Bármennyire is nehéz, az lenne a baj, ha kimaradna a dackorszak
A gyerek a földön fetrengve üvölt, a szülő szégyenében majd elsüllyedve próbálja vonszolni, körülöttük rosszalló pillantások. Nagyjából ez az a jelenet (és még néhány variánsa), ami eszünkbe jut, ha meghalljuk a dackorszak kifejezést. De tényleg annyira rémes dolog lenne a rettegett a dackorszak? Peer Krisztina gyermekpszichológussal beszélgettünk.
A szakértő egyből megnyugtat: a dackorszak nem tragédia, amit túl kell élni, hanem egy teljesen természetes fejlődési szakasz, mindenki életében. Sőt pont az adna okot az aggodalomra, ha egy gyereknél teljesen kimaradna ez az időszak – mondja Peer Krisztina.
De miről is van szó?
A dackorszaknak nevezett időszak körülbelül két- és hároméves kor között éri el a gyerekeket (de természetesen kezdődhet korábban, végződhet később is, hiszen minden gyerek más és más). Erre a korra már kialakul a gyerek éntudata, már vannak elég konkrét elképzelései arról, hogy mit szeretne, mire vágyik, de még nem tudja elérni ezeket a vágyott célokat, mert nem elég nagy, nem elég ügyes hozzá. Ez pedig frusztrálja. Mondjuk, szeretne építeni egy tornyot, kockákból.
Egy kétévesnél még teljesen normális az is, ha valamit akar és ezért a földre veti magát, de egy felnőtt esetében ez már nem feltétlenül oké
De a negyediknél folyton ledől ez a torony, pedig ő tizennégyet akarna egymásra tenni. Ilyenkor kiborul, mert bár van egy terve, még nem tudja azt végre is hajtani. Szeretne valamit elérni, valamiben jó lenni, de nem képes még rá. És akkor dühös lesz, ezt pedig ki is mutatja: rombol, dobál, kiabál. A dackorszak általában az óvodában le szokott zárulni, de ha úgy érezzük, hogy a gyerek hisztijei túlmutatnak már ezen a kategórián (ennek felismerésében egyébként az óvodában-iskolában a fejlődéslélektannal tisztában lévő pedagógusok is segíthetnek a szülőknek), akkor érdemes szakember segítségét kérni.
Egy biztos: a dackorszak előbb-utóbb lezárul, és a gyerek boldogan fejlődik tovább.
Mi ilyenkor a teendő?
A szakértő szerint első lépésként tudatosítsuk magunkban, hogy biztosan fogunk hibázni. Miért is ne tennénk, hiszen emberek vagyunk, és nem mindig vagyunk mi magunk sem olyan állapotban, hogy jól tudjuk kezelni, ha a gyerekünk kiborul, dühöng, sír. Ha pedig ezt tisztáztuk magunkban, azt is tudatosítsuk, hogy a hiszti nem nekünk szól, ez egy állapot a gyerek életében, egy fejlődési szakasz, amin túl fog lendülni. Egyszer vége lesz.
És ha ezekkel a dolgokkal tisztában vagyunk, már könnyebben empatizálunk majd a gyerekünkkel is, aki épp egy fontos, de nehéz időszakon megy keresztül. Peer Krisztina szerint általános recept nincs, hiszen a gyerekek is mind nagyon mások, mástól nyugszanak meg. Ami viszont nagyon fontos, hogy mindenképpen a megnyugtatásukra kell törekedni. Ehhez pedig érzelmileg kell közel állni a gyerekhez, és meg kell érteni, hogy mi a baja, miközben azt is saját magunkon keresztül mutathatjuk meg neki, hogy hogyan kell ezeket az érzelemkitöréseket kezelni.
Ha a gyerek azt látja, hogy egy kritikus helyzetben a szülő tud bánni a saját érzelmeivel, nem borul ki, nem üvölt, akkor egy idő után ő is megtanulja, hogy a saját érzelmeit hogyan artikulálja megfelelően. Az azonban rettenetesen káros, és hosszú távon sem segít, ha ilyenkor kiabálunk a gyerekkel, megfélemlítéssel, pláne testi fenyítéssel (azzal soha!) próbálkozunk. A legfontosabb az, hogy amikor a gyerek éppen egy ilyen szakaszban van, akkor is legyen mindig biztonságban.
Nem kell feltétlenül azonnal felvenni, ölelgetni, de azért azt se hagyjuk, hogy kirohanjon az úttest közepére vagy más módon veszélyeztesse a testi épségét. Viszont a szakértő szerint innen már minden szülőnek magának kell megtalálnia azt a megoldást, ami közte és a gyereke közt működik az ilyen helyzetekben.
Jó szülő vagy?
Van egy kép a fejünkben arról, hogy milyen is egy jó szülő, akinek a gyereke mindig pirospozsgás, mosolygós, szuperügyes, szófogadó, sosem dühöng és így tovább. Aztán ha a gyerekünk nem pont így viselkedik, egyből azt érezzük, hogy valamit elrontottunk, főleg, ha a környezetünkben is megrovó pillantásokkal találkozunk. Ez viszont nem feltétlenül van így, és ezt jó, ha mindig szem előtt tartjuk.
Peer Krisztina szerint az is nyomást helyez a szülőkre, hogy a környezetük milyen képet alakít ki róluk, amikor a gyerekük mondjuk egy nyilvános térben dühből zokogni kezd. Bár természetesen ezeket a helyzeteket nem mindig lehet előre látni, gyakran pedig bármit teszünk, kitör a dühöngés, bizonyos szintig föl lehet rá készülni. „Például egy hosszú repülőúton jelezhetjük az útitársaknak, hogy a gyerek valószínűleg nem fogja hang nélkül végigülni az utat, hiszen számára ez egy stresszes szituáció.
Ha a boltban kezd el hisztizni, akkor is inkább csak jelezzük az eladónak, hogy majd visszajövünk később, és menjünk ki a gyerekkel, hiszen ő az, aki fontos, az ő megnyugtatására koncentráljunk először, és ne a rosszalló tekintetekre” – magyarázza a szakértő, felhívva a figyelmet arra is, hogy az elvárásokat, amiknek szülőként meg akarunk felelni, sokszor magunknak gyártjuk. Hiszen mindannyian hozunk magunkkal egy képet, egy mintát a saját gyerekkorunkból arról, hogy hogyan kell szülőnek lenni.
Mozdulatainkban, mondatainkban, reakcióinkban benne vannak a saját szüleink mozdulatai, mondatai és reakciói. „Engem is elfenekeltek, mégis ember lett belőlem” – ugye, hallottuk már ezt az érvelést? Csakhogy ez a reakció bizonyosan nem segít abban, hogy egy gyerek megtanulja jól kifejezni a saját érzelmeit, levezetni a dühét. Túl azon, hogy a gyermekbántalmazás semmilyen formája nem elfogadható (sőt büntetőjogi kategória!), magát a problémát sem lehet megoldani vele.
Peer Kriszina szerint minden ilyen, otthonról hozott mintát felül lehet írni, csak fel kell ismerni, hogy amit csinálunk, az nem oké. És sokszor pont ez a legnehezebb része a dolognak. A gyerekpszichológus úgy véli, ha saját felismeréseink, vagy a környezetünkben élők segítsége nem elég, akkor nyugodtan kérhetünk külső segítséget, fordulhatunk szakemberhez, pszichológushoz is. „Első körben békébe kell kerülnünk magunkkal, hogy elhiggyük, hogy mi így vagyunk jó szülők, ahogy vagyunk. Hibázunk, elfáradunk, de törekszünk arra, hogy a legjobban végezzük a dolgunkat. Ez a legfontosabb.”