Életünk minden fontos szakaszában feltesszük magunknak a kérdés, hogy kik is vagyunk mi valójában?
Erik Erikson pszichoszociális fejlődéselmélete szerint személyiségünk egész életünkön át alakul, közben pedig újra és újra különböző életfeladatokat kell megoldanunk – ha jól sikerül, egy magasabb szintre léphetünk tovább.
A német-amerikai pszichoanalitikus Freud követője volt, de megújította annak személyiségfejlődésről alkotott elképzeléseit, kidolgozva így a pszichológia máig egyik legelismertebb és legnagyobb hatású elméletét. Erikson a személyiség kialakulását egész életen át tartó folyamatnak tekintette, amelyben különböző szakaszokon esünk át, kríziseket oldunk meg, és ideális esetben folyamatosan fejlődünk.
Ebben az értelmezésében a krízis nem feltétlenül egy negatív életesemény, hanem valami olyasmi, ami konfliktust hordoz magában, feladattal látja el az egyént, aki helyes megoldás estén egy újabb életszakaszba léphet. Ha adekvátan oldjuk meg a kríziseket, akkor nemcsak véghez viszünk egy életfeladatot, de nyerünk valamit általa, amit tovább tudunk vinni a következő szakaszba is.
Mik azok a digitális határok, és hogyan húzzuk meg őket egy párkapcsolatban?
Erikson ezt nevezi epigenetikus elvnek, mely szerint minden konfliktus helyes megoldása felhasználható a következő krízis megoldásához is, illetve minden egyes konfliktusban megjelenhet a korábbi szakaszok nem megfelelő megoldásából adódó problematika is; egyben pedig minden életszakaszban újra és újra felmerülhetnek a korábbi krízisek feladatai is.
Ki vagyok én?
Erikson modelljének értelmében életünk fő célja identitásunk megtalálása - amely a környezettel kölcsönhatásban fejlődik. A csecsemőkortól halálunkig tartó szakaszok egymásra épülnek, ha sikerül megoldanunk a felmerülő konfliktusokat, akkor fejlettebben léphetünk a következő szintre, és rengeteg erőforrást kaphatunk a következő krízis megoldásához is. Ha azonban nem megfelelően oldjuk meg, az később visszaüt, nehezíti az újabb krízisek megoldását.
Vagyis: életünk minden fontos szakaszában feltesszük magunknak a kérdés, hogy kik is vagyunk mi valójában, és ez a kérdés mindig valamiféle konfliktusban merül fel, a válasz pedig annak megoldása lesz. A szakaszok konfliktusai belső pszichés változással és a környezettel való kapcsolat által is kifejeződnek.
A krízis tehát az egyensúly megbillenése, sérülékennyé is tehet minket, egyben azonban lehetőséget teremt arra, hogy identitásunk formálódjon, érettebbé váljunk. Minden megoldott szakaszban nyerünk valamilyen fontos kompetenciát, amely nemcsak személyiségünket gazdagítja, és közelebb visz minket önmagunk megismeréséhez, de a társas viszonyainkat is formálja.
A pszichoszociális fejlődéselmélet értelmében tehát a személyiség nem izoláltan fejlődik, hanem először a szűkebb, majd a tágabb környezet befolyására is, és
a társadalom és kultúra, amelyben élünk, alapvetően határozza meg, milyen kríziseken megyünk keresztül, és hogyan oldjuk meg azokat.
Ősbizalom kialakítása
Az első életévben a gyermekben az elsődleges gondozókkal való kapcsolaton keresztül alakul ki ideális esetben a környezettel szembeni bizalom, vagyis az ősbizalom. Ha a gondozó megfelelően kielégíti a csecsemő szükségleteit, akkor megszületik benne a remény arra, hogy bízhat a világban. A krízis fő kérdése tehát, hogy lehet-e optimistának lenni, bízni abban, hogy mások kielégítik a szükségleteinket.
Nem megfelelő megoldás esetén egy alapvető bizalomvesztettség alakul ki a gyerekben. A második-harmadik életév az autónómia szakasza: a gyerekek ekkor a saját testi funkcióik feletti ellenőrzés, az érzelmi önkontroll és az autonómia konfliktusát kell, hogy megoldják. Ideális esetben megtanulják testi folyamataikat és érzelmeiket adekvát módon szabályozni, és hisznek abban, hogy maguk is meg tudnak oldani dolgokat.
A gondozók részéről ilyenkor arra van szükség, hogy olyan biztonságos bázisai legyenek az egyre önállóbb gyereknek, ahová visszatérhet, miközben nem is akadályozzák törekvéseit, de nem is támasztanak felé túlzott elvárásokat. Ha ez sikerül, a gyermek hisz saját énerejében, ha nem, akkor a szégyen és kétkedés lehet úrrá rajta.
A következő lépcsőfok már a tágabb környezeti hatásokat is magába foglalja: a legtöbb gyerek ilyenkor kerül először közösségbe, és személyiségfejlődésének fő mozgatórugója a világ felfedezése iránti kíváncsiság. Ha a környezet hagyja, hogy a gyerek cselekedhessen, kiélhesse függetlenedési törekvéseit, kezdeményezőkészségét, akkor hasznosnak érzi magát, kezdeményező és kreatív lesz. Ha a konfliktust nem tudja megoldani, szégyen és bűntudat lesz úrrá rajta.
A szeretet képessége
A negyedik szakasz a kisiskoláskor. A gyerekek ilyenkor már rengeteg tudás birtokában vannak, megkezdődik a szűkebb család, a kultúra és a társadalom által elismert készségek és viselkedés elsajátítása és begyakorlása. A gyerekek életének ekkor kiemelt színtere az iskola, ahol megélhetik azt, hogy teljesítményüket elismerik.
Fontos, hogy a szakasz konfliktusának megoldásához legyen egy olyan tere a gyerek életének, ahol kompetensnek érezheti magát, ahol sikerélmények érik, különben kisebbrendűségi érzés lesz úrrá rajta. A következő szakaszt Erikson kiemelt jelentőségűnek tartotta az identitás fejlődése tekintetében.
Nemcsak azért, mert a serdülőkorban az összes korábbi szakasz konfliktusai és azok megoldásai, az általuk nyert képességek, vagy a nyomukban kialakult problematikák újra felbukkannak, hanem azért is, mert a modell szerint identitáskrízisnek nevezett időszak végére alakul ki ideális esetben az az énkép és a környezethez való stabil viszony, amellyel aztán a felnőtt életbe lép valaki. Ekkor a legfontosabb kérdés egy serdülő számára, hogy kicsoda ő és mi a szerepe a világban.
Ha nem találja a helyét, ha nem tud egységes identitást kialakítani, nem keresi meg azokat a szerepeit, amelyekben komfortosan érzi magát, egyfajta zavarodottság, szerepkonfúzió alakul ki. A nagyjából húsz-huszonöt éves korig tartó életszakaszban a jól megoldott krízis által nyerhető erény a hűség – önmagához, a világban betöltött szerepeihez, az általa fontosnak tartott dolgokhoz.
Az elmélet itt válik el a legmarkánsabban a freudi tanoktól. Míg ugyanis utóbbi a serdülőkorral befejezettnek tekinti a személyiség fejlődését, Erikson még három fontos szakaszt beiktat. Az intimitás vagy izoláció krízise életünk egyik fontos fordulópontja, mely a fiatal felnőttkortól a középkorig tart: itt dől el, hogy képesek vagyunk-e kölcsönös szeretetkapcsolatok létrehozására és megtartására.
Ez az első érett szerelmek, az elköteleződés, a tartós baráti kapcsolatok kialakításának, házasságnak, gyerekvállalásnak az időszaka. Emellett erre a szakaszra tehető a szakma vagy hivatás melletti elköteleződés is. Az identitáskeresés erre az időszakra is átcsúszhat, de ideális estben már rendelkezünk egy stabil énképpel. A megoldott krízis fontos erénye a szeretet képessége lesz. Ellenkező esetben az egyén, ha nem képes harmonikus emberi kapcsolatok kialakítására, elmagányosodhat, izolálódhat környezetétől.
A gondoskodás erénye
A következő szakasz a konfliktus, amely egybeesik a köznyelvben életközepi krízisnek nevezett jelenséggel, akörül forog, hogy képesek vagyunk-e emberként teljesítményünk legjavát nyújtani, értéket létrehozni, szakmailag kiteljesedni, hozzátenni valamit a világhoz, illetve gondoskodni az utánunk következő generációról. Ideális esetben ez a (nem reprodukciós értelemben vett) termékenység időszaka.
A legfőbb kérdés itt, hogy mit értünk már el eddig életünkben, és mi van még hátra. Ha a konfliktust jól oldjuk meg, a gondoskodás erényét nyerjük, ellenkező esetben stagnálás következhet be, amikor az egyén nem tud vagy nem akar már változtatni, egyfajta tespedtségbe süllyed. Az utolsó szakasz kimenetele nagyban függ attól, hogy az alkotóképesség krízisét hogyan oldottuk meg: az integritás vagy kétségbeesés ugyanis az utolsó konfliktus.
Ez már életünk alkonya, itt visszatekintünk mindarra, amit elértünk, békét kötünk azzal, hogy életutunkon visszamenőleg már nem tudunk változtatni, és azzal is, hogy talán már nincs időnk újabb dolgokba belevágni, vagy kijavítani azt, amit rosszul oldottunk meg korábban.
Ha valaki úgy érzi, értékes és tartalmas életet élt, akkor elnyeri a bölcsességet, és belenyugszik abba, hogy élete a végéhez közeledik. Kialakul benne az énintegritás érzete. Ha azonban elégedetlen, nem tud belenyugodni a múltba, a kétségbeesés, akár depresszió is úrrá lehet rajta.