elnyomó férfiakkal
Meg talán kicsit elnyomó férfiakkal sem. Egalitárius párkapcsolatokat igyekeznék választani. Időnként előfordul velünk, hogy lenyűgöz minket valaki ereje, hatalma, tudása, népszerűsége. Azt gondoljuk, hogy általa mi is erőre, hatalomra, tudásra és népszerűségre teszünk szert. De ez nem igaz.
Ami viszont gyakrabban előfordul az ilyen típusú egyenlőtlen párkapcsolatokban, hogy egyszer csak ráeszmélünk, a másik irányítja a mi életünket is. Ha a mai tudásommal elölről kezdeném a párkeresést, rengeteg kellemetlenségtől megkímélném magam, azt hiszem.
Testképzavar nélkül
Nem kezdeném el növeszteni a testképzavaromat kiskamasz koromban. Azt hiszem, ez az egyik legsúlyosabb probléma, ami a mai napig elkísér: túl sokat foglalkozom a testemmel, állandóan kívülről vizsgálgatom magam, képtelen vagyok magammal megelégedni. Kiálló zsírpárnáim mostanra kezdenek kissé össze is löttyedni, megjelentek rajtam az első ráncok. El vagyok velük foglalva.
Különben nem tudom, mi lett volna, ha tízéves koromtól tudatosan mondok nemet a társadalmi elvárásokra a testemmel kapcsolatban. Nem tudom van-e ilyen valós opció, hogy nemet mondani rá. Lehet, hogy e tekintetben nemcsak magamat, de az egész világot át kellett volna programozni feministává, mondjuk, a kilencvenes évek elején.
Ami viszont biztos: minél többen sajátítjuk el a feminista nézőpontot, minél többen hiszünk benne, hogy az esélyegyenlőség fontos, és minél több egyenlőtlenségből fakadó problémára látunk rá, annál könnyebb lesz nekünk és az utánunk következőknek.