Mindenkit elér az életközepi válság, de az nem mindegy, hogy nézünk szembe vele

Ez a probléma elodázása számomra. Nem gondolom, hogy ettől megoldódna. Nekem kell tennem érte, akárhogy hívjuk. Szerettem mindig is mélyre menni, merülni önmagammal. Ez ellentmond a menekülési stratégiámnak, hogy gyorsan elsuhanok a fájdalmak megélése elől. Életem délutánján - ami nem egy nyugodt ötórai teázás, de van benne olyan is - most már potenciálnak gondolom, amikor kicsúszik a talaj a lábunk alól, amikor nem találjuk magunkat az életünk történetének felvonásaiban, vagy azt gondoljuk, ezt a szerepet biztosan nem írták ránk, valaki mást játszunk. Feltesszük maguknak a kérdéseket: hol vagyok én, ki vagyok én?

Van egy angol mondás - I know the ropes - magyarra fordítva annyit tesz: már ismerem a „köteleket”. A hajózásból ered, ahol elengedhetetlen, hogy tudd, melyik kötelet hova húzd és mikor a vitorláson. Szóval amikor már az életed egy megszokott kerékvágásban működik, megteremtettél egzisztenciát, családot, és tudod, mit hogyan működtetsz, akkor beléd hasít, éjjelente gyötör, reggelente ez ébreszt: hogyan tovább?

Elkezded megkérdőjelezni az eddig elért dolgokat, és azt, hogy ezek nyújtanak-e beteljesülést és értelmet az életednek. Brené Brown a houston-is egyetem kutató professzora, szociális munkás, író, magyar fordításban is elérhetőek könyvei, nos ő mondja életünk ezen szakaszáról:

„Életed közepe az az időszak, amikor az Univerzum finoman rátámasztja a kezeit a válladra, közel húz, és a füledbe suttog: nem viccelek. Mindennek, ami színlelés, a megküzdési stratégiád, amelyeket azért fejlesztettél ki, hogy megvédd magad az alkalmatlanság érzésétől, hogy nehogy megsérülj – menniük kell. A páncélod megakadályoz abban, hogy kibontakozzanak az ajándékaid, melyeket kaptál az életben.”

Hogy szereted a tojást?

Képzeld el, hogy te vagy Julia Roberts az Oltári nőből, aki már háromszor futott el konkrétan az oltár elől, aki képtelen dönteni arról, hogy mit is akar az életben. Hiheted, hogy a félelem tartja vissza, de valójában arról van szó, hogy nem ismeri saját magát. Jókislány szerepben ragadt, alkalmazkodik, igazodik a körülötte lévőkhöz. Ez az ő „páncélja”, ami megvédi, ez a maszk. Emlékszel a tojásos jelenetére a filmből? Itt válik szimbolikussá, mert főhősünk rájön, hogy fogalma sincs, hogyan szereti a tojást.

Lágyan, buggyantva, rántottának, tükörtojásnak. Egész életében úgy evett tojást, ahogyan az aktuális partnere szerette, mert annak az ízlésével azonosult, aki éppen mellette volt. Az önismeret pillanata. Előveszi a különböző módon elkészített tojásokat, és megkóstolja őket, ez a választás nem csak arról szól, hogy eldöntse, melyik ízlik neki, hanem arról, hogy felfedezze, ki is ő igazán. Mint egy mandala, olyan az életünk, előbb-utóbb elérkezünk a peremére, visszafordulunk, befelé önmagunkba.

1930-as években Carl Gustav Jung, svájci pszichiáter, az analitikus pszichológiai iskola megalkotója volt, aki az életközépi krízis fogalmát megalkotta. A "midlife crisis" kifejezés legközelebb 1957-ben robbant be a köztudatba, amikor Elliott Jaques, egy kanadai pszichoanalitikus, a Brit Pszichoanalitikus Társaság londoni ülésén használta a fogalmat.

Az életközepi válság a kérdések időszaka

Tehát megkérdőjelezed az eddig elért eredményeidet. Mindig mindent a terv szerint csináltam, de kinek a terve volt ez? A társadalmi kondicionálásé? A szüleim életre vonatkozó elképzelése volt ez? Vagy autopilótán működtem, mert nem mertem az igazságom szerint élni? Az, hogy mi juttat minket az életközepi válsághoz, lényegtelen. Az elkötelezettség számít, amit vállalunk, hogy szembenézünk önmagunkkal és elvégezzük a munkát.

Valójában a rossz közérzet szinte bármely életkorban kezdődhet, a férfiak nem hajlamosabbak az elégedetlenségre, mint a nők, és a midlife crisis messze nem olyan sematikusan működik, mint azt a filmekből látjuk. Mégis, miért fontos, nevén nevezni egy válságos, fájdalmas fordulópontot az életünkben, még ha én ez ellen berzenkedek is?

Az életvezetési- es párkapcsolati tanácsadó szakember, Rottenhoffer Ágota elmagyarázta nekem: „Amit nagyon-nagyon szeret mindenki, az az, hogyha lesz egy úgynevezett diagnózis. Hogyha tudom, hogy fáj a torkom, és azt mondják, hogy torokgyulladásom van, arra tudom, hogy be kell vennem a gyógyszert, hogy meggyógyuljak, vagy forró teát kell igyak. És attól már jobb, hogyha tudom, hogy torokgyulladásom van.

Itt ugyanez igaz, hogyha azt mondjuk, hogy életközepi krízis, és van rá egy úgynevezett diagnózis, attól mindenki megnyugszik, és akkor már tudunk tovább menni, mert már mondtak valamit. Mert utána tudok nézni. Akkor megvizsgálhatom, hogy ez igaz-e rám. Belátom-e, hogy ez van, és hogyha van belátás, mindig minden problémában megérkezik egy váltás, hogy igen, ez van, ezt érzem, akkor megint tudunk továbbmenni, és akkor utána jönnek a gyakorlati részei.”

A életközepi válságban elkezdeni navigálni magadat több, mint néhány kérdés megválaszolása; mély önreflexiót, kíváncsiságot, tanácsot és összehangolt cselekvést igényel. Arra hív, hogy nézz szembe az életeddel, és ismerd meg, szeresd meg azt a személyt, akivé válni akarsz. Szakemberek szerint az idő múlásával szembesülünk ilyenkor, félig tele vagy félig üres a pohár, az életünk véges, ezért kezdünk egy számadásba.

Férfiaknál ez járhat a kapuzárási pánikkal is, ismeritek a kliséket, akár az Amerikai szépség című filmből. Ilyenkor kell a sportautó, a válások száma megugrik. És ebből egyenesen következik a legalapvetőbb félelmünk, a halálfélelem. Hogy egyszer vége lesz a földi létünknek. Ezzel szemben én azt gondolom, nem így jelenti a „halálfélelmet” az életközepi krízisünk.

Ami szemléletváltás szerintem az, hogyan lehet potenciál a félelmeinkből, a kiégettségünkből, a válságból? Úgy, hogy nem mi halunk bele, hanem meghal bennünk valami, elköszönünk valamitől, és valakitől, akik eddig voltunk. Bátrabban megtermetünk egy új életet, vagyis ilyen értelemben a falak lerombolása, amelyeket egész életünkben építettünk, az is egyfajta halál, elmúlás.

Meg is kell gyászoljuk, egykori magunkat. Akár tetszik, akár nem, valamikor az életed közepén elbuksz, és onnan csak két választási lehetőség marad: maradsz abban, amiben eddig, vagy vállalod az újjászületést. Fájdalmas irónia, hogy azok a dolgok, amelyek talán biztonságban tartottak minket, végül akadályozzák, hogy olyan szülők, partnerek vagy emberek legyünk, amilyenek szeretnénk lenni. Az a bizonyos páncél, a biztonságod, a komfortod, akadállyá válik.

Talán te is megfelelési kényszeres vagy, és most ez a tökéletesség és szabálykövetés megfullaszt. Vagy talán keményen dolgozol azon, hogy az embereket biztonságos távolságban tartsd, és most emiatt már elviselhetetlenül magányossá váltál. Vannak olyanok is, akik úgy nőttek fel, hogy mindenkiről gondoskodniuk kellett, mert nem volt más választásuk. Az ő haláluk az, hogy el kell engedniük a gondoskodást, és az ő újjászületésük az, hogy megtanulják, hogyan gondoskodjanak magukról. Mindenkinek egyedi a története.

Futottam magam elől

Komoly önmunkával, de van lehetőség, hogy kitörj a kollektív programokból, sémákból, hogy félretedd a régi hiedelmeket, sztereotípiákat.

A korlátaidat te állítod fel, a legtöbb, amit tehetsz, hogy elállsz a saját utadból.

Bátorságot kíván, hogy beleugorjunk az élet ezen szakaszának zűrzavarába, és megteremtsük az utat egy harmonikusabb létezés felé. Nem feltétlenül azt jelenti a változás, hogy elválsz, munkahelyet váltasz, leépíted a kapcsolataidat, de ez sem kizárt. A változás benned megy végbe, és minden utána következik. Ezen a ponton, amikor már ezeket a sorokat írom le, tudatosítottam, hogy nálam az életközepi krízist a testem jelezte. Neki lett elege, ő adta be a kulcsot.

Szerencsére egy nőgyógyászati műtét után kiderült, hogy nincsen rosszindulatú daganat, de akkor is a műtő előtt a két lányom várakozott velem, és ez mindenféleképpen egy fordulópont. Nekem munkahelyi felmondás lett a vége, és befektetés saját magamba. Vagyis életem derekán egy teljes váltással jógaoktatóvá, Ayurvédikus mentorrá lettem, anatómiából, gyógynövények ismeretéből vizsgáztam, ászanákat elemeztem, éjjel 10-kor is a vizsgára készülve a jógaszőnyegen gyakoroltam a Virabhadrászanákat 52 évesen.

Álmomban kimondtam szankszritül ászana neveket, mint Paravritta Parsvakonaszana, nehogy elfelejtsem a vizsgára. A jógastúdiókban, elvonulásokon volt lehetőségem megismerni új barátokat, sorsokat. Például Editet, akivel hasonló cipőben járunk. Nagyjából egyidősek vagyunk, és mindketten megtaláltuk azt az önismereti eszközt, amiben magunkra tudtunk találni, és mindkettőnknek a teste nyújtotta be a számlát, az elodázott önismereti merülés miatt.

Csarnai Edit újságíró, jógaoktató így mesél a krízishelyzetéről: „Sűrű hétköznapok, állandó szolgálat, zéró pihenés. Futni kezdtem. Futottam magam után, vagy magam elől, vagy hogy néha kapjak levegőt. Nem apróztam el, 10, 20, 25 km-es távokat gyűrtem, naná, hogy büszke voltam az érmeimre 50 fölött. Azt hittem, mindez nagyon jó nekem, szálkás izmok, adrenalin, no és végre meglett a terület, ahol teljesen le tudtam hámozni magamról a férjemet. De jelzett a test. Először a jobb lábamban szakadt el a bokaszalag. Összeszorított fogakkal regenerálódtam.

Újra futás: magam elől, magam után. Megadta magát a baloldali szalag is… Azt mondták, őrült vagyok, ha ezek után futni kezdtek. Én viszont semmi másban nem tudtam gondolkodni, sőt edzőt is fogadtam, hogy kíméletes legyen a lábra állás. Akkor a térdem kezdte a műsort. De ez nagyon más volt, mint a bokaszalag-téma. Pokoli fájdalmak, teljes összeomlás. Mankót kaptam, hogy az ágyamból legalább a mosdóig el tudjak jutni. Orvostól orvosig cipelt a család, terápiák.

A műtét lehetőségét kizárták, a kezelések nem használtak, sánta maradtam. Állandó fájdalommal éltem, de nyilván pont élni semmi kedvem nem volt."

Találkozás önmagaddal

Ha már feltetted a kérdést, az a belépőd. De az igazi önmunka csak itt kezdődik el, hogyan tovább? Sajnos vannak, akik erre a belépőre sem képesek, annyira elvesztek már a káoszban, hogy kérdést sem tudnak feltenni. Ilyenkor a coach is nehezebb helyzetben van: „Jobban tudok haladni azokkal, akiknek van némi önismeretük. Mert a kérdés önmagunkhoz az egy technika: mire vágyom, mire van most szükségem, és jó esetben ezt meg tudom fogalmazni.

Az mindegy, hogy megteremtem-e később vagy sem, de azt már meg tudom fogalmazni, hogy arra van szükségem, hogy valami új dolgot kipróbáljak. Mi az az új, amire vágysz, konkrétum ez, vagy inkább egy érzés? És akkor megint tudunk ebben továbbmenni. De ezt sokszor látom a klienseimnél, akinek nincs önreflexiója, akkor ezen a ponton megállunk, mert akkor így nem is tudunk továbbmenni.” – osztja meg tapasztalatait Rottenhoffer Ágota.

Ha nem tudod a szavak szintjén megfogalmazni, mire is vágysz, hogyan képzeled el az életed, akkor az is egy felkiáltójel. Sok olyan önismereti lehetőség van, ami megfogja a kezedet és támogatja a belső folyamataidat, biztonságos teret tart, engedi, hogy újra kapcsolódj a testeddel, megkeresd, hogy ki is vagy valójában, merre tovább. És mi történhet veled, ha megtalálod azt az eszközt az életedben, ami kilódít a krízisből? Edit történetét folytatva, inspiráló, hogy neki mi mutatta az utat az elveszettség érzéséből:

„A jógagyakorlás komoly igazodási pont lett, ami elkezdte rendbe tenni magam körül a kusza életemet. Rájöttem, hogy mindenképpen időt kell rá találnom rá a napomban, hogy működni tudjon a sok egyéb életrész. Szervezettebb lettem, a folytonos késő attitűdből elindultam a pontosság felé. Kiderült, hogy a jóga mellett is van idő mindenre, csak fókuszálni, szervezni kell. 55 évesen Hatha jógaoktatói vizsgát tettem. 56 évesen elvégeztem egy jóga flow oktatóképzést is.

Néhány kivételtől eltekintve minden egyes nap gyakoroltam és gyakorolok. Ez azt jelenti, hogy minden egyes nap teszek azért, hogy jól legyek. A térdfájdalmaimra ma már nem is emlékszem, belül is sok minden helyre került: optimistább, elfogadóbb, szeretettelibb lettem. A bajok okát – ha vannak - végre nem másokban, nem a világban, nem a körülményekben, hanem magamban keresem. Mindez óriási és fontos előrelépés szerintem.

Már nem szaladok se magam elől, se magam után. Mindennek eljön az ideje, ha pedig nem, úgy is jó. Jógázok. Vagyok és fontos vagyok. Végre magamnak is."

Boldogtalan fiatalok

Ami megdöbbentő jelenség, de nem csodálkozom rajta, az, hogy még a Covid előtt 2017-ben született egy tanulmány, miszerint a megkérdezett brit fiatalok 72 százaléka nem találja helyét a világban. Vagyis nem mutogathatunk a világjárványra és a bezártságra. Ők a milleniumi nemzedék, az Y generáció. Egy másik frissebb kutatás szerint a Z generációt is elérte a krízis.

Olyan életközepi válságra emlékeztető tüneteik vannak az 1997 és 2012 között született fiataloknak, mint a reménytelenség, talajvesztettség, kiégés, a legboldogtalanabb, legmagányosabb korosztálynak definiálják magukat. A felmérést készítő Gallup amerikai piac-és közvéleménykutató a közösségi médiát okolja. Ez pedig egy óriási figyelmeztetés a társadalmunknak, hogy a fiatalok hogyan érzik magukat.

Akárhogyan is hívjuk a krízist az életünkben, midlife-nak, vagy csak simán egy válaszútnak, tudatosítsuk, hogy létezik egy másik út. Maradva az angol mondásnál, You know the ropes, akkor az életed hajójának megfordításához használd ezt a tudást, reagálj az óceán, a víz kihívásaira, és ha kell fordítsd meg száznyolcvan fokban a hajódat. Nem lesz könnyű, de megéri. Mindegy, hány éves vagy.