Magamat választottam mások helyett - akkor most egy önző szemét vagyok?

Állítólag nagy buli volt, mindenki táncolt

A filmet azóta megnéztem. Táncolni azóta sem voltam, de nagyon készülök. Megbántam, hogy nem mentem el? Bűntudatmentes sunyi manó vigyorog a szemöldököm mögött: nem. Mert azon az estén, így negyven felett, öregesen – nem, viszont kimerülten és még gyulladt torokkal -, semmi másra nem vágytam, mint bindge-elni egy jó tartalmat valamelyik streamingen, és időben elaludni.

Más kérdés, hogy ebből a következő lett: egy kicsit filmet néztem, egy kicsit veszekedtem a gyerekkel az aktuális iskolai halogatós kérdésen, aki jó későn feküdt le, mert ő, velem ellentétben nyolc éves létére egy nagy esti pörgős „bulit” tervezett magának. Azt számításba sem véve, hogy a családtagjai nem vettek részt benne, csakis az alvásra kényszerítésében, ráadásul hangosan helyreutasítva, úgyhogy végül az ő bulija sem úgy sikerült, mint az enyém, amit eredetileg terveztem.

De azért biztosan előbb feküdtem le aludni, és kevésbé felpörögve, mintha hajnali kettőkor értünk volna haza, smink lemos, alkoholfogyasztás utáni dehidratáltsággal lefekvés, majd másnap enervált felébredés. Fair döntés volt ez azzal szemben, akinek megígértem? Nem igazán… Magammal szemben talán igen.

Magammal szemben fair, a másikkal nem

Néha, egyszer-egyszer, érdemes ugyanis megengednünk magunknak, hogy egy beígért programot, kellő időben eldöntve - sajnos ebben van fejlődési lehetőségem -, mégis az off-listára pöccintsünk és lelassuljunk picit. És van olyan is, és ez is emberi, hogy nem tudom, hogy le fogom mondani. Mert mondjuk két héttel korábban nem látom, hogy azon az estén épp Nos-pa után kutatva fogok laposkúszásban közlekedni a konykakövön a menstruációm harmadik napján – az a rohadt harmadik nap!

Mert annyira fáj a hasam, hogy nem hogy azt nem tudom elképzelni, hogy felöltözzek és egy emberihez közelítő, kevésbé eltorzult fejet tudjak vágni a kommunikációs partnerre. Ezért a távolmaradásom tökéletesen indokolt, akárcsak a felmentés tesi alól hatodikban, és biztosíthatok minden potenciális résztvevőt a buliban: ez mindenkinek így jobb. Tehát vannak az érthető, azonosulható és tök jogos esetek. És vannak azok, melyeket érdemes legközelebb jobban átgondolni.

Az elfogadható oldal

Viszont mégis van a történetnek egy olyan oldala, amit nagyon titokban kell bevallanom, és amit szégyellnék, ha korrektséghez ragaszkodó emberi maximalizmusom oldaláról nézném. De ember vagyok, az istenért, és nem mindig nézem onnan… Isten lássa lelkem. Tehát: nincs kedvem menni. Van ilyen. A másik félnek mindegy, mikor találkozunk, ráadásul ott lakik a közelben.

És amikor hulla fáradtan közlöm a barátnőmmel, aki jól ismer, és tudja, hogy nem vagyok egy partipillangó, hogy nem megy, mert semmi másra nem vágyom, mint egy hatalmas alvásra, akkor lemondom. És ekkor csap be egy őrült endorfinhullám: nincs semmi dolgom. És ez olyan ritkán esik meg. Amikor egyik pillanatról a másikra egy remeknek ígérkező programmal nem törődve önző (?) döntést hozok, és a semmittevés végtelen lehetőségei árasztanak el (pl. gyermekkel való vitatkozás alvásidőben).

Ez a terv lemondásának bűnös öröme. Rendszerint azért bűntudat követi. A miből maradok ki-érzést szerencsére már töröltem a mentális leltárból, mert felesleges foglalkozni vele.

A másik oldal megélése

Annál inkább érdemes belegondolni mégis a másik oldalba, ha legközelebb ilyen hebrencs döntésre ragadtatjuk magunkat. Ugyanis valóban ott a másik ideje. A másik tervei. A másik kapcsolódási vágya hozzánk, amit egy huszárvágással nyírunk ki ilyenkor. Erre mondhatja a szakember, hogy etikai oldalról nem fair a döntés.

És igaza van. Vagyis ha legközelebb épp nem a Niagara akar lehúzni a mélyére, miközben egy sziklába kapaszkodunk, érdemes mérlegelni a döntést: vajon nekem hogy esne, ha ezt velem csinálnák meg? A másik ember, a kapcsolat, a barátság iránti alázat nem árt, ha felülírja az impulzív lemondási késztetést. Kozma-Vízkelety Dániel család-pszichoterapeuta, párterapeuta és klinikai szakpszichológus véleményét kérdeztem meg a témáról.

„Ha egy extrém példát veszünk: évek óta nem voltunk együtt a párunkkal, a gyereket elvállalta a nagymama, de ilyen vagy olyan okra hivatkozva az utolsó pillanatban, mivel egyszerre tűnik nehézségnek és jó lehetőségnek – lemondjuk. Mint minden ambivalencia esetében, ez a lemondás tűnik abban a pillanatban a feloldásnak és pillanatnyi megkönnyebbülést hoz, pedig mégsem leszünk jobban tőle.”

A nemet mondás ugyanis más kategóriába esik, mint az utolsó pillanatban lemondás. „Utóbbi esetben először igent mondunk, aztán halogatjuk, és az utolsó pillanatban mondjuk le a dolgot. A bűntudatot nem érdemes továbbvinni, mert nem visz sehová. De legközelebb érdemes már a megbeszélés pillanatában mérlegelni, hogy mennyire vagyok alkalmas arra, hogy adjak magamból a másiknak.

Sokkal nyíltabb, őszintébb, korrektebb a meghívás pillanatában meghozni a felelősségteljes döntést, és inkább akkor mondani nemet.”

A nemet mondás képessége egy újabb, sokunk számára fejlesztendő terület. Valljuk be: sokszor a gyerekkel kapcsolatos teendőkre fogjuk, ha valahová nem megyünk el. Inkább azt hiszem, egyszerűen csak fel kéne mérnem, mennyire jó nekem és a másik félnek, ha az adott helyzetre igent mondok. Ha nem annyira, és mondjuk közben még a menstruációs naptárba is belenéztem, felelősen tudok nemet mondani.

Csakhogy: még ekkor sem láttam, hogy egy jó barátnős, elmélyült beszélgetésből nem pont a fáradtságomat felülírta volna az együttérzés összekötő ereje és egy jó közös röhögés. A párhuzamos univerzumba a lemondás oldaláról sem látok már bele.