Patrick Domingo: Egy jó fotóhoz nem elég megnyomni azt a bizonyos gombot, lélekre is szükség van
Patrick „Pat” Domingo fotóriporterből lett divatfotós, aki olyan nagy márkákkal dolgozik jelenleg együtt, mint a Calzedonia, a BMW, a MAC vagy a BOSS. Kamerái elé pedig nem kisebb világsztárok kerültek már, mint Justin Timberlake, Nicole Scherzinger, Naomi Campbell, Lenny Kravitz vagy az idei DIOR show-n Párizsban maga Robert Pattinson.
Önmagát emberfotósnak hívja a divatfotós helyett. De ki is áll valójában e siker mögött? Pat Domingoval beszélgettünk két fotózás között.
Mostanában könnyen dobálóznak a művész kifejezéssel. Számodra mit jelent, és magadat hova helyezed el?
Művész az, aki egyrészt meg tudja valósítani, ami a fejében van, másrészt pedig képes az alkotásaival érzelmeket kiváltani. Mások reakcióiból ítélve én is ilyen fotósnak titulálhatom magamat.
Egészen 14 éves korodig történelemtanár szerettél volna lenni. Éreztél egyfajta elvárást a szüleid részéről gyerekkorodban?
Ó igen, fiatalkoromban az egyik legnagyobb hősömet Indiana Jones testesítette meg, és olyan professzor szerettem volna lenni, mint amilyen ő is volt. Lenyűgözött a történelem, a régészet és az egyiptológia. Ezzel párhuzamosan kerültek a kezembe apukám teljesen professzionális kamerái, és mint a mágnes, úgy vonzott a működésük.
Magazinfotós volt, és bár nem közvetlenül, de mégis az ő jelenléte révén kerültem közelebb a fotózáshoz. Elvárásnak azért sem nevezném, mert - őszinte leszek - mindig is az a személyiség voltam, akit saját magán kívül senki más nem tud befolyásolni.
Majd te is a fotóriporter szakma felé vetted az iránt. A saját értelmezésedben, mi a leglényegesebb különbség a fotó- illetve a divatriporter éned között?
Az újságírók a való élet eseményeiből mesélnek el történeteket. A divatfotózás során szabadon teremthetünk világot magunk körül, ahogy például egy filmrendező teszi a filmjeivel. Egy portréfotós közelebbi kapcsolatot alakít ki az emberrel, illetve igyekszik megmutatni nekünk azt, amit általában nem látunk akkor sem, ha épp az orrunk előtt történik. Jelenleg emberfotósnak nevezem magam.
A fotósnak, aki látja az embereket, és számomra ez az egyik legfontosabb érték is: az emberismeret, illetve az emberekre való odafigyelés. Ezért is fontos nekem az, hogy minden fotózás előtt leüljek és beszélgessek azzal a személlyel, aki a modell lesz. Rendkívül sokat adok a kommunikációra. Másrészről meg abból a szempontból nehezebb kitűnni, hogy ma már mindenki, akinek saját telefonja van, elmondhatja magáról, hogy fotográfus: mindenféle különleges készség nélkül készíthet egy jó képet, amit aztán fel is tölthet az Instagram oldalára.
A mentorom mindig azt hangsúlyozta, hogy korunk legnagyobb művészei nemcsak nagyszerű művészek, hanem még nagyobb személyiségek, és én ebben is hiszek. Abban, hogy nem elég megnyomni azt a bizonyos gombot, lélekre is szükség van.
Hogy kerül össze a lélek a REELS-szel?
A mozgókép (újbóli) visszatérésének oka kisebb szünet után talán épp az, hogy tulajdonképpen mindig mozgásban vagyunk: napról-napra olyan szinten változnak a dolgok, hogy ha az ember egy pillanatra nem figyel, akkor máris aggódhat azon, hogy valamiről lemarad.
Azért is kezdtem el streetstyle videókat készíteni, mert tetszett maga az ötlet, hogy megmutassuk, hogyan tud egy adott modell kapcsolatba kerülni önmagával, a környezettel, és hogyan válik eggyé mondjuk azzal a ruhával vagy koncepcióval, amiben éppen léteznie kell. Szeretem a REELS műfajt, mert dinamikus és élő.
És a te kapcsolatod a megfeleléssel hogyan alakult az elmúlt időszakban?
Hú, még mindig küzdök azzal, hogy nem vagyok elég. Még mindig félek attól, hogy néha kihagyok valamit.
Folyamatosan pozicionálóm saját magamat a szakmában, de a hozzáállásom és maga a szemléletem is egyértelműen megváltozott a kezdetekhez képest. A fotózással való kapcsolatom akkor vált sokkal erősebbé, amikor – és ez egyébként a legnagyobb büszkeségem is a karrieremben – a Leica Kamera egyik globális nagykövete lettem.
Általa olyan élményekben van részem, mint például, hogy a kampányomat Namíbiában forgathattuk, és több mint 60 országban mutatják be világszerte. Terveim szerint a közeljövőben folytatni szeretném azt a sorozatot, amit még itt, a Dél-afrikai Köztársaságban kezdtem el. Rengeteget adnak hozzá az ilyen és hasonló külső tényezők abban, hogy elhiggyem, igenis jó helyen vagyok.
2016 Milánóban volt az első Fashion Weeked, és idén is megfordultál Párizsban.
A divateseményeken való részvételemet elkezdtem drasztikusan lecsökkenteni, és már csak azokra látogatok el, amikre tényleg el szeretnék menni. Párizs azonban örök: különleges a számomra, mert azt érzem, hogy még mindig nekem szól. Persze, ahogy az csak természetes, közel egy évtized után ebben a szakmában dolgozó régiek sem lesznek már újak, viszont, ami állandó, az az, hogy egyedül a divat az, ami változik.
Amikor valaki kockáztat a kifutón, azt mindig örömmel látom.
Elsődleges célom egy divatbemutatón készült képpel, hogy az a kinézet, ami előttem megjelenik, az az állapot, amiben ilyenkor létezve benne vagyok, minden más mellett szexis is legyen.
Szexis volt a Szépművészeti Múzeumban divatot látni?
Igen, és nagyon tetszett maga az ötlet is, hogy a sajtót elvigyük a magyar kulturális helyekre, mert szerintem nagy potenciál van abban, hogy a kultúrát összemossuk a divattal. Ráadásul a Budapest Fashion Week annyira profi és jól szervezett, hogy a nagy divatvárosok őszintén példát vehetnének belőle. Megvan bennem az a természetes kíváncsiság, hogy nagyon szeretek új tervezőket megismerni, és ebből a szempontból sem okoztak csalódást a magyar tervezők.
És olyan fotózásod volt, ami kiemelkedett a többi közül?
Jó kérdés! Nem is tudom biztosan, hogy pozitív vagy negatív értelemben a kedvencem, de az biztos, hogy a mai napig eszembe jut Asap Rocky (rapper) jövőfotózása, amit a BOSS-nak készítettem. Három napot vártunk egy szállodai szobában – egy rögtönzött fotóstúdió is volt –, hogy minél gyorsabban elkészüljünk a felvétellel, majd ő az utolsó pillanatban érkezett meg. Érzelmekben ott nem volt hiány.
A sztárokhoz azonban valamennyire szükség van egy erős online jelenlétre. Mennyire tudatos az önmarketinged például az Instagramon?
Ha a saját marketingemről van szó, akkor már a kezdetek óta nagyon tudatos vagyok. Ma már a menedzsmentem csinálja azokat a márkaépítéssel kapcsolatos offline és online dolgokat, amiket az elmúlt 18 évben egyedül csináltam. Azonban még mindig azt gondolom, hogy a közösségi médiában a személyes és ütős portfolió az, ami kulcsfontosságú. Arról nem is beszélve, hogy ha nem vagy jelen online, akkor hogyan láthatnák az emberek azt, hogy egyáltalán létezel?
A fotózás minden esetben szerelem, vagy azért volt olyan, hogy nem vállaltál el valamit?
Szerencsésnek érzem magam ebből a szempontból, mert eddig mindig sikerült mindenkivel megtalálni a közös hangot. Elmondhatom, hogy igazán jó hallgatóságnak tartom magam, és amikor valakivel nem egyezik a véleményünk, akkor azon vagyok, hogy megértsem a másik álláspontját, és ennek köszönhetően pedig elkezdjük jobban megismerni egymást.
Hiszek abban, hogy mindennek a legalapvető kulcsa a megértés. Így egyelőre őszintén azt mondhatom, hogy soha nem árulnám el magam csak azért, hogy pénzt keressek valamivel, amivel nem azonosítom magamat.
Mit tanácsolnál a most kezdő fotográfusoknak?
Hogy soha ne szégyellj másnak lenni. Aki azon a területen szeretne dolgozni, ahol „hírességek” is megfordulnak, annak már az elején fontos az étmárka építése: a megjelenés mellett egyfajta érzék kiépítése. Ha már tudod, hogy mit szeretnél, akkor fontos azt is is átgondolnod, hogy milyen történést, illetve történeteket szeretnél lefedni a képeiddel.
Próbáld megérteni a játékot, és soha nem szabad hagyni, hogy a félelem legyőzze az embert.
Folyamatosan próbálkozni kell felvenni a kapcsolatot azokkal a személyekkel, akikkel éppen dolgozni szeretnél: mindig találni kell módot a kapcsolatépítésre, mert bármi lehetséges, csak tenni kell érte. Higgyenek nekem, hiszen az én példám is azt mutatja, hogy minden lehetséges.