Karcsúságunk története: a fűzőt kidobhattuk, de azonnal felvehettük helyette a „tornatrikót”
Az ókori civilizációkban a nők gyakran aktívan sportoltak: labdajátékokat játszottak, úsztak, sőt még birkóztak is. Ez a jó szokás azonban teljesen kikopott a középkorra, amikor a nőket egyre inkább olyan lényeknek kezdték kezelni, akiket meg kell óvni a fizikai megerőltetéstől, nem számítva persze a gyerekszülést.
Sok száz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy biciklijeiken megérkezzenek a szüfrazsettek, akik nemcsak a választójogot, de a testedzés létjogosultságát is megszerezték nekünk. Hamarosan pedig nem hogy lehetett, de muszáj volt beiktatni azokat a sunyi felüléseket.
A korcsolyázós fűződet keresed?
Nehéz eldönteni, hogy a 19. században a tanulástól, vagy a rendszeres sporttól féltették jobban a fiatal lányokat, hiszen - a közhiedelem szerint - mind agyuk, mind testük megerőltetése a nők terméketlenségéhez vezetett. Az a tény, hogy maga a gyermekszülés bőven felér egy kiadós edzéssel - vagy öttel - egyáltalán nem zavarta meg ezt a kristálytiszta logikát.
Így aztán a kor divatos fürdőhelyein sem éppen a mozgás volt fókuszban, inkább dagonya az iszapfürdőben és a helyi gyógyvíz megfontolt kortyolgatása, lassú korzózással kombinálva.
A századfordulóra elkezdett megváltozni a világ, és egyre elfogadottabbá vált a női testmozgás is.
Azonban a sport továbbra is sokkal inkább volt társasági esemény, mint testedzés: szó sem volt már az ókor erőlködéstől dülledt szemű, izzadt birkózónőiről. Elsősorban olyan sportokat ajánlottak a hölgyeknek, ahol csinosan fel lehetett öltözni, kecsesen mozogni és lehetőleg hamarosan férjet fogni.
Áldás vagy átok? Mindent a konfekcióról
Így kezdtek el a modern budapesti lányok, asszonyok golfozni a Szabadság-hegyen (a mai Gyermekvasút vonala egy golfpálya szakaszai mentén épült, amikor az 1950-es években a túlságosan nagypolgári golfot kisvasútra cserélték a budai hegyekben), teniszezni, úszni és korcsolyázni.
Utóbbi esetében egyáltalán nem volt kirívó, ha egy lány erősen befűzve jelent meg a Városligeti Műjégpályán, ezzel kihangsúlyozva az alakját, és egyben megakadályozva azt, hogy a sporttevékenységnek bármilyen jótékony egészségügyi hatása legyen.
Igazán nagy lendületet azonban pont a fűző leköszönése adott a női testedzésnek. A két világháború között egyre több nő vállalt munkát, és új életmódjukhoz már nem illeszkedtek a századforduló bonyolult öltözködési szokásai.
A kalapok kisebbek, a ruhák egyszerűbbek, a szoknyák rövidebbek lettek, a fűző pedig a kukában landolt.
Azonban a halcsontos páncél korszakának vége egyúttal azt is jelentette, hogy mindenféle segédeszköz nélkül kellett elérni az aktuális szépségideált jelentő nádszálvékony termetet. Aki megtehette, hogy időt és pénzt szánjon a sportszenvedélyére, jellemzően nem egyetlen mozgásformát űzött: a kor ideálja nők és férfiak esetében is az ún. „all-round sportsman” volt, aki ugyanolyan magabiztosan ragadta meg nyáron a teniszrakettet, mint ahogy télen felcsatolta a korcsolyát.
Az általános sportolási láznak a korban Horthy Miklós kormányzó is óriási lendületet adott, aki maga is komoly sportember volt. Így a nevével fémjelzett korszakban Budapesten egymás után nyíltak a „teniszgrundok”, a Budai-hegyek és Dobogókő télen megtelt síelőkkel a társasági hölgyektől kezdve az iskolából lógó gimnazistákig. A Duna partot nyaranta könnyűszerkezetes mini uszodák szegélyezték, ahol a folyó egy-egy elkerített részén lehetett úszni az erős sodrás veszélyei nélkül.
Sőt az az igény is felmerült, hogy a város gyógyfürdőiben ne csak pihenni, hanem sportolni is lehessen. A Gellért Fürdőben ekkor alakították át az egyik csarnokot a ma ismert hatalmas pezsgőfürdős úszómedencére, a kertben pedig az addigi sétaútvonalak helyén megjelent a hullámfürdő, ami szintén túlélte Budapest viharos 20. századi történetét.
Pőrén és kendőzetlenül: pucér tornaórák úrilányoknak
Sőt, az 1920-as években megjelentek a színen a kifejezetten nőknek szánt csoportos órák, különös tornagyakorlatokkal, és erős szekta jelleggel. A Horthy-korszak egyik híres tornatanárnője Madzsarné Jászi Alice volt, aki a Rózsadomb oldalában, egy villaépületben képezte izmos utódait.
A kifejezetten nőknek szánt tornaórákkal ugyanis bankot robbantott Madzsarné: vendégei a saját testükben még bizonytalan iskolás lányoktól a gyermekszülés nyomait eltüntetni kívánó családanyákig terjedtek, akiknek mind ugyanaz a cél lebegett a szemük előtt: fűző nélkül vékonynak lenni. Kellett hát az edző-utánpótlás, így rengetegen jelentkeztek tornatanár képző tanfolyamokra, hiába került a tandíj csillagászati összegekbe.
„Alice néni” azonban többet tanított, mint helyes légzést és kecses mozdulatokat: egy gyorsan változó, bizonytalan világban egyfajta spirituális vezetője is volt a hozzájáró lányoknak. Kistermetű, a kor divatjának megfelelően csontsovány nő volt, hosszúkás beesett arccal és hatalmas barna szemekkel. Egyszerűen öltözött, otthon előszeretettel járt kimonószerű, bő ruhadarabokban, amelyeket egy zsinórral kötött meg a derekán.
A tornaóráin pedig a tizenkét tanulónak anyaszült meztelenül kellett részt vennie, sőt, a borsos tandíj mellé még öltözőt sem kaptak a lányok. A torna után anatómiát és rajzot tanultak, utóbbit azzal a céllal, hogy pontosan le tudják rajzolni a tornagyakorlatokat. Ebédre pedig mindenki hazatért, ami nem volt nehéz, hiszen a növendékek zöme a Rózsadomb jómódú családjaiból került ki.
Csak néhány olyan lány volt, akinek a szülei erőn felül fizették Madzsarné magas tandíját a lányuk reménybeli magas fizetése érdekében. Az ebéddel persze igyekeztek óvatosak lenni a növendékek, hiszen a tornaórák mellett a „soványítókúrák” is megjelentek a nők életében, és azóta sem mentek sehova. A Horthy-korszak zörgő csontú it girl-je, Hatvany Lili bárónő Ételművészet, életművészet című szakácskönyvében szórta az olyan - ma már erősen megkérdőjelezhető - jótanácsokat, mint
A reggeliről kevés mondanivalónk van. Aki az alakját félti, - és ki nem félti - óvakodik a reggelitől.
A reménybeli tornatanárnők pedig délután visszatértek Alice néni szárnyai alá, aki az iskola elméleti óráit nagyon oldott légkörben, a földön ülve tartotta, ahol maga köré gyűjtötte a lányokat. Különösen forradalminak számított mindez a korszak poroszos, szigorú iskoláihoz képest, amely sokkal inkább a frontális oktatásról, mint az őszinte beszélgetésekről szólt.
A 1920-as évek forrongó légkörében felnövő lányok pedig hamarosan minden problémájukkal „Alice néni” -t találták meg, hiszen a pucér tornaórákat tartó tanárnő sokkal megközelíthetőbbnek tűnt a szexualitást és házasságot (vagy annak hiányát) illetően, mint a saját édesanyjuk, aki a maga korában nem meztelenül tornázott, hanem állig begombolva, fűzőben korcsolyázott.