Férjhez mentél és azóta depressziós vagy? Nem a pároddal van baj!
Ha az esküvőd utáni hetekben olyan érzésed van, mintha kihúzták volna a lábad alól a talajt jobb, ha tudod: nem vagy vele egyedül. Az esküvő utáni depresszió ugyan korántsem annyira erőteljesen kopogtat az ajtón, mint „klasszikus bátyja”, ettől függetlenül erősen érezteti a hatását. Csehák Hajnalka pszichológussal jártuk körbe az okokat és a megoldásokat.
Nem árulok zsákba macskát: a cikk témáját ezúttal a való élet szolgáltatta. Közel egy évig készültünk az esküvőnkre, annak minden pozitív és negatív hozadékával együtt. (Ember legyen a talpán, aki ép idegekkel gyalogol végig a folyamaton!) Bár tény, hogy az utolsó hetekben már bőszen imádkoztam, mihamarabb jöjjön el a nagy nap (amikor nyugodtan hátradőlve konstatálhatom: mindent megtettem azért, hogy egy szuper napot hozzak össze, a többi a szolgáltatókon múlik), az esküvő után nemcsak erőteljes fáradtság, hanem szomorúság is erőt vett rajtam. Szép lassan kezdtem felfogni, hogy lezárult egy korszak, hogy hirtelen „hivatalosan is” új családot alapítottam, hogy azok az emberek, akikkel együtt ünnepeltem, valószínűleg soha nem lesznek többé egyszerre, egy helyen és a többi, és a többi. Ezek a gondolatok hetekig ott visszhangoztak nemcsak az én, hanem újdonsült férjem fejében is, ezért kutatómunkába kezdtem, hogy megtaláljam „rossz kedvünk” okát. Az pedig nem más, mint az esküvő utáni depresszió.
Házasság és génszintű emlékezet
Csehák Hajnalka pszichológus igyekszik leszögezni: az esküvő utáni depresszió (angolul talán még kifejezőbb postweddig blues) egy reaktív depresszió, azaz a változásra való reakció megnyilvánulása. A nagybetűs depressziótól az különbözteti meg, hogy korántsem tartós folyamatról beszélünk: a „tünetek” 1-2 hét múlva általában rendeződni szoktak. (Ezt egyébként a magam példájával is tanúsíthatom.)
Ami az előfordulást illeti, egyre gyakoribb jelenségről van szó (a szókapcsolatra rákeresve a Redditen konstatáltam, hogy már külön keresőmatrica létezik a kifejezésre): a szakértő szerint ennek kevésbé mentális, mint inkább társadalmi okai vannak. Génszintű emlékezetünkben még az elrendezett házasságok "kódja" él: eszerint az esküvő után nem lett vége az újdonságoknak, hiszen a fiatal pár rendszerint csak ekkor költözött össze, és kezdett valóban „új” családként funkcionálni.
Ezzel ellentétben ma, a szerelmi kapcsolatok virágkorában a házasság egy hosszú távú kapcsolat megkoronázása „csupán”: mondhatni az este végeztével meg is szakad az újdonságok sora. A pár (nagyrészt) ugyanabba az élethelyzetbe csöppen visssza,
amelyből kiindult, azzal a különbséggel, hogy most már (minimum) jogilag (is) összetartoznak.
Hajnalka szerint olyan ez, mint amikor hosszú hónapokon keresztül készülünk a karácsonyra, és a karácsonyfa – a szenteste és ajándékozás után – azonnal lehullatná a tűleveleit. Magyarán, amikor hosszú időn keresztül foglalkozunk valamivel, majd az beteljesül, hirtelen hiányérzet léphet fel bennünk. Olyasfajta „viszkető tenyér” érzés ez, mintha egy maraton futás után azon görcsölnénk a hazaúton, hogy valamit elfelejtettünk bepakolni a bőröndbe.
Ezzel együtt az esküvő, mint rítus, a legfontosabb szokásaink – a másik kettő a születés és a halál – harmadik ága: a felnőtté válás egyik legszebb ünnepe. (Zsepit elő: a magam részéről akkor kezdtem el zokogni az esküvőn, amikor édesapám átadott a páromnak.) Nehéz megélni az átállást, leszakadni az eddig biztonságot jelentő családról, és felvállalni annak terhét, hogy ketten, együtt építünk valami újat. Hajnalka szerint ugyanis „innentől kezdve származási családunk csak második lesz a sorban az elsődleges, választott családunk mögött.”
„Már nem a ruha érdekel, hanem az azt viselő ember” – Beszélgetés dr. Simonovics Ildikóval, a Magyar Menyasszony kiállítás kurátorával
Kikeveredni a lejtmenetből
A pszichológus szerint hasznos lehet, ha a fiatal pár már az esküvő előtt úgy készül: a lagzit követő néhány napban csak egymásra fókuszálnak. Nem véletlen, hogy az emberiség szép lassan létrehozta a nászút fogalmát: a nagy napot követően ugyanis jó, ha a pár együtt, vállt vállnak vetve lovagolja meg a rózsaszín felhőket, így lehetőséget adva maguknak a pihenésre, az események feldolgozására és arra, hogy lecsengjenek bennük a történtek.
Hajnalka házasság előtt állóknak kifejezetten azt ajánlja, hogy csapot-papot (és násznépet) hátrahagyva azonnal induljanak útnak, de ha erre nincs lehetőség, minimum vegyenek ki néhány nap szabadságot a lagzit követően, amit együtt töltenek. „Ezidő alatt ünnepeljék magukat olyan tevékenységekkel, amelyek kevésbé hétköznapiak: igyanak meg egy-egy pohár pezsgőt a reggelihez vagy zárják magukra az ajtót és maximum csak a pizzafutárt engedjék be. A lényeg, hogy örömteli, felemelő tevékenységeket végezzenek, lehetőleg olyat, amit együtt tudnak csinálni a párjukkal” – javasolja.
Apró-cseprő gyakorlatokkal is hozzásegíthetjük magunkat ahhoz, hogy levezessük a felfokozott állapotot: érdemes például fényképekkel dokumentálni az esküvő utáni első hetet, és az elkészült alkotásokat becsúsztatni a házasságkötés során készült fotók közé. „Így ébredt mellettem első nap, feleségként” vagy „Ez volt az első reggeli, amit férj- és feleségként elfogyasztottunk”, stb.
Ennél egy fokkal komolyabb szellemi igénybevételt jelent, amikor párunkkal együtt elkezdjük megtervezni a közös jövőt, a következő mérföldköveket. Ezek újabb, várva várt célokat adhatnak az életünknek, egyúttal segíthetnek elűzni az esküvő utáni depressziót. A jövőbe fektetett bizalom általában felülírja a múlt iránt érzett szomorúságunkat. Ha az esküvő (már) elmúlt perceit nem is kapjuk vissza, az esküvői fotók kézhez kapása után hálásak leszünk a nagy nap élményéért, amely összeköt minket a nehezebb időkben. Végtére is, ez az esküvő (egyik) lényege, nem?