Keleti Éva fotóművész: Én mindig is az ellen küzdöttem, hogy a digitális fotográfia ne tudjon teret nyerni az analóg fotóval szemben
Keleti Éva fotóművész több évtizedes munkássága alatt lencsevégre kapta a XX. századi Magyarország meghatározó politikai és kulturális alakjait és emblematikus mozzanatait. Analóg fotósként átgondoltan, türelmesen dolgozik a mai napig – éjszakánként álmaiban pedig a színpadra készül.
A kilencvenkét éves Kossuth- és Balázs Béla-díjas fotográfussal készítettünk interjút a változó időkről, az analóg finomságairól és az álmok rejtelmes világáról.
Rangos szakmai elismerések, tucatnyi kiállítás és rendszeres zsűrizési felkérések kerekítik még ma is ki a már hetven éve tartó karriered mindennapjait. Ki lehet emelni egy meghatározó pillanatot a sok közül?
Kezdjük ott, hogy én sose akartam fotós lenni. Angol-magyar szakos tanárnak készültem, de aztán az élet úgy alakította, hogy az egyetemen a kémia és fizika szakképzésére vettek fel. Ott harmadéves koromban a Magyar Fotóhoz küldtek nyári gyakorlatra, mert azt szerették volna, hogy utána a Forte Fotókémiai Gyárban mérnökként helyezkedjek el.
Folyamatosan változik Karafiáth Orsolya saját testéhez való viszonya
Mivel nekem akkor még sose volt a kezemben fényképezőgép, semmit sem tudtam a fotográfiáról, ezért beírattak egy hathetes gyakorlatra Vadas Ernő fényképészhez, hogy nála tanuljak. Amikor elmentem a lakásból átalakított irodájába, ott támaszkodott egy csinos, idősebb úr, és mondtam neki, hogy Keleti Éva vagyok és azért jöttem, hogy megtanuljam a fotográfiát. Erre Ernő rám nézett és annyit kérdezett:
Maga ezt komolyan gondolja?
Mire én: „Miért, ez egy olyan nagy dolog?” Ezzel a találkozással indult a karrierem.
Az elmúlt száz évben az emberiség szeme előtt zajlott le az eddigi legnagyobb léptékű és leggyorsabb technológiai forradalom. Fotósként hogyan lehetett adaptálódni az új technikákhoz és a változó elvárásokhoz?
Az igazság az, hogy én mindig is az ellen küzdöttem, hogy a digitális fotográfia ne tudjon teret nyerni az analóg fotóval szemben. Úgy láttam már a hatvanas évektől kezdve, amikor megjelentek az első színes fotók, hogy inkább negatív hatással voltak az emberekre, mert lelassultak, átadták magukat a színes, tarka világnak. Nekem pont addigra ért véget a karrierem, amikorra a digitális fotografálás már abszolút meghódított mindent, és ennek egészen egyszerű oka volt: nem voltam hajlandó megtanulni az új gépeken fotózni.
Mi az oka ennek a nagy ellenállásnak?
Egyszerűen az analóg gondolkodásra készteti az embereket, ezzel szemben a digitális fotó pedig túl egyszerű; a modernebb, digitális eszközök rengeteg könnyebb megoldást hoztak felszínre. Az analóg fotografálást komponálni, világítani kell és elengedhetetlen a művészettörténeti háttértudás is. Míg a digitális fotográfiánál, ha akarod, egy ültő-helyedben akár háromszáz képet is készíthetsz – és abból, ugyebár, legalább egy biztosan jó lesz.
Az analóg fotográfiában nincsen több száz képed próbálkozásokra, hanem pontosan tudnod kell, hogy az adott pillanatban mit szeretnél közvetíteni, és azon az egy elképzelésen kell dolgozni. Volt idő, amikor mindenki digitális gépekkel kattintgatott, és nem mondom, hogy nincs jónéhány olyan fotográfus, akik ebben a műfajban is meg tudták mutatni az egyértelmű tehetségüket – tapasztalatom szerint főleg a fiatalok képesek összeegyeztetni a digitálisat a tartalmas fotógráfiával.
Kik a mai kortárs periódus kiemelkedő fotósai?
Bácsi Róbert és Pályi Zsófi. Ők a mostani fiatalok közül a legérzékenyebbek, és külön tetszik, hogy érzékenyek a mi jövőképünkre is.
Hogyan tud majd igazodni a fotóművészet a jövőhöz? Vagy hogyan tudunk majd mi?
Szerintem jelenleg senki sem tudja mi lesz a fotográfia sorsa a jövőben; főleg, ha figyelembe vesszük, hogy elérkezett helyettünk gondolkodó, óriási vívmányú gépek korszaka. Ez pillanatnyilag egy nagyon komplikált kérdés, de véleményem szerint a nők számára több lehetőséget fog adni az új technológia, mivel a nők érzékenyebbek a változásra, jobban ráéreznek arra, hogy több lehetőség közül melyik a helyes.
Anno, amikor elkezdtem dolgozni fotográfusként negyven férfi kollégám volt és összesen hárman voltunk lányok – ott megtanultam, hogy nőként hogyan kell hallgatni a megérzéseimre. Sokat gondolkodom azon, hogy ebben az örökös férfi-női harcban, mi nők valahogy mindig alulmaradunk; de talán mostantól a női intuíció fogja mutatni majd az utat.
Két gondolati iskola létezik: az egyik szerint ismerni kell egy adott mű történelmi, társadalmi hátterét, a másik szerint elég csak az elkészült alkotást értelmezni.
Nem kell háttértudás, a kép önmagában is megállja a helyét.
Úgy gondoltam, hogy a művészetében fontos a kontextus, hiszen jó pár ismert Keleti Éva kép alanya volt meghatározó alakja a XX. századi magyar politikai és kulturális eseményeinek.
Azért az nem mindegy, hogy mit ábrázol a fotográfia. Engem inkább az izgat, hogy rátapintok-e arra, hogy az alanyaim hogyan élték meg a saját életüket? Tovább tudom-e adni az adott pillanat impresszióit? Képes vagyok-e előbányászni belőle azt a megélt időt, ami fontos számomra a kép elkészítéséhez?
Szokott fotó készülni a pillanat hevében egy érdekes témát látva?
Én sose fotografáltam így. Vannak olyan képeim, amelyekre évtizedeket vártam, hogy elkészüljenek. De a legtöbb esetben, ha nem is évek, de pár hét eltelik, mire megtervezem a fotót.
Akkor itt már kiütköznek a generációs különbségek. Nekem természetes, hogy előkapom a telefonom egy szép naplemente, vagy egy izgalmas műtárgy láttán.
Igen, amíg te huszonöt éves vagy, én pedig már kilencvenkettő múltam... akadhatnak különbségek. Bennem sokáig érik egy téma: dunsztosüvegbe rakom, kiveszem, kóstolgatom. Én majdnem minden egyes képemet előre elgondolom. És nem vizuálisan, hogy melyik sarokban áll a majd lámpa, hanem elgondolkodom, hogy mit szeretnék azzal a képpel mondani. Konkretizálom az üzenetemet és megvárom a megfelelő pillanatot. Béres Ilona színművésszel hosszú évtizedek óta barátnők vagyunk.
Egykor ő alakította az Éjkirálynőt a Csongor és Tünde című darabban. A szerepében az volt a feladata, hogy megtestesítse az arctalan, anyagtalan éjszakát, amit megfogni nem lehet, de mégis letagadhatatlanul ott van, eljő. Elhatároztam, hogy egyszer ezt megfotografálom. A fotózás napján egy erdőbe mentünk sötétedéskor, és megkértem Ilonát, hogy szavalja a szövegét. Már azt hittem megvan a kép, és indultunk volna visszafelé, amikor Ilona elkezdett felém sétálni, folytatta a monológját miközben az erdő még inkább ránk esteledett.
És nem tudom megfogalmazni, de akkor éreztem: megjött az éj.
Az a fotó, amit akkor készítettem, elég tekintélyes utat járt be a sajtóban, mint az Éjkirálynő képe. De azért persze egy jó kép miatt még nem fogok kezet magammal.
Akkor mégsem vagy elégedett azzal a munkával? Vagy nem az a típus, aki hátba veregeti magát?
A képpel abszolút elégedett vagyok. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szoktam néha elégedett lenni – de furcsamód, ezt a természetes, belülről fakadó sikerélményt inkább táncolás közben tapasztaltam meg. A tánc dédelget, szeret és néha akár figyelmeztet is téged; egy csodálatos művészet. Valaha balerina szerettem volna lenni, de olyan erős, kemény csontozatom volt, hogy a balettmester azt tanácsolta a szüleimnek, hogy ne kínozzanak tovább a balettal.
De érdekes módon még mindig gyakran álmodom azzal, hogy táncolni készülök. Olyankor a színpadon állok, dresszbe vagyok öltözve, a karmester felemeli a pálcáját és nekem a következő pillanatban mozdulnom kéne, de ezen a ponton minden alkalommal felébredek. Sose tudom meg hogyan folytatódik a darab.