„Inkább egyedül élek, mint társas magányban” - pszichológussal beszélgettünk az önként vállalt egyedüllétről
Sokszor halljuk, hogy társas lények vagyunk, ahogyan azt is, hogy szerelem nélkül csupán félemberek lennénk. Megannyi írás születik az örök szerelemről, a boldog beteljesülésről és úgy tűnik, mintha az egész világ ezt az érzést kergetné, kutatná, akarná. Manapság egyre többen vannak olyan nők és férfiak, akik tudatosan élnek egyedül, mégsem vallják magukat magányosnak, sőt, teljesen berendezkedtek erre az életre, gyermekkel vagy anélkül, de társtalanul.
„A függetlenség, a szabadság veszélyes fogalmak, semmiképpen nem köthetők szervesen az egyedülléthez, a magányhoz. Gondolj bele, miért siránkozik az a sok egyedülálló, hogy ő magányos! Miért nem örül annak, hogy legalább szabad, független? Hát én megmondom neked, azért, mert nem szabad és nem független, illetve nem attól az, hogy nincs, úgymond, senkije.” - Barrio Castell.
Megszokás kérdése
Anna 45 éves, egy húszéves fiú büszke édesanyja. Ötévnyi házasság után mondták ki férjével a válást, elhidegülés miatt. Nem volt megcsalás, nem volt hangos veszekedés, de a fiúk születése után nem tudták jól kezelni a szülővé válás folyamatát. A férje inkább nem járt haza, mert otthon sosem volt makulátlan rend, a gyerek sokat sírt, Anna elmondása szerint ő pedig sem vonzó, sem türelmes nem tudott lenni, így nem sokkal a gyermek ötödik születésnapja után megbeszélték, hogy külön folytatják. A nő azóta egyedül él.
Nem a gyermekvállalás az egyetlen, ami boldogságot adhat
„Sokan meglepődnek, én azonban már el sem tudnám képzelni, hogy legyen mellettem valaki. Noha vannak kapcsolataim, ezek inkább futó kalandok. Úgy érzem, alkalmatlan vagyok a hatalmas szerelemre, együttélésre. Hiányérzet nincs bennem”- meséli Anna, aki a válás után még egy ideig próbálkozott kapcsolatokat kialakítani. „Élt bennem egy kép a férfiról, aki játszik a szőnyegen a fiammal, aki megtanítja, hogyan kell kalapácsot fogni vagy akihez hozzábújhatok esténként. De sűrű párkereséseim közben
annyit csalódtam, hogy egy idő után már arról is leszoktam.
Anna úgy érzi, így sem szenved semmiben hiányt, kialakította az önálló életét, tudja, hogy igazából csak önmagára számíthat, neki kell megoldani, megvalósítani mindent, de azt is bevallja, hogy nincs senki, akivel osztozni tudna örömben és bánatban. Felmerül a kérdés: mindenről tényleg önként mond le az ember, vagy csupán elfogadja az élet által leosztott kártyákat és még véletlenül sem húz a 19-re lapot?
