Ő most az egyik legmenőbb magyar tetoválóművész, akinél még Jason Momoa is varratott

Borbás Róbert nem álmodozott arról, hogy tetováló legyen, és most is inkább úgy lehetne jellemezni, hogy ő egy olyan alkotóművész, akinek a vászna alkalomadtán egy test. Olyan emberek teste, akik képesek a világ másik feléről is Magyarországra utazni, hogy magukon viseljenek egy eredetit. Merthogy hamisítják is!

Vidéken nőtt fel, és bár nem voltak gazdagok, nem is nélkülöztek, a szülei mindent megadtak neki. De olyan nem esszenciális dolgokat, mint a Spawn című kedvenc képregénye nem rendszeresen kapott meg, csak időnként jutott hozzá egy-két számhoz, ő pedig a többit lelkesedésből megrajzolta magának.

Aztán már az osztálytársainak rajzolt a nagy Dragon Ball-mánia csúcsán, majd egyre jobban magával ragadta a másik szenvedélye, a zene. Mostanra pedig a kedvenc zenekarainak tervez grafikákat, tetoválja fiatalkora példaképeit, és Jason Momoa élőzik a szalonjából.

Jezsuita gimnáziumból a szörnyek világába

Két olyan pont volt az életében, mikor egyértelműen érezte, hogy a művészet útján halad tovább. Az egyik még olyan hatéves korában, mikor édesapja egy Iron Maiden lemezt mutatott neki, őt pedig az érdekelte, hogy valakinek tényleg az-e a munkája, hogy borítókat rajzol, mert akkor ő is ezt szeretné csinálni.

A másik akkor, amikor a nyolcosztályos jezsuita gimnáziumból az Avasi Gimnázium rajz szakára járó barátjával utazott haza a buszon, és megmutatta neki a rajzait, és a barátja annyit mondott, hogy „Figyu haver, ha te nem ezzel foglalkozol, óriási lúzer vagy”.

Azt mondja, annyira meggyőző volt, és annyira felnézett a nála néhány évvel idősebb barátjára, ahogy felszáll a buszra Marilyn Manson-pólóban, amilyenről ő a gimnáziumban álmodozni sem mert, hogy hallgatott rá, és elkezdett külön rajzórákra járni Homonna György festőművészhez. „Majd kitaláltam magamnak, milyen jó lenne megmozgatni ezeket a dolgokat. Ebben az irányban is tanultam tovább a MOME animációs dizájn alapszakán, de hamar kiderült számomra, hogy inkább az állóképek állnak közel hozzám.

Magam sem tudom miért, de jelentkeztem a mesterszakra, ott Fülöp József tanszékvezető mondta azt, hogy »Figyelj Robi, szeretünk nagyon, de neked nem ezt kellene tovább vinni« - vérig voltam sértve, hogy tök jó közeg, szeretek velük lenni, miért nem mehetek tovább? Azóta már értem, hogy mire gondolt, és elég hamar rájöttem, hogy állóképekben sokkal jobban ki tudom magam fejezni.

Aztán jött az illusztrálás, de mindig azt mondták, bővítsük ezt ki, mert senkinek nem fognak kelleni a szörnyek meg a koponyák” - az egyetem utolsó éveiben azonban már zenekaroknak dolgozott.

A tetoválás sosem volt tervben

Sokáig szóba sem jöhetett nála, hogy tetoválást viseljen, hiszen konzervatív családban nőtt fel. A Dürer Kertben volt kiállítása, amit hazai tetoválás alapkövének számító Sárközi Zsolt, a legendás Dark Art-ból is megnézett. „Nagyon sokat beszélgettünk, és mondta, hogy nyitva áll előttem a Dark Art kapuja, de ne siessem el a döntést. Ezt én annyira komolyan vettem, hogy nyolc hónappal később hívtam fel, addig hezitáltam.”

„Ekkor már nagyon sok külföldi zenekarnak terveztem pólókat, grafikákat, felfigyeltek rám azok az arcok, akikre felnéztem és nagy kérdés volt, hogy ebbe hogyan fér bele a tetoválás, mert ha valamit elkezdek, azt vagy száz százalékkal csinálom, vagy sehogy. Nem akartam olyan tetováló lenni, aki csak tetoválgat, mert abban nincs fejlődés. Találkoztam az egyik tetoválóval egy koncerten, mondta, hogy csak próbáljam ki, ha nem tetszik vagy béna vagyok, utána főzünk egy jót és kész. Ennek most már több mint tíz éve.”

Közben megtanulta, hogy papírra és testre festeni teljesen más. Robi munkáira jellemző a nagyon apró részletgazdagság, ami a papíron vagy vásznon úgy is marad, a testnél viszont figyelembe kell venni azt, hogyan néz majd ki a motívum tíz-húsz év múlva. Máshogy kell komponálni egy rajzot például egy karra körbe, figyelembe kell venni a test áramvonalait, ki kellett tapasztalni a gépeket, vagy hogy minden bőr más.

„Az első negyed órában felmérem az alanyt, kitapasztalom, hogy szuperhaladós nap lesz, vagy hogy mennyire érzékeny vagy száraz a bőre. Ez minden nap új kihívás, de nagyon élvezem, mert ennek ellenére nem élem meg stresszként, hiszen tulajdonképpen a hobbim a munkám.” A következő lépés pedig az, hogy mindezt jótékony célokra tudja fordítani.

Volt már kiállítása a Fekete Zaj fesztiválon, ami olyan jól sikerült, hogy szeretné, ha ez egy visszatérő dolog lenne, és más művészeknek is segíthetne ismertebbé válni. A Madhouse-zal közös Street Gallery kiállításon az eladott művekből befolyó pénzzel állatmenhelyet támogattak. „Nem azt mondom, hogy metálos Teréz anya szerepet akarok felvenni, de hogyha van egy ilyen platformom, és lehetőségem, hogy elérjek embereket, akik ugyanúgy gondolkodnak, vagy legalábbis hasonlóan mint én, akkor miért ne?”

Van, akitől az ő keze is megremeg

Nyolcvan-kilencven százalékban külföldiek járnak hozzá, akár a világ másik feléről, akik több napot maradnak, de sok a magyar visszatérő vendég is. Bár a témái sokszor nagyon sötétek, és nem is feltétlenül barátságosak, azt mondja, hogy a vendégkörét úgy tudná jellemezni, hogy kedves emberek.

„Az FBI ügynöktől kezdve az alpinistán át a videójáték tesztelőn keresztül a szociális munkásig, nagyon sok izgalmas ember megfordul nálam. Az egyik vendégem, akire talán elsőként figyeltek fel jobban a nemzetközi világban, mert a torkára tetováltam egy óriási szájat, amiből egy nyelv jön ki, ő például intenzív osztályon ápoló, és imádja mindenki, az egyik legjobb szívű ember, akit ismerek. De van multinál vezető beosztásban dolgozó vendégem, aki megrögzött death metal rajongó, de ingben és öltönyben nem látszanak a tetoválásai - és az is előfordul, hogy Robi gyerekkori ikonjai és kedvencei keresik meg őt, hogy tetováljon rájuk.

„Azt figyeltem meg, hogy borzalmasan nagy a közös tisztelet ezekkel az emberekkel, és ez így hülyén hangzik, de valószínűleg azért tartanak ők ott ahol zenében, mert ugyanolyan alázatosan állnak az élethez. Aminek igazán örülök, hogy a nagy idoljaimban nem kellett csalódnom, hogy fú, ki volt rakva a posztere, közben meg ilyen ember!” Azt meséli, hogy egy ember volt, aki miatt bár nagyon kedves és szuperjófej volt, azért kicsit aggódott, és az Jason Momoa volt. Aztán együtt lógtak abban a pár hétben, mikor itt forgattak.

„Egy nagyon egyszerű mintáról volt szó, amit nem lehetett elrontani, de nem is emiatt vagy a személye miatt aggódtam, hanem a státusza miatt. Másnak nincs olyan jelenléte a szobában, mint neki. Előtte eljött a stáb szétnézni, mindent szupertitkosan kellett szervezni. Utána együtt mentünk Slayer-koncertre, és egy pesti kocsmában is voltunk. A tetoválás közben élőzött, a haverjaim meg ki voltak akadva, ez mi?!”

Robi történeteiből úgy tűnik, hogy valóban igaz az, hogy tetoválás örök kapocs lesz a tetováló és a vendége között, akkor is ha történetesen a vendég híresebb az átlagnál. „Nagy öröm volt, hogy az egész családot el tudtam vinni Iron Maiden-koncertre, mert Steve Harris fia is vendégem. Húsz-harminc évvel ezelőtt még apa mutatta meg nekem ezt a zenekart, és az, hogy most együtt tudtuk megnézni, az hatalmas élmény volt, pláne az, hogy ezt a munkámnak köszönhetem.”

Keserédes művészet

Vászonra festeni és megőrizni a jövőnek egy művet is izgalmas, azonban a tetoválók vászna egy másik ember, a művük gyakorlatilag bárhol felbukkanhat. „Keserédes ez az érzés, mert legyünk őszinték, egyszer majd a föld alatt fogja végezni. Az én műveim addig léteznek, amíg a viselője él. Próbálom is az emberekben tudatosítani, hogy a tetoválás az emberrel együtt változik, lenyomatot hagy az élet rajta, és ez gyönyörű dolog. Akit nagyon megviselt az élet, nélkülöznie kellett, az látszódik a tetoválásán is.

A lelkiállapot kihat a testünk és a bőrünk állapotára, pontosan látszódik, ki az, aki kiegyensúlyozottabb, ki az, akinek meg kellett vívnia a harcát, és ez a tetoválásokon is látszik. Gyönyörű az, amikor valaki szépen együtt öregszik a tetoválásával” - a tetoválást érdemes ápolni, vagy ha úgy tetszik, megtisztelni. Ez ráadásul pont ugyanazt jelenti, mint a bőr megfelelő ápolása, vagyis például védeni kell a fénytől, és odafigyelni a megfelelő hidratálásra.

Másfél éves várólista

Borbás Róberthez a várólista korábban akár másfél év is volt, aztán jött a világjárvány, és ez megtanította őt is jobban menedzselni az időbeosztását, feltöltődni, megtalálni a munka és a szabadidő közti egyensúlyt, és ezeknek köszönhetően tele lett újra kreatív energiákkal.

Most negyed évekre írom be az időpontokat, hogy ha valamelyikünk beteg, ne legyen az, hogy 2024 januárjában tudja pótolni a 2022 májusi időpontját. Én is vártam már egy évet tetoválásra, és azt kell hogy mondjam, jó volt nagyon, mikor közeledett. És az is igaz, hogy sajnos, vagy nem sajnos, ha egy ötlet nagyon betalál, az előnyt élvez. „Szeretem az új projekteket, de nagyon hálás vagyok, és megbecsülöm a régi vendégeimet, az nagyon sokat jelent, mikor valaki a két karja után a hátával is visszajön hozzám."

A megkeresésekre szokott nemet is mondani, a rasszista, antiszemita és a direkt obszcén sátánista megkereséseket azonnal visszadobja, ami pedig szimplán nem az ő világa, ahhoz edukációs szándékkal elmondja, miért nem ő a megfelelő ember, hiszen a cél az, hogy őszinte legyen az együttműködés.

„A nagymama portréját nem én fogom megcsinálni, mert erre egészen egyszerűen nem én vagyok a legjobb ember. Azt szeretem a legjobban, ha kapok egy témát, aztán megbeszéljük, milyen karaktereket szeretne mindenképpen látni, és mi az, amit rám bíz. Vannak, akik csak annyit mondanak, hogy mondjuk sötét erdő, és minden mást rám bíznak. Ezek szoktak a legjobban elsülni.”

A pandémia alatt sokat illusztrált, és azt mondja, néha feltölti, hogy csak a rajzasztal van meg ő, mert ez egy olyan műfaj, amiben hagyni kell inspirálódni magát az alkotónak, különben kiég.

Vigyázat, hamisítják!

Sajátos stílusa van, amit fel lehet ismerni, de hozzá is érkezett már olyan megkeresés, hogy egy másik művész munkáját másolja le, ahogyan az ő alkotásait is utánozta már le más.

Nagyon sokáig gyűlöltem ezt, főleg amikor azt láttam, hogy a másolat is jó, van mögötte tudás, a technika is jó. Hiszen akkor már miért nem a saját mintáit csinálja, ha tehetséges? Aztán rájöttem, hogy megtisztelő, ha valaki engem másol, mert ez azt jelenti, hogy talán elindítottam valamit. „Elkezdi szépen megtanulni, és talán megtalálja a saját útját, és akkor már ezek nem is másolatok, hanem a hatásom a fiatal tetoválók munkájára, és ez nagyon jó érzés. Mikor hozzám hoztak be más tetováló munkáját, akkor azt úgy vettem, hogy iránymutatás, mondjuk tetszett neki, ahogy a művész a ló sörényét ábrázolta” - meséli a tetoválóművész.

Azt viszont saját állítása szerint sosem tudná elviselni, hogy a saját alkotását magára tetováltassa. „Kicsit olyan lenne ez nekem, mint mikor zenekarok a saját pólójukat viselik. Szeretek szakmailag és emberileg is felnézni arra, aki engem tetovál. Sőt, én azt mondom, hogy inkább legyen egy közepes tetkó, egy jólelkű szuper embertől, mint egy szuperprofi egy rossz arctól”.

Smink és haj: Szanyi Zsuzsa