Áldás vagy átok? Mindent a konfekcióról
Tegye fel a kezét, aki szeret kirakatokban divatos, izgalmas darabokat nézegetni, esetleg bemenni és próbálgatni - akár vásárlás nélkül, csak úgy! A készruhagyártás egyik (szó szerint) kézzel fogható előnye, hogy a kiválasztott ruhadarabot a valóságban meg lehet nézni, fel lehet venni, az anyagát meg lehet tapintani.
Persze az sem elhanyagolható, hogy a pénztárcánkat is kíméli az egyedi daraboknál jóval olcsóbb ár, így a konfekcionálás nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a társadalom széles rétegei, férfiak és nők sokasága számára vált elérhetővé a divatos öltözködés. Ebből látszólag az következik, hogy a konfekció, különösen pedig az olcsó fast fashion egy szuper dolog és mindannyiunknak szerencséje van, hogy ma ez a legelterjedtebb módja annak, hogy új ruhához jussunk.
Ki találta ki?
A konfekció története, a készruha-vásárlás és -viselés szokásának alakulása az elmúlt százötven évben meglehetősen hullámzó képet mutatott. A szót eredetileg olyan, igényesen kivitelezett ruhadarabokra és kiegészítőkre használták, amelyek jellegüknél fogva nem voltak a test méreteihez kötöttek. Mindez a XIX. század második felében volt, amikor egyébként fénykorát élte a fűző, a szoknya alatt viselt hatalmas merevítők, ezekből következően pedig a méretre készítés.
A divatos ruhák bonyolultsága és számos díszítése, valamint a karcsú „darázsderék” hangsúlyozása és ehhez a ruha felső részének tökéletesen szűkre szabása megkívánta a kézimunkát. Készen tehát inkább dekoratív és drága köpenyeket, vállgallérokat, pelerineket, blúzokat árultak, amiket a nagy méretű ruhákra csak rá kellett teríteni, esetleg alájuk venni. Legalábbis Európában.
Sok kicsi sokra megy
Amerika azonban új úton indult el. Nem volt évszázados kézműipara, ugyanakkor gyors ütemben növekedett a lakossága, és hamarosan olyan ruhagyártó üzemeket hoztak létre, ahol különösebb szakképzettség nélküli fiataloknak - ma azt mondanánk, hogy betanított munkásoknak, többségében nőknek - kínáltak állást. Itt szabták-varrták a ruhákat nagy tételben, egyszerű részműveletekre bontva a folyamatot, amiket azután kellemes, csillogó áruházakban lehetett megvásárolni, számos más termékkel együtt.
A divatos darabokat tehát - akárcsak egy múzeumban - kellemesen sétálgatva bárki megnézhette. Mindeközben az elegáns európai divatszalonokba legfeljebb ajánlással lehetett bejutni, a divatbemutatókat is csak a tényleges megrendelők számára rendezték, hogy a legújabb modellekhez az előkelő és jómódú réteg juthasson.
Az amerikai gyárosok elsődleges célja a “tömeges előállítás, alacsonyabb ár, sok vásárló” révén elérhető profit maximalizálása volt a “sok kicsi sokra megy” jegyében, de azt azért a javukra lehet írni, hogy ezáltal sokan és gyorsan juthattak megfelelő öltözékhez, még ha az nem is volt különösebben fényűző és a legújabb párizsi divattal sem tartotta a lépést.
Amerikában azonban ez a „sportosabb”, kényelmesebb - valójában ma legfeljebb praktikusabbnak tűnő - stílus könnyen utat talált, hiszen a társadalom kevesebbet adott a születési előjogokra és így a ruha által is kifejezett kiváltságos státuszra, viszont jóval nagyobb volt a dolgozó nők aránya, akik nem foglalkozhattak kizárólag a kinézetükkel. Ne hagyjuk ki a férfiakat sem, hiszen esetükben a különböző egyenruhák és formaruhák elterjedése hozta meg a készruha előállításának szükségességét.
Gondoljunk akár olyan, egész országokat ellátó nagyvállalatokra, mint a vasúttársaságok vagy a posta, akár a nagy létszámú, modern hadseregekre. A folyamatnak az igazi lökést az elektromos szabász- és varrógépek bevezetése adta meg, a XX. században pedig már nem volt megállás.
Ki tud „konfekcionálni”?
A test egy bonyolult, háromdimenziós forma. Még ha a többségnek azonos testrészeink is vannak, azok mérete és alakja igen különböző, ahogy a magasságunk és a súlyunk is. Ezért van örök ellentmondás az „átlagra” dolgozó tömeggyártás és az egyének tényleges adottságai között, ami különösen azokra nézve sérelmes, akik valamiért jelentősen különböznek a többségtől. Nekik ma sincs igazán lehetőségük készruhát vásárolni, és kénytelenek folyamatosan (rossz) kompromisszumokat kötni.
Elgondolkodtató, hogy a XX. században két időszak volt, ami nagyot lendített a konfekció terjedésén: az egyik a húszas, a másik a hatvanas évek. Előbbi esetében - amikor Anglia, Németország és Ausztria konfekcióipara is megerősödött - a mell- és derékformázás nélküli, csípőre csúszott derékvonalú „zsákruhák” voltak divatosak, amik esetében szinte mindegy, hogy test vagy csupán egy vállfa „hordja-e” őket. Ugyanilyenek egyébként a ma népszerű T formájú pólók vagy puha pulcsik és az oversize darabok is.
Utóbbiban pedig, legalábbis az ötvenes évekhez képest, amikor a derekat erősen hangsúlyozta a New Look-nak nevezett divat (bár ne felejtsük el, hogy ez a légies karcsúság jelentős részben a nemrég zajlott második világháború nehézségeinek és élelmiszerhiányának volt a következménye), szintén jóval testfüggetlenebbé vált a divat - alapdarab ekkor az A vonalú, egyenes ruha és persze az elengedhetetlen miniszoknya volt.
A másik nagy változás - ami alapjaiban változtatta meg a ruhaipart -, az volt, hogy beindult a műszálgyártás: ez kedvezett a rugalmas anyagoknak, a kötött-hurkolt technikával készült lazább holmiknak, ahol szintén nem számít egy-két centi. Ha már itt tartunk, a mai, szinte korlátlan mennyiségű (felesleges) ruha előállításának épp ez ágyazott meg, hiszen a vegyi úton előállított szálakhoz már nem szükséges sem növénytermesztés, sem állattartás, amik mégiscsak véges mennyiségű alapanyagot tudnának biztosítani az emberiségnek.
Érdemes szakemberre hagyatkozni
Visszatérve a testalkatokra, „átlagos” ebben sem létezik. Ahogy nincs „átlagos gyerek”, úgy a méreteink is egyedivé tesznek minket. Ami derékban jó, az mellben szűk… ami széltében jó, az hosszában rövid…- biztos, hogy az ezzel kapcsolatos tapasztalatairól mindenki hosszan tudna mesélni.
Persze mindezt a ruha szabásvonala, formája is befolyásolja, ezért fontos ismerni, hogy az adottságainknak (nagy valószínűséggel) milyen darab fog leginkább megfelelni, mi lesz számunkra előnyös, hiszen a kínálat szinte végtelen, segítség pedig a konfekciót áruló hatalmas üzletekben - ritka kivételektől eltekintve - nincs.
Általában magunkra, a saját önismeretünkre és ítéletünkre vagyunk hagyva a tükör előtt - pedig korábban a bolti eladók sokszor komoly segítséget nyújtottak, akár tanácsot is adtak mind a megfelelő méret kiválasztásánál, mind abban, hogy az adott ruhadarab illik-e hozzánk színben, fazonban. Ma ennek híján hasznos, ha a vásárlásnak úgy kezdünk neki, hogy egyszer vettük a fáradságot, és/vagy egy szakember segítségét az arányaink, testalkatunk pontos megismeréséhez.
Így kisebb az esélye, hogy olyan darabbal gyarapítjuk a gardróbunkat, amit soha többé nem fogunk felvenni. A készruha egyik nagy előnye a webes vásárlással, vagy akár a régi gyakorlattal szemben, amikor a divatbemutatón látottak alapján kellett megrendelni a(z esetleg drága) ruhát, az, hogy rögtön látjuk, hogy mutat rajtunk.
Az igazi persze az lenne, ha egy mintadarab felpróbálása alapján a sajátunkat mégis ránk szabva készítenék el - a szakértő kezek közül kikerülő egyedi daraboknál semmi sem állhat tökéletesebben. (Ha csodáltad valaha Katalin hercegnét a mindig kifogástalan megjelenéséért, akkor tudd, hogy többek között ez áll a háttérben.)
Lehet, hogy a 3D szkennelés, nyomtatás, vagy azok a szabászati szoftverek, amelyek a méretek alapján pillanatok alatt elkészítik - akár egyedileg - a pontos szabásmintát, segítenek majd a jelenlegi helyzeten. De ne legyen illúziónk: darabonként kiszabni, megvarrni valamit sosem olcsó.
Magyarország vs. konfekció
A magyar ruhaipar a második világháborúig - követve a párizsi mintát - kisipari rendszerben működött, és az egyedi készítésre helyezte a hangsúlyt. Mindenkinek volt varrónője - ki elegáns divatszalonba járt, ahol a legújabb francia darabokat készítették, ki egy kevésbé előkelő környék bérházának harmadik emeletére. A háború azonban - sok más értékkel együtt - elsöpörte ezt a rendszert, ráadásul az emberek mellett sok ruha is elpusztult. (A múzeumok fájón hiányolják ezeket a régi darabokat.)
Azokat a szabókat, akik mégis megpróbálták az újrakezdést, hamarosan utolérte az államosítás, 1949-50-re gyakorlatilag felszámolták a vállalkozásokat. Nekilátott viszont a kommunista vezetés az ország - főként az általa preferált új nőtípus, a dolgozó nő - felöltöztetésének, ami szükséges is volt, magát a divatot viszont évekre diszkvalifikálta az ideológia. A semmiből kellett létrehozni textil- és ruhagyárakat, és ki kellett alakítani a tömeggyártás addig ismeretlen, hatékony módszereit is.
Ez nem ment zökkenőmentesen - és akkor még finoman fogalmaztunk: a ruhákat mindenki kritizálta, hogy túlzottan uniformis-jellegűek, gyenge minőségűek, és rettenetesen el vannak szabva - erről (igaz, nem gyakran, mert ez rossz fényt vetett a rendszerre) de még a lapok is írtak az ötvenes évek elején. Kiderült az itt már többször említett igazság: ahány ember, annyi test, és nem olyan egyszerű olyan ruhát gyártani, ami (legalább a többségen) jól áll.
Végül egy országos felmérés készült, amelyben számos ember mell-, derék- és csípőbőségét, magasságát, karhosszát és egyéb, szabásminta-szerkesztéshez szükséges testméreteit elemezték, így készültek el a szériázáshoz szükséges mérettáblázatok, és javult fokozatosan a minőség. A szocialista országokban tehát meglepő módon épp azt a ruhagyártási modellt vezették be a tömegek olcsó öltöztetésére, amit a korszakban ősellenségnek tekintett, kapitalista Amerikában találtak ki.