Azok, akik tudatosan törekszenek a boldogságra, gyakran elégedetlenebbek, mivel irreális elvárásokat támasztanak önmagukkal szemben
Az emberi lélek alapvető vágya a boldogság, azonban annak forrása és megélése kultúránként és egyénenként eltérő lehet. De tényleg muszáj folyton boldognak lenni? És lehet-e boldognak lenni anélkül, hogy elnyomnánk negatív érzéseinket a toxikus pozitivitás égisze alatt?
A mi Noa kutyánk ha esik, ha fúj, akkor is készen áll a sétára, hempergőzik a vizes fűben, rohangál a labda után, pocsolyában merül el nyakig, mint egy varacskos disznó, és esküszöm nagyokat nevetgél közben. Tisztára, mint a kisgyerek, akit engednek nyakig koszosnak lenni, aki ülhet sarasan a homokozóban, aki beleugorhat pocsolyákba, és fenékre eshet benne. Ez boldogság? Naná, hogy az.
De, ha neked zuhogó esőben a pumpkin spice latte adja a boldogságot, a kuckózás, vagyis eszed ágában nincs kimenni, pláne kutyát sétáltatni, akkor abban is benne vagyok a magam részéről. Nem véletlen, hogy pont a hygge hazájában Koppenhágában található a Boldogságkutató Intézet is, amit 2013-ban alapított a dán származású Meik Wiking.
A lelkünk természetes állapota a boldogság. Ha nem is gondolkodsz rajta, akkor is vágysz rá, keresed a boldogság kék madarát. A vágyaid visznek arra, ahol kapsz valami gyógyírt a boldogság utáni sóvárgásodra. Közben meg nincs is pontos deffiníciója. Ráadásul földrészektől, országoktól, kultúrától eltérően gondolkoznak róla az emberek, mint jelent nekik a fogalom. Az emberiség a kezdetektől fogalmazza újra meg újra a boldogság érzését, képekben, hangban, táncban, dalokban, ritmusban, szavakban.
A 21. században elérkeztünk oda, hogy a boldogság forrása sokaknak anyagi javak, pénz, hatalom. Ez lett a mértékegység a „mindenséggel mérd magad” helyett. A statisztikai adatok, a GDP, a jólét határozza meg a boldogságunkat? Ez nem fekete -fehér, természetesen. Könnyebbség, ha nem kell kuporgatni lakhatásra, kenyérre, rezsire, ha nem szorongsz, hogy bámelyik pillanatban az utcára kerülhetsz, nincsen szociális háló, ami megfogna, védene.
Ha van szerető család, ami támogat, elfogad, megtart máris nagyobb az esélyed a boldogságra. Azért valljuk be ezerszínű- és féle, ami befolyásolja, hogy érzed magad a mindennapokban.
A hajszolás kultúráját éljük és kevés dolog van, ami olyan bűnös, mint lustának lenni - ám ez a produktivitási kényszer se nem normális, se nem fenntartható
A fogyasztói kultúra és a boldogságipar
Vándor Ágnes újságíró, a Werk Akadémia alapítója szerint „az ember alapvetően boldog szeretne lenni, csak nem mindegy, hogy mi a boldogság forrása. És használ vagy árt az ő boldogságával, például a másik embernek. Az egó soha nem kielégíthető, mindig több kell. Nézd meg, hogy néhány ember kezében van az összes vagyonunknak mondjuk a 90 százaléka. Nekik soha semmi nem lesz elég. Mert így működik az egó, nem tud megnyugodni.
Az egó szerezni akar, és a sok kis egónak a sok kis szerzési vágya összpontosul, koncentrálódik. Hiszen itt a Földön bőség lenne. Nem lenne semmi baj. A természetben egyensúly van. Az egyetlen az, aki a természet rendjét, az univerzum rendjét megbontja, az az ember. Azzal, hogy ő magának akar, és egyre többet akar magának. Ezt láthatjuk most."
A sokat emlegetett egót hizlalja a boldogságipar. Ezt a kifejezés a modern társadalmunkban egyre ismertebb fogalommá válik. Csúcstechnológiás termékek, szolgáltatások és szakemberek tolonganak, ígérve a megvásárolható boldogságot. Ez lehet wellness iparág, személyiségfejlesztés, self-help könyvek, terápia, gyógyszerek, vagy akár a közösségi média által közvetített életmód-tanácsadás is.
A boldogságipar működésének mechanizmusát pszichiáterek, pszichológusok és szociológusok is vizsgálják már. Legfontosabb láncszem maga a fogyasztói társadalom, amely ösztönöz, hogy vásároljuk meg a boldogságot, legyen az egy új autó, egy luxusvakáció vagy akár egy online tanfolyam. Ezzel a mechanizmussal csak az a probléma, hogy hosszú távon fenntarthatatlan, mert a boldogság ilyen forrásai csak átmeneti örömöt okoznak.
Tim Kasse az Illinois-i Knox Főiskola pszichológus professzorának kutatásai szerint minél inkább az anyagi javakra összpontosít valaki, annál valószínűbb, hogy boldogtalanságot fog tapasztalni. Kasse, akinek Az anyagiasság súlyos ára című könyve magyarul is elérhető, egyik interjúban így fogalmaz: „Azt találtuk, hogy minél inkább preferálja valaki az anyagi értékeket, annál inkább tapasztal kellemetlen érzelmeket, depressziót és szorongást, annál több fizikai egészségügyi problémáról, például gyomorfájásról és fejfájásról számol be, és annál kevesebb kellemes érzelmet él meg, valamint kevésbé érzi elégedettnek magát az életével.
Az anyagi értékek ugyanis az ember életét olyan irányba terelik, amely viszonylag gyengén elégíti ki a pszichológiai szükségleteit – például, hogy szabadnak, kompetensnek és másokhoz kapcsolódónak érezze magát. Amikor az emberek érzelmi szükségletei nem elégülnek ki teljesen, alacsonyabb szintű jólétről és boldogságról, valamint több szorongásról számolnak be."
A boldogság keresésének paradoxona, a toxikus pozitivitás
A boldogságra való törekvés gyakran visszaüthet. Azok, akik tudatosan törekszenek a boldogságra, gyakran elégedetlenebbek, mivel irreális elvárásokat támasztanak önmagukkal szemben. És sajnálatos módon a boldogságipar termékei, amikkel elárasztanak bennünket, gyakran növelhetik a frusztrációt. A pozitív gondolkodás fontosságát számos pszichológiai irányzat hangsúlyozza, különösen a pozitív pszichológia, amely a boldogság, a rugalmasság és a jólét fejlesztésére összpontosít.
Azonban amikor a pozitív gondolkodás kötelezővé válik, és az érzelmi feldolgozás helyett az emberek elfojtják a negatív érzéseiket, akkor ez az, ami paradox módon rombolja a mentális egészséget. Ez a toxikus pozitivitás jelensége. Valódi érzelmeink elnyomása fokozott stresszreakciókat eredményezhet, és hajlamosabbak lehetünk szorongásra vagy depresszióra. Egyre nagyobb nyomás nehezedik az emberekre, hogy boldogok, optimisták és sikeresek legyenek.
A közösségi média ebben kulcsszerepet játszik, mivel gyakran idealizált képeket közvetít az életről, ahol mindenki boldog és teljes életet él, elérhetetlen életmódot állít be célként.
A közösségi platformok algoritmusai folyamatosan olyan tartalmakat kínálnak, amelyek azt sugallják, hogy mások élete boldogabb, sikeresebb és gondtalanabb. Ez az összehasonlítási spirál jelentős mértékben hozzájárul a depresszió és a szorongás növekedéséhez.
Brene Brown pszichológus, aki az emberi sebezhetőség és szégyen kutatásában élen jár, TED előadása rekord nézettségű, a Netflix dokusorozatot forgatott róla, és saját podcastet vezet, azt állítja, hogy a boldogság erőltetése és a sebezhetőség tagadása súlyos érzelmi problémákat okozhat, mert az emberek elveszítik a valódi kapcsolódás képességét. A szomorúság, harag, félelem vagy csalódás normális és szükséges részei az életnek. Amikor valaki állandóan pozitív reakciókat vár másoktól, és magától is, az megnehezíti a valós érzelmi támogatást.
Az olyan frázisok, mint „gondolkodj pozitívan” vagy „légy hálás, hogy ennél rosszabb nem történt”, leértékelik mások érzelmi küzdelmeit, és elidegeníthetik az embereket egymástól. Ha az emberek gyakorolják az önszeretetet, ami magában foglalja a saját nehézségeik elfogadását és az önmagukkal való kedvességet, anélkül, hogy elfojtanák az érzelmeiket, az segít csökkenteni a szorongást és a depressziót, mivel lehetővé teszi, hogy megéljék és feldolgozzák negatív érzelmeiket anélkül, hogy szégyenkeznének vagy elutasítanák azokat.
Válts nézőpontot
Ha jobban belegondolok, valóban százával kapunk különböző élethelyzetekben, krízisben kéretlen tanácsokat, mit kéne tenned, elengedned, mivel ne foglalkozz, ne gondolj, ne érezz. Hogyan nyugodjál meg, mikor nem jelezted, hogy szeretnél megnyugodni. Ellenkezőleg: éppen meg szeretnéd élni, azt, amit érzel. Csupa jóbaráti tanács, amit nem kértél. A barátok sem tehetnek róla, a társadalom erre szocializál mindenkit, ha hangosan nevetsz, az túl sok, ha dühös vagy nyugodj meg, ha fáj valami, akkor engedd el.
Nem tanulunk meg megtartani, ott lenni, jelen lenni, és figyelni a másikat, aki éppen nehézben van, tartani egy kicsit a testét, támasztani a lelkét. Anélkül, hogy egóból letolnánk a torkán újabb feladatokat, és bizonyítanánk ezzel, hogy nem jól csinálja éppen a ... mit is? Az érzéseit? A gyászát? De, képzeld el, hogy jól csinálod, nem lehet nem jól csinálni. Minden, amit érzel, az valid. És kinek jut eszébe egyszerűen csak felemelni a másikat, odamenni hozzá, és engedni, hogy kisírja, kidühöngje magából a nehéz érzéseket? És ehhez csak úgy tartani neki a teret? Keveseknek.
Toxikus pozitivitás az is, amikor meg akarom szerelni a másikat, nem hagyom, hogy végigmenjen a fájdalmán, bánatán, dühén, úgy, ahogy ő képes rá, nem bízom meg benne, hogy menni fog neki.
Tulajdonképpen egy pipát szeretnék tenni, hogy rendben, megvigasztaltam, kihúztam a szarból.
Ez mit is közvetít tudat alatt a másiknak? Hogy csak akkor elfogadható, ha már jól van. Egyetlen út van, a saját önismereti mélymerülésedet végezd el, és nyisd ki a szemed, találj vissza önmagadhoz, fedezd fel, tapasztald meg, a boldogság a lélek alaptermészete, és nem egy iparág.