Csernus Imre: „A magyarok nem mernek beszélni a hiányosságaikról, miközben tagadják a hibáikat”

Minden jel arra utal, hogy a magyar pszichiáter megtalálta az elégedettséghez vezető legrövidebb utat. Mi több, arra is választ adott, hogyan változtathatjuk meg a környezetünket, tudását pedig ismét könyv formájában osztja meg a nagyérdeművel. Interjú Csernus Imrével.

Csernus Imre legújabb könyve ez alkalommal nem a női-férfi szerepeket boncolgatja és nem is a függőségre fókuszál. A pszichiáter egészen új vizekre evez: ezúttal a magyarsággal foglalkozik. Állítása szerint amennyiben sikerül újra felébreszteni a bennünk lévő magyar virtust, jobb országban folytathatnánk az életünket.

Miért éppen a magyarság?

Pár hónapja jött az ötlet. Éppen hazafelé tartottam, amikor a kocsiban szólt a rádió, a műsorvezető egy kedves hölggyel készített interjút a hagyományokról, és ezzel kapcsolatban eszembe jutott egy kérdés. Bár a magyar emberek beszélnek arról, mi jellemzi őket, de vajon képesek megfogalmazni, hogy kicsodák? Vagy hogy mit jelent pontosan magyarnak lenni?

Nem világos, hogyan kapcsolódik a nemzeti kérdés a pszichológiához.

Nézze, mondok egy példát, amiből rögtön kiderül, hogyan hatnak a személyiségre a magyarsággal kapcsolatos jellemzők. A könyv írása során olvastam egy sok száz évvel ezelőtti bizánci püspökről, aki kijelentette, hogy a magyaroknak ugyan jó a kiállásuk, de nem szeretnek beszélni. Ez ma sincs másképp.

A magyarok nem mernek beszélni a hiányosságaikról, miközben tagadják a hibáikat, arról nem beszélve, hogy a kényelmetlen helyzetben dühösek lesznek, és mindennek tetejébe még sajnálatosan sok közöttük az alkoholista is. Ez egy botrányos kép, és bizony ezt látják rajtunk a külföldi emberek is. Már hallottam olyanról is, aki külföldön élve tagadta a magyarságát, mert annyira szégyellte, hogy ehhez a nemzethez tartozik.

Ez szomorú tény!

Pedig igenis lenne okunk a büszkeségre. Néhány éve Isztambulban láttam egy üveg bort, amire az volt írva: „büszke török termék”. Néztem is, hogy a törökök nem éppen a borkészítésről híresek, mégis büszkén mutatják, hogy nekik van boruk is. Mikor leszünk mi büszkék a magyar dolgokra? Miért nem merünk büszkének lenni arra, ami a miénk? A büszkeség nem egyenlő a nagyképűséggel, szerintem érdemes lenne megnézni, hogy mire lehetünk büszkék. Higgye el, ha a hétköznapi emberek odafigyelnének a nemzeti identitásukra, akkor minden megváltozna.

Úgy érti, hogy a magyar emberek gyávák?

Pontosan! Gondoljunk bele, hogy például a franciák vagy az olaszok milyen mérhetetlenül büszkék arra, ami az övék, mi meg azt lessük, csak nehogy szó érje a ház elejét. Gyávák vagyunk kiállni saját magunkért, és ez egy általános magyar sajátosság. Más szóval élve: megalkuvó emberek vagyunk.

Előszeretettel tűrünk, tűrünk, majd végül robbanunk. Fogjuk a problémákat és a szőnyeg alá söpörjük, aztán sorra orra bukunk benne. Látta, hogy a legutóbbi népszámláláshoz képest fél millióval kevesebb a magyar? Engem ez elgondolkodtatott. Nagyon sokan elmentek külföldre, holott ahhoz, hogy ne fogyatkozzunk, családonként legalább kettő, de inkább három gyermeket kellene nevelnie a magyaroknak. Az állam erőfeszítései ellenére a fiatalok nem mernek gyermeket vállalni, és a jelen statisztika szerint egy családra másfél gyermek jut. Ez édes kevés.

Miért nem mernek gyermeket vállalni a mai fiatalok?

Mindenféle kifogásokra hivatkoznak, de valójában csak a felelősség elől menekülnek.

Maga tudott felelősséget vállalni huszonévesen?

Igen, tudtam felelősséget vállalni a fiatal korom ellenére. Amikor a Lipótmezőn dolgoztam, a kollégáim csak úgy hívtak, a vad balkáni, mert a végsőkig elmentem azért, amiben hittem. Tudja mit? Elmesélek egy példát. Pályakezdő voltam és konfrontálódtam a főnökömmel, aki emiatt ki akart rúgni. Ekkor felismertem, hogy erősebb nálam, és megtanultam a tudatos megalkuvást. Úgy tettem, mintha számítana, hogy ő a főnököm, majd az első adandó alkalommal megmutattam, hogy valójában mit gondolok róla és az adott helyzetről.

Sokszor meggyűlt a baja a feletteseivel?

Volt még egy kórházigazgató, akivel összetűzésbe kerültem. Ekkor már tizenegy éve dolgoztam egy budapesti magánklinikán, amikor felhívott a felettesem, és számon kérte rajtam, hogy mit csinálok. Tudomására jutott, hogy nem fogadtam vissza a kifogásokkal mentegetőző pácienseket, hanem elküldtem őket, mondván, ha nem akarnak meggyógyulni, akkor engem elfelejthetnek. A magánklinikának ez nem tetszett, hiszen az ő céljuk az volt, hogy a lehető legtöbb páciens visszajöjjön, elvégre szépen fizettek a szolgáltatásokért. Csakhogy hozzám nem mindenki jött vissza.

Miért küldte el a betegeket?

Én szakemberként segítséget akartam adni nekik, felajánlottam számukra lehetőségeket, amelyekkel elhagyhatják a saját problémáikat, és voltak, akik nem éltek ezzel a módszerrel. Helyette kifogásokat kerestek, hogy éppen miért nem tudnak haladni. Én pedig megmondtam nekik, hogy itt a vége, elvégre az idő drága kincs, tartsuk tiszteletben egymás idejét. Aki nem mer haladni, arra miért vesztegessünk időt, miközben vannak olyan betegek, akik képesek haladni?

Sok kolléga ezt nem látja, és csak folytatja a tüneti kezeléseket, pedig a szakembernek az a feladata, hogy ajánlatokat tegyen a páciens számára, és nem az, hogy megoldja a páciens életét. Milyen sokan gondolják azt, hogyha hetente többször pszichológushoz mennek, akkor megoldódik a gondjuk, de valójában csak akkor lesz sikeres a foglalkozás, ha a szakember tanácsait átültetik a gyakorlatba. Látja, ilyenek vagyunk mi, magyarok. Nem akarjuk megoldani a problémákat, aztán jól meglepődünk, amikor végül már nem látunk semmit az előttünk tornyosuló gondoktól. Ezen csak mi tudunk változtatni!