Mojzes Dóra: Soha nem követtem a divatot, nem az aktuális trendek alapján készítettem a ruhákat
Sötét színpaletta, hol mágikus-okkult, hol futurisztikus részletekkel átitatott extravagáns ruhaköltemények: Mojzes Dóra divattervező nevét és sajátos stílusát aligha kell bemutatni a divatrajongó közönségnek. Autonóm (méltán sikeres) tervezői pályafutása után nagyszabású hollywoodi filmes produkciók felé vette az irányt, ahol jelmeztervező-asszisztensként, legutóbb Jacqueline West oldalán dolgozott a 2024-es év egyik legnagyobb szenzációjának, a Dűne 2. epizódjának jelmezein.
Korábban autonóm tervezőként működtél, ám az utóbbi időszakban sokkal inkább a filmes munkáid dominálnak. Milyen érzés egy teljesen szabad, önálló tevékenységből egy (részben) alkalmazott műfajba csöppenni?
Az igazság az, hogy pont azért hagytam abba a tervezést, mert már nem éreztem szabadnak. Amikor elindítottam a brandemet – egy kicsit darkos, edgy, underground koncepttel – semmiképpen sem nagy közönségnek szóló dologra gondoltam. Ugyan maga a gyártás Magyarorszságon történt, worldwide értékesítettünk, főleg Japánban, Ibizán, New Yorkban, Dubai-ban, Los Angelesben, Mexikóban, mindenhol próbáltunk jelen lenni.
De ahhoz, hogy valaki tervezőként szintet lépjen, egyre több pénzt kell a vállalkozásba invesztálni, eladást generálni, és én pont ekkor kezdtem elveszíteni a tervezői szabadságomat, amivel korábban alkottam. Az üzlettársam arra ösztönzött, hogy eladhatóbb, egyszerűbb ruhadarabokat készítsünk, ami az egyik oldalon persze érthető, azonban én nem akartam ilyen formában működni. A brandemet mindig sokkal inkább művészi önkifejezésnek tartottam, mintsem üzleti lehetőségnek.
Az igazat megvallva, soha nem követtem a divatot, nem az aktuális trendek alapján készítettem a ruhákat, és mivel nem leltem többé örömöt a tervezésben, így nem volt nehéz elszakadni tőle. A brand végefelé – a tervezéssel párhuzamosan – már elkezdtem stylist munkákat vállalni, reklámforgatásokra jártam, és hamar rájöttem, mennyivel több pénzzel és kevesebb stresszel jár ez a tevékenység.
Debütálás a Párizsi Divathéten: Alessandro Michele új fejezetet nyit a Valentino-nál
Tehát a végén már nem kötődtél érzelmileg a brandedhez? Lezártnak tekintetted a korábbi szakaszt, amikor elhatárolódtál a divattervezői tevékenységtől és a jelmeztervezés felé vetted az irányt?
Őszintén, egy-két évig volt bennem egy kis vívódás ezzel kapcsolatban – mindig azt gondoltam, hogy az vagyok, amit csinálok. A Dora Mojzes brand mindig is egy önkifejezés volt. Amikor abbahagytam, úgy éreztem, semmit nem rakok le az asztalra, elvégre valljuk be, egy reklámfilm karaktereit felöltöztetni nem akkora kihívás, mint egy brandet működtetni.
Egy darabig gondolkoztam rajta, hogy el kéne kezdenem festeni, hogy balanszban tartsam az alkalmazott és kreatív tevékenységeket. Mivel egymás után jöttek a munkák, nem maradt idő újabb hobbira, azt viszont megfogadtam, hogy minden évben elvállalok egy szerelemprojektet, amelyen nem az anyagi vonzata, hanem a kreativitás lehetősége miatt dolgozom.
Milyen maradandó filmes jelmez-élményeket tudsz felidézni a gyermekkorodból, amelyek (adott esetben) az aktuális ízlésedet és alkotói hitvallásodat is meghatározzák?
Addams Family! (rávágja, majd nevet – a szerk.) Az Ötödik Elem nagyon meghatározó élmény volt számomra annak idején, a mai napig toplistás ruha-téren. Imádom Jean-Paul Gaultier-t, miatta lettem tervező – mindig van valami izgalmas csavar, valami meghökkentő a ruháiban.
A régi Blade Runner már akkor is nagy kedvencem volt, illetve hatalmas Alien-rajongó vagyok, rengeteg inspirációm származik Gigertől, emellett a The Cell és Bram Stoker féle Dracula film jelmezei is nagy hatással voltak rám.
Jacqueline West oldalán dolgoztál a Dűne 2 jelmezein – mennyi idő után tudtad leküzdeni a starstruck-érzést egy ilyen jelentős szaktekintély mellett? Egyáltalán érzékeltél-e ilyesmit vagy az első pillanattól kezdve egymásra hangolódtatok?
Egyáltalán nem volt ilyesmi – Jacque nagyon kedves és közvetlen ember, így hamar egymásra hangolódtunk. Nagyon hasonló a stílusunk, így már a kezdetektől fogva kérdés nélkül megbízott az ízlésemben, és szinte mindenben kikérte a véleményemet. Nem vagyok hozzászokva ekkora bizalomhoz, mint amit tőle kaptam, és ezért utólag is nagyon hálás vagyok.
Még az első héten megmutattam neki a portfóliómat, amire olyan pozitív visszajelzés érkezett, hogy majdnem elsírtam magam – pedig nem vagyok egy érzelmes típus. Hiszen más az, amikor nem a barátaid, hanem egy olyan ember mond véleményt a munkádról, aki ennyi mindent letett már az asztalra.
Mennyire integrálhatod a saját tervezői látásmódodat egy nagyszabású filmprodukció jelmezeibe?
Volt némi mozgásterünk, de Villeneuve-nek elég konkrét elképzelései voltak a látvánnyal kapcsolatban, így elég sok kötöttség volt a jelmeztervezésben is. Ha szabadkezet kaptam volna mint tervező – kompromisszumok nélkül –, egész biztosan egy sokkal futurisztikusabb, sci-fi irányba viszem a ruhák látványvilágát, modern technológiák bevonásával. Ő sokkal inkább a klasszikus, medivál irányt támogatta, az Atreides-ház egyenruhái például kimondottan tradicionálisak, számomra a régi Csillagok Háborúja uniformjait idézik.
Hogy teltek a Dűne 2 forgatási periódusának első napjai? Milyen érzések lettek úrrá rajtad (például megérkezés, álomszerű állapot)?
A forgatást két-három hónap előmunka előzte meg – én már a legelejétől részt vettem a projektben. Amikor az első napon megérkeztem, még egy üres hangár várt, azt gondoltam: Te atyaég, mennyi meló lesz itt! Aztán persze a tér napról napra megtelt bútorokkal, anyagokkal és szabásmintákkal.
Milyen volt a kémia a színészekkel a közös munka során?
Mivel nem először dolgoztam hollywoodi produkcióban, már valamennyire edzett voltam – épp Austin Butler első ruhapróbája előtt néztem meg az Elvis című filmet, így amikor először besétált, szükség volt némi önuralomra, hogy ne törjön rám a hisztéria!
A fiatalabb generáció, például Timothée Chalamet, Austin Butler és Florence Pugh olyan közvetlenek voltak, mintha legalább húsz éve ismernénk egymást, míg Javier Bardemnél vagy Christopher Walkennél gyakorlatilag megfagyott a levegő, olyan tekintély övezi őket. De természetesen mindenki nagyon profi és kedves volt, jó hangulatban teltek a ruhapróbák.
Hány ember dolgozik – például – egy Bene Gesserit vagy Harkonnen jelmezen?
Van, aki kizárólag a kiegészítőkkel foglalkozik, például fejdíszekkel, valaki csak ékszerekkel, van aki a printekkel vagy anyagfestéssel, öregítéssel, koszolással, és persze a szabászok, varrónők. Elképesztően részletes egy-egy kosztüm, körülbelül tíz, de akár húsz ember is részt vesz egy ruha elkészítésében, aminek már önmagában a koordinációja is óriási kihívást jelent.
Milyen érzés egy grandiózus filmvásznon viszontlátni egy többhónapos tervezési folyamat eredményét? Katartikus? Felfogható egyáltalán?
Eleinte csak a ruhákra koncentráltam, így háromszor is megnéztem a filmet moziban. De igen, abszolút elképesztő érzés! Amikor Jacque a portfólióimat nézegette, nagyon megtetszett neki a diplomamunkám egyik darabja, ezért úgy döntött, Lady Fenring ruhájánál ezt az anyagot fogjuk alkalmazni. Felfoghatatlan! És igen,
sokszor könnybe lábadt a szemem, amikor megláttam a kezem nyomát egy egy kosztümön
.
Igazából majdnem minden jelmez átment a kezeim között, mert szinte az összes munkafolyamatban részt vettem: a gyűjtőmunkában, a moodboardok kidolgozásában, az anyagrendelésben és anyagválasztásban, a tervezési és technikai rajzok készítésében, a rendezői prezentáció előkészítésén, a makettek és formák kísérletezésén. Emellett a szabókkal és varrókkal is én kommunikáltam – mind a műhelyben, mint a ruhapróbákon –, a tervezési folyamattól egészen a kész ruháig.
Mennyi idő után lehet visszacsöppenni a valóságba egy több hónapos forgatási periódus után?
Nem volt időm visszatérni a valóságba, ugyanis rögtön elkezdtem dolgozni egy magyar nagyjátékfilm jelmezein. Mivel már jóval korábban igent mondtam erre a filmre, nem volt lehetőségem átszervezni, de ha nem így alakult volna, biztos kihagyok egy kis időt a két produkció között, elvégre márciustól szeptember végéig reggel nyolctól este nyolcig egy ingerszegény hangárban éltem – gyakorlatilag a végkimerülés szélén álltam.
Mi hozhatja el számodra a teljes kiteljesedést (amennyiben létezik ilyen?) Egy elismerés, teljes szabadkéz egy hollywoodi produkcióban, netán egy potenciális együttműködés reménye?
Természetesen minden jelmeztervezőnek az az álma, hogy egyszer Oscar-díjat kapjon a munkásságáért. Ami egy jóval közelebbi cél az elkövetkezendő tíz évre, hogy teljes értékű, önálló jelmeztervezőként vegyek részt egy nagyszabású hollywoodi film munkálataiban.
Smink: Kóczián Fanni
Haj: Hajdu Zsófia