„A testem nem (csak) én vagyok” - a modell-look társadalmi kontextusa

Miért tartja magát még mindig a karlagerfeldi (vagy éppen schoberti) hozzáállás a masszívabb női testekhez - „senki nem akar kövér nőket látni- az ideális fashion look-ot megalkotásában?”

Please, God, don’t let me win this award, I prayed. I simply do not have the capacity.

Így számol be Elsesser az omiózus díjátadó előtti napok hangulatáról, a The Cut magazin számára írt esszéjében. Az olyan high-fashion márkák, mint a Lanvin, Chloe, Balenciaga kifutóin lépdelő Paloma évtizedes modellkarrierje során feltehetőleg (test)közelben tapasztalta meg a divatipar működési módjait, logikáját és ez alapján tartott az úttörő győzelmet követő backlashtől.

Bár a negatív hozzászólások tartalma a más jelöltek preferálásától a diverzitás vélt túlkapásain keresztül, Paloma megjelenésének kritizálásáig terjedt, a díjra való reakciók volumene mégiscsak ahhoz köthető, hogy Elsesser az első, aki plus size modellként kapta a kitüntetést.

Az eset kapcsán persze számtalan platformon elindult annak a boncolgatása, hogy milyen üzenete van annak, ha a vékony európai szépségideáloktól eltérő modelleket szórványosan alkalmaznak, vagy díjaznak a diverzitás kedvéért. Azonban a diskurzus megtorpant a személyes érzelmek és mentális egészség mezsgyéjén, ami természetesen helyes és fontos, mert így tere lehetősége nyílik megszólalni azoknak, akik a kívül esnek a begyöpösödött ideális szépség kategóriáján.

Ennek előremutató példája Adwoa Aboah brit modell podcastja, a Gurls Talk amelyben sok szó esik a mentális egészségről illetve Paloma Elsesser is itt beszélt nyíltan a díjat követő hate-cunamiról. Jó példa még a fent említett The Cut magazin, amely platformot biztosított a modell személyes hangvételű esszéjének.

Ebben az írásban Paloma őszintén vall az úttörő karrierjéről plus-size modellként, amely a csillogó felszín alatt tele van kétségekkel és önostorozással. Ahogy ő fogalmaz, nehogy azt higgyjük, hogy bármely komment testével, arcával, kifutós szereplésével kapcsolatban ne futott volna át legalább egyszer az ő agyán is.

A szűk szabásmintákból kilógó testek tehát még mindig nem természetes és normális részei a divat kívánatos testekről alkotott képének. Paloma díját követő primitív és gonoszkodó reakciók azt mutatják, hogy a testalkati, bőrszínbeli diverzitás nem széleskörben normalizált része a divatban előállított esztétikáknak, így a közgondolkodásnak sem.

Illetve arra is rávilágít az eset, hogy hiába van törekvés a divatban a size-zero, világosbőrű, magas lányokat preferáló szépségideál uralmának megtörésére, a valódi változáshoz először a társadalmi erőkre és rendszerekre való kritikus reflexió szükséges, lehetőleg történelmi perspektívából.

A test és a szépség, mint társadalmi vízió

Társadalomtudosók már régen rámutattak arra, hogy a testünk nem társadalmi vákumban létezik, hanem kivetül rá minden tudatos- és tudattalan előítélet, vélt funkció vagy éppen kulturális minta, ami épp jellemző az adott társadalmi-kulturális közegre, történelmi korra. Tehát bizonyos esztétikai kategóriákat , testeket az határoz meg, hogy milyen kulturális elképzeléseket társítunk hozzájuk.

Például a divatban általánosan elképzelt szépséget hagyományosan a vékony, világos bőrű és európai arcvonásokkal rendelkező nők testesítették meg. Ez az imidzs emlékeztet a Naomi Wolf szépségmítosz fogalmára, amely azt sugalmazza, hogy létezik egy objektívan leírható, mindenki számára ugyanolyan, nyugati értelemben vett szépség, amelyhez minden nő hasonlítani szeretne és minden férfi birtokolni akarja azokat a nőket, akik megtestesítik ezt a szépségmítoszt.

Persze ez a fajta szépség egy elérhetetlen idea, viszont arra alkalmas, hogy folyamatosan afelé nyomjon minden(kit) nőt, hogy vessen be pénzt, paripát fegyvert annak érdekében, hogy akár csak nyomokban is, de hasonlítson arra az eszményi nőképre, aminek a megkreálásában a divatipar is masszívan részt vesz.

Sokszínű divat (?)

Tehát van ez az ideális nő vágykép, ami például a high-fashion-ben jellemzően az arisztokratikus, vékony fehér nőben testesül meg, akinek az összes testi jegye kis méretű: a szája, a feneke, a csípője és az orra is. Nyilvánvalóan léteznek ettől gyökeresen eltérő kinézetű, például a plus-size és a nem-fehér modellek, azonban bármiféle test, ami eltér a normától magában hordozza a “másmilyen” jelentést.

Szóval azt, hogy hagyományosan milyen kulturális jelentések tapadnak a különböző méretű és származásbeli testekre, akár tudattalanul is, az függ azoktól a sztereotípiáktól, amelyeket az adott társadalom hordoz.

Ashley Mears amerikai szociológus a divatban létrehozott kinézetek megalkotásával foglalkozik. Ez egy olyan kulturális termelési folyamat, amelynek a végén bizonyos jelentéssel bíró és az azt értő közönségnek szóló termék jön létre, a modell lookja. Például a nem fehér testek, a divatcentrumok „fehér-európai” nézőpontján keresztül fetisizálódnak, egzotikusnak, szexualitással telinek és izgalmasnak tűnn(t)ek, a fehér normalizált testekkel ellentétben.

Ezek gyarmati időkre visszanyúló nagyon erőteljes sztereotípiák, a mai napig jelen vannak, és egy olyan ágazatban, ahol nagyfokú a bizonytalanság, hogy melyik trend bukik meg és melyik lesz sikeres, rizikósabbnak tűnhet a “nem-klasszikus nőképek” alkalmazása eurocentrikus szempontból.

Hasonlóan, társadalmi-kulturális okokból kezelik óvatosabban a nagyobb méretekkel rendelkező plus-size modelleket is a divaipar elit taste-makerei, mutat rá Mears: van egy olyan hagyományos kulturális elképzelés, amely a felső osztálybeli fehér nők attribútumának tekinti a szikárságot és a szexuális elérhetetlenséget.

Ehhez társul az önoptimalizálást hirdető kapitalista szellem is, amely folyamatosan azt súlykolja, hogy a sikeresnek tekintett női lét normális eleme a megszállott diétázás és a testsúly folyamatos kontroll alatt tartása.

A nő nem csak test

Ennek megfelelően a kerek, lágy és kidomborodó formák alkalmazása a divatkampányokban, kifutókon az önmegtartóztatás ellentétét, tehát a szexuális kisugárzást és elérhetőséget sugározzák, amelyek ennek megfelelően más üzenettel és más közösséghez szólnak.

Természetesen, ahogyan az látszik is a különböző alkatú modellek szerepeltetéséből, a divatipar, divatszcéna nem egy homogén mező, sok és különféle szegmensből áll. A különböző ágazatok pedig eltérő piacokat céloz kevéssé vagy éppen nagyon eltérő modellekkel és kampánystratégiával. Az viszont biztos, hogy bármilyen is a divatbrand arculata vagy éppen a célközönség, az esztétika létrehozásában a testek kulturális jelentése is szerepet játszik.

Végső soron tehát, ahogyan a legjobb modellnek járó díjat övező megbolydulás is mutatja, sok-sok igazságtalan és hátrányos megkülönböztetés éri azokat, akiknek a teste eltér bármilyen módon a hagyományosan nyugati ideáloktól.

Azzal együtt, hogy a diszkrimináció személyes szinteken is rettenetesen bántó, de a diverzitás individualista szempontú követelése nem fog átfogó és hosszútávú megoldást kínálni a kirekesztő szépségideálokkal operáló divatiparban (és a való életben sem).

A valódi változáshoz először le kell ásni a testekhez tapadó képzetek mélyére és azokra rákérdezni, majd újradefiniálni a jelentéseket, újraírni a kulturális-társadalmi kódokat. Az pedig már egy teljesen más kérdés, hogy miért helyezünk még mindig akkora hangsúlyt a nők kinézetére, és miért ez határozza meg sokak számára a nő értékét…