Anyám nagymamának nagyon jó, anyának kevésbé volt az
Vajon egy felnőtt családanyának ugyanolyan szüksége van saját anyja intenzív, óvó-védő jelenlétére, mint gyermekként volt? A kérdés költői.
Az anya-lánya viszony komplex, szeretettel és kihívással teli kapcsolat. Ugyan felnőtté válásunknak nem feltétele a szüleinktől való eltávolodás, vannak, akik számára egy bizonyos ponton kikerülhetetlenné válik, hogy foglalkozzanak a kérdéssel: vajon ez a döntés belőlem fakad-e, vagy még az édesanyám belső hangja szólal meg bennem? És vajon el kell-e hallgattatnunk ezeket a belső hangokat? Ezt a kérdéskört próbáljuk kibogozni cikkünkben.
Nagymamának jó
Éva harminchat éves, öt éve házas, férje, Bálint egyidős vele, Budapesten élnek egy társasházban. Két kisgyereket nevelnek, láthatóan harmonikus életet élnek – de ezért az életért Éva nagy árat fizetett. „Nagyjából négy és fél éve sokkal kevesebbet kommunikálok az édesanyámmal, mint korábban – meséli. – Akkor született az első kisfiam. Már az esküvő környékén nagyon gyanús volt, hogy valami »elpattant« anyámban. Amikor kiderült, hogy Bálint megkérte a kezem, mintha pánikba esett volna.
Hirtelen elkezdett minden miatt osztani, de leginkább a Bálintot és az esküvőt érintő kérdésekben. Az elégedetlensége teljesen éket ásott közénk, úgy éreztem, ez már nem ugyanaz a viszony, ami pár évvel azelőtt volt. Korábban minden apró-cseprő dolog miatt felhívtam. Ma, úgy érzem, egészségesebb irányba terelődött a kapcsolatunk. Persze nem mondom, hogy nem hiányzik néha, hogy naponta beszéljünk. Mégiscsak ő az anyukám – mondja Éva könnyes szemmel.
Koncz Zsuzsa szakpszichológus: Az is döntés, ha nem döntünk
Azt azért hozzáteszi, hogy sokkal önállóbbnak érzi magát azóta, hogy kevesebbet beszélnek. – Az unokák miatt fontos nekem a kapcsolattartás. Anyám nagymamának nagyon jó. Anyának kevésbé volt az. Vagy nem tudott mit kezdeni azzal, hogy én is hamarosan anyává válok, és kikerülök a kontrollja alól.”
Örülök annak, amit adni tud
„Az emberi viszonylatokban az elengedés első lépése az elfogadás – mondja Ladányi Klára pszichológus. – Amikor elfogadom a másik embert olyannak, amilyen. Ha ez megtörténik bennem, akkor nincsenek elvárásaim felé. Ebből következik az, hogy tudok örülni annak, amit adni tud. Ha az édesanyámról beszélek: már nem azon kesergek, hogy mit nem kapok meg tőle. Megértem, hogy ezt tudja adni, jó szívvel elfogadom és köszönöm.
Amit pedig nem tud adni, amiatt nem kesergek, nem vagyok rá dühös – szerintem az elengedés egyfajta elfogadás.” A huszonhat éves Kinga kapcsolata mostanában kezd csak kicsit másképp alakulni az édesanyjával a korábbiakhoz képest. „Nagyon szeretem anyukámat, mindent megbeszélek vele. Sokszor eljön hozzám takarítani, ha látja, hogy a sok munka és pörgés mellett nincs rá időm, és minden vasárnap náluk ebédelek. Sajnos mostanában kevesebb ideje jut rám és a húgomra, mert édesapánk megbetegedett, és ő ápolja.
Nem akarok nagy szavakat használni, de ő a példaképem. Egyszerűen fantasztikus embernek tartom, és ha csak a közelébe is érhetek majd annak, amilyen önfeláldozó és bölcs ő, már annak nagyon fogok örülni. Ő a legjobb barátnőm. A barátom szerint kicsit túl közel is vagyunk egymáshoz, mert néha anyut előbb hívom fel egy nagy hírrel, mint őt. Majd kialakul, még csak most kezdek felnőni, szerintem ezzel minden rendben van.”
Mikor válik károssá a befolyás?
„Egy fiatal nő mesélte nekem, hogy esküvőre készült – meséli a pszichológus. – Erős koncepciója volt arról, hogy mit szeretne, az édesanyja viszont nagyon markánsan beleszólt mindenbe. Én arra biztattam, hogy az ő esküvője lesz, ő döntsön. Egy egyszerű, szép ruhát választott magának, megmutatta a képet az anyjának. Az anya ajakbiggyesztve közölte, hogy ez egy ronda ruha, ugye nem gondolja komolyan, hogy ebben akar férjhez menni. Teljesen összetört, amit nagyon megértek.
Egy jó szándékú édesanya nem mond ilyet a lányának – a másik oldalon viszont ott van, hogy ha tudom, hogy az anyámnak nagyon más az ízlése, ne várjam el, hogy tetszen neki, ami nekem. Tiszteletben tartom a másikat, s hogy mit gondol – de magamat is. Jó esetben egy másik felnőtt embert látok az anyámban, de nem gondolom azt, hogy jobban meg kell felelnem neki, mint másnak.”
Anikó negyvenkét éves, tíz évvel ezelőtt veszítette el az édesanyját. „Elég ambivalens volt a viszonyunk anyukámmal, de természetesen óriási űrt hagyott maga után. Sokszor eszembe jut, hogy mit mondana, mit tenne a helyemben egy nehéz szituációban. Automatizmussá is vált ez már nekem, mintha az őrangyalom lenne.”
Élem az életem
A pszichológus szerint „ha valaki napi szinten minden dologban igényli a szülei tanácsát, segítségét, akkor szüksége lenne arra, hogy elengedje a szüleit. Ebben az esetben a felnőtté válásról beszélünk – ez az elfogadás mellett a másik fontos fogalom. Aki túlzott mértékben függ a szülei véleményétől, aki nekik akar még mindig megfelelni – az elakadt a felnőtté válásban. Ebben a folyamatban pedig fontos gondolat, hogy el tudom fogadni, hogy nem felelek meg mindenben az elvárásaiknak, és ezt kibírom. Élem a saját életemet.”
Nemcsak a jó példa, a negatív beidegződések is tovább élhetnek bennünk. Sokan édesanyjuk gesztusait, szóhasználatát, sőt kommunikációs stratégiai lépéseit örökítik tovább. Így van ezzel a negyvenéves Zsófi is. „Mostanában rettenetesen kimerültem. Én is észrevettem, ami a férjemet nagyon bántja, hogy mindennel bajom van – és ezzel nem vagyok egyedül a családomban. »Olyan vagy, mint anyád« – szokta mondani a férjem, ami először rosszul esett.
Később beszélgettem anyukámmal, kiderült, hogy ő akkoriban kezdett sokat sírni és veszekedni, amikor sokszoros terhelés alatt volt a költözésünk, tanulás, valamint munkahelyi és otthoni feladatok miatt. Arra jutottam, hogy tényleg hasonlítok rá, de csak azt viszem „tovább” tőle, ami hasznos az én életemben, és igyekszem a saját módszereimet megtalálni a nehézségek leküzdéséhez. Úgy látom, ő máig nagyon elégedetlen az életével – ezt nagyon szomorúnak találom, és nem szeretném tovább vinni.”
Belső párbeszédek
A történetek alapján az kristályosodott ki számomra, hogy talán nem is a szüleinket kellene elengednünk, hanem a tőlük kapott örökséget úgy tovább vinni, hogy a jót hasznosítjuk, a károsat elengedjük. „Az utánzás a szeretet kifejezése – mondja Ladányi Klára. A gyerek is ezért utánozza a szüleit, és felnőttként megjelent viselkedésmintáink zsigeri szintűek is lehetnek.
Ezt úgy lehet elengedni, ha tudatosítom magamban: ugyanúgy viselkedem, mint az anyám, és ha nem szeretem ezt a reakciót, önnevelés által a saját anyámmá vagy apámmá válok, és el kell kezdenem magammal másképp bánni, viselkedni. Mindannyian egy dialógust folytatunk belül, s ennek a párbeszédnek az egyik oldala az anyánk és apánk. Ha anyánk minden apróságért leszidott minket, van rá esély, hogy mi is ilyenné válunk. Ha észreveszem, én is ilyen vagyok, ha tudatosítom, kemény munkával képes leszek változtatni rajta.
Fel kell ismernem, mik azok az értékek, vélemények, amelyek alapján magamat irányítom. Hogy mitől tartom magam elég jónak. És ez egy nehéz út.” A szakember szerint tehát az a lényeg, hogy a belső dialógusunk kinek a hangján szólal meg.
Nem mindegy, hogy a miénken – vagy mondjuk az anyánk hangján. Ezt kell átírni, illetve sajáttá tenni.
Sokszor a saját gyerekünk is tanítómesterré tud válni.„Ha az anyámtól azt láttam, hogy ne fejezd ki az érzéseidet, és ez engem megnyomorít, akkor először fel kell ismernem, hogy ezt tőle tanultam, aztán kell egy mester, aki segít nekem, hogyan fejezzem ki az érzéseimet. Ha engem nem szeretgetett az anyám, én eldönthetem, hogy a saját gyerekemmel máshogy fogom csinálni. És a gyerekem ebben nekem segíthet.” Saját magunk által tudatosan kialakított magánéleti, szülői kommunikációnk tehát gyógyíthat minket.