A művészetnek számtalan fontos feladata van, de talán az egyik legfontosabb: diskurzust indítani
A magyar divatszcéna új generációjának egyik kiválósága, Szarvas Valentin az elmúlt pár évben elismerést elismerésre halmozott. Jelentős hazai ösztöndíjpályázatokon díjazták, nívós bemutatókon prezentálta a munkáit, valamint megalapította a Terike Budapest alkotóműhelyt és egyesületet, miközben csupán egyetlen röpke éve szerezte meg mesterdiplomáját a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen.
A fiatal tehetséggel a vizuális történetmesélésről, konceptuális divattervezésről és a fenntarthatóság kérdésköréről beszélgettünk.
Vizuális vagy koncepcióalapú tervezési metódus jellemző rád? Egy forma, szín vezérel, vagy inkább a ruha által elmesélt történetre fókuszálsz?
A koncepció sokkal erősebben vonz, mint egy ruha eladhatósága – ez már a BA projektek során is szépen kirajzolódott, ugyan a márkaalapításból adódóan ekkor még persze nagy hangsúlyt kaptak a piaci szempontok is. Amikor elkezdett foglalkoztatni egy koncepció a BA időszak alatt, mintákon keresztül próbáltam elmesélni a történetet, mivel ezt a vizuális megközelítést jóval egzaktabbnak éreztem (holott nem feltétlenül az). Minden egyéb részletet a minta alá rendeltem, természetesen azért is, mert a szabászati felkészültségem akkoriban még meglehetősen billegett.
Öngyógyítás öltözködésen keresztül — mit üzen a Chokassy tervezője a fast fashion mókuskerekének?
Milyen ívet írt le a formavilágod és anyaghasználatod változása az elmúlt években? Érzékelsz magadban „megérési” folyamatot?
Azóta sokat változtam ezen a téren: nem pusztán a mintára bízom a történetmesélést, hanem sokkal inkább komplexen közelítem meg a témát. A BA diplománál maga az anyag nem képezte szerves részét a koncepciónak, csupán hordozója volt a mintának, míg a friss munkáimban elméleti szinten is fontos szerepet kap az anyagminőség (de nyilván az anyagismereti tudásom is gyarapodott az elmúlt évek során).
Általában minden újabb téma tervezői önreflexióból adódik, az asszociációs lánc során hamar eljutok egy absztrakt fogalomkörhöz – közben filozófusoktól olvasok, képzőművészeti oldalról is megközelítem a kérdést. A Kozma Lajos ösztöndíjas pályamunkámat ebben az évben a háborúra reflektálva a „menekülés” fogalma köré építettem, a kutatáshoz készült videóban a menekülés során potenciálisan viselt ruhákat és az öltözködés lépéseit rögzítettem.
Mi történne, ha egy apokaliptikus szituációban vagy háborús helyzetben hirtelen menekülésre kényszerülnék, és csupán pár ruhadarabot vihetnék magammal? Pontosan mit jelent maga a menekülés, mikor és mi elől menekül egy ember? Amikor feladjuk az előző életünket, önmagunkat, és még nem rendelkezünk se jövővel, se jelennel – mi történik az idővel?
Ekkor eljutottam az idő legkisebb egységéhez, a jelenléthez, amely különösen szépen rezonál a videóból screenshotolt képsorozattal, amikor megszűnik az idő, csak a ruha térbelisége marad és alakítja a szilutettet.
Számomra az identitásvesztés fogalma rendkívül puritán vizualitást feltételez. Mennyire összeegyeztethető ez a váltás a korábbi mintaorientált megközelítéssel?
Igen, kizárólag fehér ruhadarabok szerepelnek majd a kollekcióban, a minta legfeljebb a menekülés során véletlenül szerzett koszfoltot reprezentálhatja. Ebben az esetben a folt is extra jelentéstartalommal párosul, és sokkal inkább anyagként jelenik meg a ruhákon, mintsem printként: itt a minta egy absztrakt fogalom, amely kilép a sík mozgástérből.
Milyen problémákkal találkozik (aktuálisan) egy fiatal divattervező a hazai szcénában? Elvárják-e például a társadalmi felelősségvállalást, mint mondjuk egy kortárs képzőművésztől?
Szerintem a legtöbben elzárkóznak ettől a kérdéstől, sőt, az egyetemen se ejtenek szót erről, holott kikerülhetetlen dolognak tartom. Ha a divatra valóban iparművészeti szándékkal szeretnénk tekinteni, mindenkinek kötelessége véleményt nyilvánítani ezzel kapcsolatban. A művészetnek számtalan fontos feladata van, de talán ez az egyik legfontosabb: diskurzust indítani. A magyar piacnak ez a távolságtartó magatartás az egyik sajátossága, mivel nincs állásfoglalás, a funkció, a mintakincs feldolgozás és a történetadaptáció kerül előtérbe – vélemény nélkül. Külföldön ez pont fordítva működik.
A társadalmi felelősségvállaláshoz kapcsolható a fenntarthatóság kérdésköre is. A diplomakollekciódban központi szerepet kapott ez a szempont – mit jelent számodra a fenntarthatóság?
A fenntarthatóság nem egy tárgy, hanem egy cselekmény, egy folyamat, amely gyakorlatilag örökké végezhető. Ebből a folyamatból indul ki a mestermunkám is: hogyan képes a lehető legtovább (de inkább örökké) fennmaradni egy ruhadarab? A kollekció a körökörösség elve köré épül, egy ruhadarab transzformációs folyamatának első fázisát vezettem le. Az alapfelvetés szerint az elhordott, megunt vagy kihasználatlan darabokat a ruha tervezője visszaveszi a tulajdonostól, majd az utólagos – fázisos – átalakításokkal meghosszabbítja az életciklusát.
A természetes szálból készült alap (amelynek átlagos élettartama negyven-hatvan év) fázisonként újrahasznosított poliészter cérnával díszíthető, eleinte vízszintesen, később függőlegesen, ezáltal a minta kockásodik, sűrűsödik, építkezik egymásra. Az anyag is részese a folyamatnak: a műszál segítségével a rétegzett díszítés új anyaggá transzformálódik, lényegében kelmévé válik, amely később természetes szálakkal bővíthető és tovább alakítható.