Steiner Kristóf: Megtanultam, mit akarok tovább vinni, és magam mögött hagyni
A nyaralás, üdülés, vakáció szavakat egyre több helyen váltja fel a retreat szó, melynek a hívószavai a tapasztald meg, éld át, ismerd fel. Vannak mesterek, aki egyenesen gyorstalpaló megvilágosodást ajánlanak, mások "csak" azt mondják, ez után sosem leszel ugyanaz az ember. És van, aki szerint csak rajtad múlik, mit hozol magaddal egy elvonulásról…
Ja, meg persze a random vadidegeneken, akikkel osztozol rajta. „Á, az újfajta turizmus!” - mosolygott az orra alatt félig elismerően, félig cinikusan a görög taverna sokat látott, öreg pincére, mikor megkérdezte, csoportos utazáson veszünk -e részt, egy vendégünk pedig üdvözült mosollyal kijavította:
Együtt, de egyénenként. Benső utazáson - elvonuláson vagyunk.
A bácsinak igaza volt - azaz részben. Most, hogy divatba jöttek a retreatek, azt hiszem, mi pont, hogy inkább mégiscsak gyerektáborokat tartunk - felnőtteknek. Ahol mindenkinek helye van még tovább nőni. De ezek persze csak címkék.
Steiner Kristóf: „Már nem ahhoz mérem magam, hol vagyok ahhoz képest, ahol mások tartanak”
Ahogy az egykori alterosok, hipszterek lettek, a távmunkát végző utazók digitális nomádokká váltak, ahogy megtanultuk: az, hogy X, Y, vagy Z generáció vagyunk, többet árul el a személyiségünkről és szokásainkról, mint a csillagjegyünk, megérkeztünk a korba, amelynek hősei nem társadalmi normákhoz igyekeznek alkalmazkodni, hanem azt próbálják saját értékrendjükre szabni. Mi is ezt tesszük elvonulásainkon, Görögországban és Mexikóban.
Új trend, vagy évezredes rend?
Akik néhány éve még művészeti, jóga, önismereti workshopokat tartottak, mind újrabrandingelték a szolgáltatásaikat, a szállodák, amelyek harminc éve fogadókból panziókká avanzsáltak, majd tizenöt éve butik hotel lett a nevük, most retreat centerként hirdetik magukat. Ma még sokaknak idegen a szó - de ahogy a kétezres évek elején a wellness szó is új volt, ma pedig már ha csak egy szauna van egy hotelban, arra is azt mondjuk: „Vacsi előtt leugrunk a wellness-be?” - ez is visszafordíthatatlannak tűnik.
Ebben pedig sokat segítenek az olyan sorozatok, mint a Fehér lótusz, a Megvilágosultam, vagy a Kilenc idegen, melyek egyszerre gúnyolják és glamurizálják a közeget. Ám az eredetileg ó francia szó XIII. századi jelentése az volt (és kellene lennie máig): átgondolni, hol merről jövünk, és merre tartunk, elhagyva a végleteket. A mai, idealista megközelítésben ez azt üzeni: szökj el a világ elől - és alakítsd ki a saját univerzumodat. Ez pedig gyakran pont túlzásokkal parolázó kommunikációba csap át.
Instant megvilágosodás nincs - de ideológia mindenre van
Légy egy törzs tagja, mely visszatér a természethez, és ünnepeld az individualitás sokféleségét hozzád egy hozzád hasonlóan gondolkodó környezetben, ahol mindenki egyenlő. Meditálj, mantrázz, igyál matcha teát és kombuchát, és menj haza megújulva. Ha pedig ez nem megy, percről percre posztold a megvilágosodás fázisait, és miközben kétszer annyi bort iszol, mint egyébként is - hiszen ez az énidőd, amit pont úgy kell töltened, ahogyan az neked jó, fogj mindent a felelős hedonizmusra.
Jól hangzik, igaz? Tudom, mert mestere vagyok, szó szerint. Idén először józanon vágunk bele a szezonba - és már a második elvonulásunk után merem állítani, óriási tévedés volt részemről korábban, hogy a hedonizmus egyenesen arányos az alkoholfogyasztással. De menjünk vissza a gyökerekhez. Amellett, hogy hét éve tartok elvonulásokat - magam is egy retreat központban nőttem fel, ami a nyolcvanas években még érthetetlen volt…
Influenszerek és követők - az Insta-éra előtt
A szüleim igazi hippik voltak - a mama hibajavítóval fehérre festett körömmel, a papa pedig a lengyel nagymamám otthonkáiból átalakított ingjeiben tűnt ki a tömegből az A.E. Bizottság koncerteken, füvet termesztettek az akkoriban még falunak számító csillaghegyi házunk hátsó kertjében - tíz évvel később pedig már összetett kezekkel üdvözölték a Dalai Lámát, aki azért látogatott Magyarországra, hogy megnyissa az általuk épített meditáció központot egy kis falu határában.
Édesanyám, Kata az a fajta nő volt, aki ametisztet hordott a nyakában, cigánykártyát vetett, és a Reformkonyha című kötetből informálódott a természetes életmód elmélete és gyakorlata felől, apám, Gyula pedig még a házunk pincéjét is meditációs szobává alakította, saját kezűleg készített füstölőpálcikákat, és gyakran vetette ki a Ji-kinget, a világ talán legrégibb „jóskönyvét”. Karizmatikus és nagyon szép emberekként egyre több követőt vonzottak.
A jómadarak (el)vonulása
Hamarosan előbb kicsi, majd egyre nagyobb csoportokban tartottak a manapság oly népszerű vipassanahoz hasonló lodzsong elvonulásokat - a Nyungne retreaten pedig minden második nap nem ettek, és nem beszéltek, és egy rezidens lámát is meghívtak, hogy legyen a központ szellemi vezetője. Anélkül, hogy mélyen belemennék - első, ma már antikvár, Gumimatrac a Gangeszen című könyvemben mesélek minderről -, hamarosan kártyavárként omlott össze a tudatosság.
Ahogy nőtt a hely népszerűsége, egyre gyakoribbá váltak a labilis, hol szórakoztató, hol tragikus figurák, akikhez képest Jennifer Coolidge Fehér Lótusz karaktere, Tanya maga a megtestesült mentális egészség, lelki béke, és egyensúly. Ugyanakkor persze jártak ide az egész további életemet és értékrendemet meghatározó személyiségek is, akikkel máig tartom a kapcsolatot - de bevallom, azok akik megmaradtak, már évtizedek óta nem tagjai az egyébként máig aktív közösségnek.
Toxikus öngyógyítás
Mégis, míg ők a pudzsa-teremben (ahol a szertartásokat tartották) vizualizálták a mulandóság elfogadását az értékes emberi életben, volt aki kővel törte be a meditálók autóinak ablakait, mert „mérges lett a buddhistákra”, volt vendég szerzetes, aki rendszeresen utánam járt a zuhanyzóba, és próbált meggyőzni, hogy ez a legnormálisabb dolog a kolostorokban, majd végül az új láma és az anyám egymásba szerettek, és apám nemkívánatos személy lett a központban.
Ma, negyed évszázaddal később, a papa gyakran mondogatja: „elképesztő, mekkora seggfej voltam, mikor kijöttem a retreatről.” - utalva a három éves elvonulására, amely után hivatalosan láma lett ugyan, de sosem használta, vagy használná ki a státuszát. A mama pedig már nincs köztünk, hogy elmesélje, hogyan gondolkodik azokról az évekről.
De én tudom, hogy mindez jó alap volt nekem, hogy értsem: mit akarok tovább vinni, és magam mögött hagyni a családunk hagyományaiból - a messiáskomplexus az utóbbiak közé tartozik, a közösség építés megmaradt. Ami azt hiszem, jó dolog.
Vigyázz mit kívánsz, mert még megkapod
Ami kevésbé, de aztán ki tudja, hogy az elmúlt hét év során minden saját elvonulás-szezonunk után pont úgy érzem magam, mint a papa - sok olyan dolgot tettem, mondtam, adtam tovább másoknak, amivel ma már nem azonosítom magam. Férjemmel, Nimivel vegán gasztroretreatekkel indultunk, de hamarosan megértettük hogy a vendégeink nagy része többet vár tőlünk.
Ami egyszerre lélekemelő, és súlyos felelősség is.
Ezt pedig nem mindig tudtunk jól kezelni. Az első évek során gyakran bedaráltak minket az elvárások - ha valaki azt mondta egy hajnali kettőig tartó nagy beszélgetés közben: „Nehogy már aludni menjetek!”- maradtunk, majd másnap, ha két óra alvás után csúsztunk a reggeli felszolgálásával, hevesen exkuzáltuk magunkat a bűnünkért - érdekes módon ugyanaz a típus panaszkodik a késésért, aki nem engedett minket aludni menni. Ma már tudjuk, hogy akkor adhatjuk a legtöbbet, ha magunknak is hagyunk az energiánkból.
A császár meztelen
Amíg az összes létező oldalról égettük a gyertyát, előfordult olyan is, hogy mikor pislogva ébredeztem egy borkóstolót követő buli után, a fölém hajló férjemet kérdezve: „Hogy jutottunk haza?!”- azt felelte: „Kristóf, nem az ágyunkban vagy - itt maradtunk a házban a többiekkel, nem emlékszel?”.
Majd hamarosan megtudtam, hogy alváshoz készülődve anyaszült meztelenre vetkőztem, és bár tudtam hol van a kanapé, azt nem, hogy egy kedves hölgy vendégünk már elfoglalta, így egyszerűen ráfeküdtem. Szerencsére visszatérő vendégünk - és van humorérzéke. Bár akkor viccesebbnek tűnt, mint most, visszagondolva. De amit pátoszoktól mentesen el tudok mondani, az az, hogy sokkal jobb látni és láttatni a folyamatot, mint úgy tenni, mintha bármelyikünk révbe ért volna.
Nem, senki sem fog a világ összes válaszával hazamenni egy elvonulásról.
Igen, mindig lesz, mikor eszmék és emberek, idealizálása csalódásba fut ki (mindig azt mondom azoknak, akik látványosan értem, értünk rajongva érkeznek hozzánk: az igazi kapcsolatunk azzal kezdődik, hogy csalódnak majd bennem - és ez mindkettőnknek jót tesz).
Játsszunk, ne eljátsszuk!
Ahelyett, hogy tanítanánk - akár főzni, akár bármi mást, egymástól tanulunk, magunkról. Játszunk. Van, hogy kártyázunk, van, hogy barkochbázunk, és van, hogy festünk-rajzolunk, és minden étkezés közben valaki feltesz egy „asztalkérdést” - bármiről, amivel kapcsolatban kíváncsi, mások hogy vannak vele. És tartunk évi egy Men’s Retreatet is - ahol igyekszünk megismerni egy új fajta maszkulinitást, messze a patriarchátus sztereotípiáktól.
Kirándulunk, együtt megyünk be először a tengerbe márciusban, utoljára a félszigetünk, Methana vulkánjának csúcsára novemberben. És ahelyett, hogy lecserélnénk a „stresszes” hátizsákot a „békés” csomagra, a „mélyponton vagyok” cipőt „sosem voltam ilyen jól” sarura, igyekszünk magunk mögött hagyni a hamis szerepeket: az illúziót, hogy egy öt röpke nap elvonulás gyökeresen megváltoztat egy embert.
Ahogyan azt is, hogy egy ember öt hosszú napon át képes konstansan ugyanolyan maradni…