„Inkább egyedül élek, mint társas magányban” - pszichológussal beszélgettünk az önként vállalt egyedüllétről
Sokszor halljuk, hogy társas lények vagyunk, ahogyan azt is, hogy szerelem nélkül csupán félemberek lennénk. Megannyi írás születik az örök szerelemről, a boldog beteljesülésről és úgy tűnik, mintha az egész világ ezt az érzést kergetné, kutatná, akarná. Manapság egyre többen vannak olyan nők és férfiak, akik tudatosan élnek egyedül, mégsem vallják magukat magányosnak, sőt, teljesen berendezkedtek erre az életre, gyermekkel vagy anélkül, de társtalanul.
„A függetlenség, a szabadság veszélyes fogalmak, semmiképpen nem köthetők szervesen az egyedülléthez, a magányhoz. Gondolj bele, miért siránkozik az a sok egyedülálló, hogy ő magányos! Miért nem örül annak, hogy legalább szabad, független? Hát én megmondom neked, azért, mert nem szabad és nem független, illetve nem attól az, hogy nincs, úgymond, senkije.” - Barrio Castell.
Megszokás kérdése
Anna 45 éves, egy húszéves fiú büszke édesanyja. Ötévnyi házasság után mondták ki férjével a válást, elhidegülés miatt. Nem volt megcsalás, nem volt hangos veszekedés, de a fiúk születése után nem tudták jól kezelni a szülővé válás folyamatát. A férje inkább nem járt haza, mert otthon sosem volt makulátlan rend, a gyerek sokat sírt, Anna elmondása szerint ő pedig sem vonzó, sem türelmes nem tudott lenni, így nem sokkal a gyermek ötödik születésnapja után megbeszélték, hogy külön folytatják. A nő azóta egyedül él.
Nem a gyermekvállalás az egyetlen, ami boldogságot adhat
„Sokan meglepődnek, én azonban már el sem tudnám képzelni, hogy legyen mellettem valaki. Noha vannak kapcsolataim, ezek inkább futó kalandok. Úgy érzem, alkalmatlan vagyok a hatalmas szerelemre, együttélésre. Hiányérzet nincs bennem”- meséli Anna, aki a válás után még egy ideig próbálkozott kapcsolatokat kialakítani. „Élt bennem egy kép a férfiról, aki játszik a szőnyegen a fiammal, aki megtanítja, hogyan kell kalapácsot fogni vagy akihez hozzábújhatok esténként. De sűrű párkereséseim közben
annyit csalódtam, hogy egy idő után már arról is leszoktam.
Anna úgy érzi, így sem szenved semmiben hiányt, kialakította az önálló életét, tudja, hogy igazából csak önmagára számíthat, neki kell megoldani, megvalósítani mindent, de azt is bevallja, hogy nincs senki, akivel osztozni tudna örömben és bánatban. Felmerül a kérdés: mindenről tényleg önként mond le az ember, vagy csupán elfogadja az élet által leosztott kártyákat és még véletlenül sem húz a 19-re lapot?
Egyedül vagy magányosan?
Szabó Tímea pszichológus szerint a kérdés azért is jogos, mert míg az egyedüllét esélyt ad a fejlődésre, önmagunk megismerésére, addig a magány szomorúsággal tölt el minket. Magányosak vagyunk egy szakítás alkalmával, a gyász időszakában és olyankor, amikor vágyunk a társra, de nem érkezik el az életünkbe. Az egyedüllét ezzel szemben tele van bizakodással, barátokkal, laza és élvezhető hétvégékkel, melyekben nincs kényszer, nincs üresség. Vagy ha igen, akkor nagyon ritkán jön elő.
A két élethelyzet között nagyon vékony a határvonal, hiszen mind a két esetben egyedül van az ember; a megélés, a helyzethez való viszonyulás az, ami különbséget jelent. „Azt tapasztalom, hogy az emberek görcsösen ragaszkodni akarnak, tartozni valakihez. Ez egyrészt nagyszerű, másrészt viszont megvannak a buktatói is. Ha nem rendelkezünk kellő önismerettel, könnyen csapdában érezhetjük magunkat és társas magányba kerülhetünk.
Ezért jó átértékelni magát az egyedüllétet és fejlődni benne. Hiszen ez csupán egy állapot, ami nem jelent szorongást, szomorúságot és azt az érzést, hogy ezen azonnal változtatnunk kell - mondja a szakértő, aki szerint mindaddig, amíg az embernek vannak barátai, családja, célja, motivációja, sokkal könnyebben átvészeli ezt az időszakot és képes kényelmesen belehelyezkedni a szituációba, de megvan ennek a hátulütője is, hiszen nagyon könnyen meg lehet szokni ezt a helyzetet is.
„Amikor egyedül vagyunk, könnyen leszünk amazonok. Megoldjuk a szerelést, a polc felfúrását, megtanuljuk kicserélni a kocsi kerekét és anyagilag is képesek vagyunk biztonságot teremteni. Ezek azok a funkciók, melyek egy helyesen működő kapcsolatban a férfi vagy a közös feladataink közé sorolandó. Az érintéseket, összebújásokat pedig pótoljuk a baráti társaságban, a gyermekeink által és könnyen átesve a ló túl oldalára észre sem vesszük, hogy lett egy űr, egy hiány, melyet a társ tudná betölteni,
mert az egyedüllétbe is bele lehet kényelmesedni.
Magányos típusok
A pszichológus arra is felhívja a figyelmet, hogy a sztereotípiákkal ellentétben az egyedül, társ nélkül élő nők közül sokan nem vágynak kapcsolatra. Mint például a 38 éves Lilla, akinek nincs gyermeke, még nem volt férjnél. Hat éve van egyedül, akkor ért véget ért a tíz éves kapcsolata, azóta pedig nem is volt férfival.
„Egyszerűen rájöttem, hogy nem nekem való az együttélés, a házasság, szerintem ez mind játszma. Klassz munkám van munkám, a karrierem felfelé ível. Kialakítottam az egzisztenciám, vannak barátaim, keresztgyerekeim, és ennél többre nem vágyom” - mondja a nő, aki arról is beszél, hogy amikor együtt élt az ex párjával, folyton azt érezte, keretek közé van szorítva. „Egy légtérben élni hatalmas felelősség. Nem tehetsz azt és úgy, amit akarsz, igazodni kell és az egész másról sem szól, mint a kompromisszumokról.
Mégis tíz évig húztam. Majd amikor vége lett a kapcsolatnak úgy éreztem, mintha legördült volna egy hatalmas kő a lelkemről. Lehet önzőségnek is nevezni, de bevallom, úgy érezem,
túl sokat kell fizetnie egy nőnek, csak, hogy elmondhassa: kapcsolatban él.
Lilla szerint az esetek döntő többségében a nőkre marad a háztartás, a főzés, a bevásárlás, a takarítás, miközben vannak álmaik, karrierjük, igényük az önmegvalósításra, cserébe viszont sokszor nem kapnak mást, mint egy fáradtan haza eső férfit, aki másra sem vágyik, csak a kanapén elkortyolni egy üveg sört a tv előtt, ő pedig nem ilyen életet képzelt el magának.
„Több barátnőm él boldogtalan, unalmas, befásult házasságban. Csak azért nem lépnek ki, mert anyagi biztonságban érzik magukat és a gyerekeiket a férjeik mellett, akik viszont hétvégente rendszerint délig alszanak, mert annyira kimerültek a családfenntartó szerepkörükben” - mondja Lilla, aki nem igen lát harmonikus kapcsolatban élő párokat maga körül, ő maga pedig nem is vágyódik arra, hogy megalkuvásokkal éljen csak azért, hogy ne legyen egyedül.
A pszichológus is megerősíti, hogy manapság a párkapcsolatokban egyre több a buktató, az akadály és ha nem vigyázunk, könnyen olyan társ mellett köthetünk ki, aki nem hozzánk való. „Sokan tudatosan választják az egyedüllétet, mert többre értékelik a saját önállóságukat és a szabadságukat” - vélekedik a szakember, aki szerint a döntésben az is közrejátszik, hogy akik így élnek, nem éreznek űrt a saját életükben. Felmerül azonban egy következő kérdés: vajon egy életen át helyettesíthetik a barátok, a karrier, és az álmok a társat?