Bár apa velünk élt, sosem vett részt a nevelésemben: ilyen felnőtt lettem emiatt
Édesapa és édesanya - egy gyermek életében a két legfontosabb személy. Bár egy jó családi minta szerint mind a kettő jelen van és egyenrangú felekként vesznek részt a gyermekek nevelésében, ez nem minden esetben történik így. Van, hogy az egyik vagy a másik szülő nincs jelen, de előfordulhat az is, hogy ott van, mégsem tesz semmi a csemete testi és lelki fejlődéséért.
De mi egyáltalán az apák szerepe a gyermeknevelésben? Hogyan hat egy fiatal életére, ha nincs jelen az egyik szülő vagy ott van, de nem foglalkozik vele, nem támogatja semmilyen formában?
Az apák szerepe a gyermeknevelésben
Sokszor nem világos, hogy mi is az apák feladata. Ha evolúciós megközelítésből tekintünk erre a témára, akkor tudjuk, hogy az emlősök 95 százalékára cseppet sem jellemző, hogy a hím részt venne az utódgondozásban. Az ember viszont pontosan a maradék 5 százalékba tartozik. A gondoskodást azonban több tényező is befolyásolja, ilyen a történelmi időszak, a kultúra, a társadalmi vagy gazdasági helyzet. Hozzá kell tenni, hogy az emberre sem volt mindig jellemző az apai gondoskodás.
Az idők során aztán egyre több minden motiválta a férfiakat arra, hogy a választott személy és az utódaik közelében maradjanak, kutatások viszont bizonyítják, hogy az apák átlagosan továbbra is lényegesen kevesebb időt és energiát szánnak a gyermekeik nevelésére. Inkább olyan játékokban vesznek részt, amivel növelhetik a kicsik aktivitásának szintjét, ezzel szemben az anyák foglalkoznak az érzelmi állapotukkal. Viszont az is biztos, hogy a modern társadalomban az apa gondoskodása is feltétlen szükséges ahhoz, hogy az utódok szocializálódjanak, párt találjanak, családot alapítsanak.
„Addig nem állsz fel az asztaltól, amíg meg nem etted” - így hatnak ránk a gyermekkori szabályok
Az egyik szülő nélkül felnőni mindenképpen hátrányt jelent. De mi van akkor, ha együtt él a családdal, az apa mégsem vesz részt a nevelésben?
Ott van, de mégsem
A saját példámat tudom felhozni ezzel a témával kapcsolatban. Fontos megjegyeznem, hogy ez csak egy sok ok közül, ami miatt egy családi minta így alakul. Nem kell hozzá sem függőség, sem pszichés zavar, sokszor a férfiak magukat vonják ki a felelősség és a családi feladatok alól.
Térjünk vissza az én sztorimra. Adott egy négytagú család, édesanya megállás nélkül dolgozik, gondoskodik a két gyerekről, édesapa egy darabig még eljár dolgozni, de jobban szereti az italt, mint a családját.
Ma már nincsenek kétségeim afelől, hogy szeretett minket, csak hatalmába kerítette az alkohol és nem tudta kimutatni a szeretetét.
Több egyéb ok mellett mivel apa sosem bántott minket és tulajdonképpen semmi “rosszat” nem csinált, a szüleim nem váltak el. Így édesanyám vezette a családot, melyben egyedüli kereső volt, ott voltunk mi a nővéremmel és anya szüleiről is mi gondoskodtunk, miközben édesapám nem igazán akart dolgozni. Bár anya nem keresett rosszul, az közel sem volt elég ahhoz, hogy hosszú távon mindent kézben tudjon tartani, és persze nem csak a pénzügyi oldal volt a gond.
Én nagyon apás voltam, de annak ellenére, hogy hozzám jobban tudott kapcsolódni, még így sem mondhatom, hogy támogatta volna a tanulásomat, a fejlődésemet, ott lett volna számomra lelkileg. Ugyanez elmondható a nővéremről is. A végeredmény pedig az, hogy anya próbált minket nevelni, ellátni, gondoskodni rólunk, elvinni edzésekre, táncra, táborba, fizette az osztálypénzeket és még sorolhatnám.
A legnagyobb gond talán az, hogy nem volt előttem követendő férfi példa. Ennek hatására sosem tudtam igazán ismerkedni, kapcsolódni a másik nemhez, mert nem tanultam meg, hogyan is kell. Csak próbáltam megfelelni édesapámnak, hogy érezzem: szeret, de sajnos nem kaptam meg azt, amire szükségem volt.
Nem csak az anya dolga
Mindegy, hogy fiúkról vagy lányokról van szó, az apátlanság (legyen az fizikai vagy lelki távollét) rendkívüli módon növelheti a gyermekek társadalmi lecsúszásának esélyét. Hatással van arra, hogy a gyermek képes-e integrálódni a társadalomba, mennyire lesz tanult, ne váljon bűnözővé, hogy célja legyen az életének.
Az “apa nélkül felnőni” helyzet nagyon tág, széles spektrumot ölel fel. Lehet az lelki megrázkódtatás, válás, bántalmazó, abuzáló apa és még sorolhatnám. Amikor a családból valamilyen oknál fogva kiesik az apa, akkor az anyára hárul mindkét szülő feladata és megpróbál a két minta között ellavírozni. Ahogy az nálunk is történt. Ha azonban sikerül az anyának megtartania a női jellemét, nem akarja még az apát is helyettesíteni, akkor jóval nagyobb az esély arra is, hogy új párt talál magának. Persze ez csak akkor fordulhat elő, ha az apa valóban nincs ott fizikailag.
A helyzet feldolgozása elsősorban az anyán, illetve a legközelebbi felnőtt családtagokon áll. Én mindig választ kaptam a kérdéseimre és nem is jó módszer “megmenteni” a gyereket a hiány megélésétől, a haragtól és a csalódottságtól. Engedtek szomorkodni, dühösnek lenni és valószínűleg ez is segített abban, hogy feldolgozzam a helyzetet.
Tisztában vagyok azzal, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki édesapa “nélkül” nőtt fel, de talán ezzel az írással segíthetek azoknak, akik szintén hasonló nehézségekkel küzdenek. Igyekeztem rávilágítani arra, hogy senki sincs egyedül, legyen az mentális zavar, fizikális probléma, esetleg gyermekkori trauma. Manapság egyre több azon családok száma, ahol az egyik szülő egyedül neveli a gyerekeket, így ideje nagyobb hangsúlyt fektetni erre a témára, hogy mindenki képes legyen vele megküzdeni.
Egy lánynak és egy fiúnak is szüksége van az apjára
A férfiakra és a nőkre is igaz, hogy az élet minden területén érezni fogják a hiányát annak, hogy nincs mellettük mind a két szülő, aki kiállna értük, aki segítené őket. Ha egy lánynak nincsen apja vagy rossz példa áll előtte, akkor az hatással lesz a férfiakkal való kapcsolatára, a párválasztására, a családban betöltött szerepére. Ha pedig egy fiúról van szó, ő nem tanulja meg, hogyan kellene viselkedni egy nővel, hogyan vállaljon felelősséget a családjáért, védje meg őket és gondoskodjon róluk.
Általában az édesapa az, aki megtanítja a fiait olyan aprónak tartott dolgokra, mint a szerelés, a barkácsolás, a fűnyírás, emellett érzelmileg támogatja a párkeresésben, ott van mellette, ha rossz történik vagy ha hibázik. Lányként én csak azt tudom elmondani, hogy mindig is problémaforrás volt számomra a másik nemhez kapcsolódni, beszélgetni velük.
Pszichológus és pszichiáter is próbált segíteni a berögzült gondolkodásomon, miszerint a férfiak csak olyanok lehetnek, mint az édesapám: isznak, nem foglalkoznak a családjukkal, nem állnak ki a gyerekekért, nem védik meg őket és nem segítik fel, ha elesnek az utcán. Nem kaptam meg azt a fajta szeretetet, amit egy apától kellett volna. Bár visszagondolva ő megpróbálta, sokat tett azért, hogy kapcsolódjon hozzánk, de nagyon rossz irányból tette.
Nem beszélve arról, hogy azt láttam, mindent a nő csinál. Ő mos, főz, takarít, dolgozik, elvégzi a kinti és benti feladatokat, sokszor fát hasogat, gondoskodik a gyerekekről, tulajdonképpen minden az ő gondja és baja. Ha édesapám esetleg néha besegített, behordta a fát, bevert két szöget a falba, akkor már nyert ügyünk volt. Ennek hatása az lett, hogy bármi, amit egy férfi tesz egy nőért, az számomra egy plusz, egy győzelem, amiért hálás lehetek, nem pedig természetes dolog.
Az események pozitív hozadéka
Bár azt gondolhatnánk, hogy jobb lett volna, ha elválnak, én már túltettem magam rajta. Valószínű, hogyha így történt volna és nem találkozunk annyit vagy még ezt a heti két mondatot sem beszéljük egymással, akkor ma nem lennék az, aki. Nekem ő volt az apám. Ő volt az egyik szülőm és ezt mindig úgy fogom fel, hogy „nekem ez jutott”, ebből kell „főznöm”. Ma már máshogy vélekedek róla és nem hiányzik egy másik családmodell - bár azért, mert nem tudom, hogy milyen az.
Az biztos, hogy rendkívül talpraesett vagyok, bármit megoldok, bármilyen helyzetben képes vagyok helyt állni Édesanyám megtanított mindenre, amire az életben szükségem lehet. A lényeg, hogy bármilyen negatív hangvételét érzed ennek a cikknek, én azért hálás vagyok a sorsnak, különben ma nem tartanék itt az életemben. Valószínű ez a cikk sem íródott volna meg.
Felfoghatnám az egészet negatívan, haragudhatnék édesapámra - amit meg is tettem több mint két évtizeden át -, de az csak engem betegítene meg. Ahogy mindenkinek, úgy nekem is megvannak a sebeim, amit felnőtt életemben meg kell gyógyítanom.