Kalapjai az elvágyódást, a szabadságvágyat fejezik ki - Interjú Fazekas Valéria kalapkészítővel

A Váci utca 50. alatti üzletben találkozunk. Most már az utcafrontról nyílik a bejárat, nem úgy, mint amikor először jártam itt, olyan huszonvalahány évvel ezelőtt, akkor még az udvarról lehetett betérni ebbe a különleges, kiállítóteremnek is beillő üzletbe. Alig tudom megállni, hogy ne tegyek minden kalapot azonnal a fejemre.

Se nem kalapos, se nem divattervező, se nem képzőművész, mondja ő, de véleményem szerint kicsit mindegyik, de legfőképpen egy olyan alkotó, akit nem is kell skatulyákba gyömöszölni, máshoz hasonlítani. Gyűjtöm a kalapjait, és öröm hallgatni, ahogy Fazekas Valéria az alkotásról, a világról beszél!

Nagyon érdekel, hogyan fogalmazod meg, mit is jelent a kalap te, aki azzal töltöd az életed, hogy fejre való kalapszobrokat készítesz?

A kalap egy nagyon kifejező darab, besorol, megmutatja a személyiséged, a hovatartozásod. Egy kisvárosban, Nyíregyházán nőttem fel a szocializmusban. A városban az orvos, az ügyvéd és a cigányember viselt kalapot. Tartották magukat a polgári léthez, el akartak különülni, meg akarták mutatni, hogy kicsodák, a cigányember ki akarta fejezni ezzel a viselettel az identitását.

Nem csak kalapokról van szó egyébként, hanem a fej befedéséről is. Az, hogy ’bekötjük a fejét’ például azt jelenti, hogy férjhez ment. Nagyon sok jelentése van a kalapnak! Amikor Diango Hernández kubai művész megkeresett, hogy vegyek részt a ’a kiss, a hat, a stamp’ című kiállításában, akkor döbbentem rá, hogy miért is csinálok kalapot, és hogy milyen sokféleképpen gondolkodom a társadalomról, amiben élek.

Az elkülönülést, az identitásod megmutatását - hogy mennyire vállalod fel magad, mennyire vagy büszke arra, aki vagy -, mind kifejezi a kalap. Én ehhez persze hozzáteszem a magam dolgait, de a lényeg, hogy el akarsz különülni a társadalomtól, amiben felnőttél, amiben vagy. Eddig a közös alkotásig nem tudtam, hogy ezt csinálom. Hernández, a kubai művész, aki Németországba emigrált, rádöbbentett, hogy ugyanazok a mozgatórugóink, az elvágyódásaink.

Vágyódom egy másik társadalomba, egy másik életbe. Nagyon érdekes volt, ahogy ezt magamról felfedeztem! Niklai Jade volt ennek a kiállítás kurátora, akit Néray Katalin mutatott be nekem. Jade elhozta hozzám Henándezt, aki azt mondta, hogy Jadeéknél ott van egy könyvespolc, szeretné feltenni ezeket a kalapokat a könyvespolcra.

De ahogy betette őket a könyvespolcba, akkor rögtön más jelentést kaptak, már nem kalapok voltak, hanem tárgyak, amik annak a könyvespolcnak a hiányát mutatták, azt, hogy olyan tárgyakról álmodsz, amik nincsenek, vagy amik csak lehetnének. Volt az installációjában bélyeggyűjtemény is, azok a sorozatok, amik gyerekkoromban nekünk is megvoltak otthon.

Akkoriban mindenkinek bélyeget kellett gyűjteni. Gyönyörű bélyegek voltak, kaktuszt, liliomot ábrázoltak, fekete-fehér fotók voltak rajtuk a különböző sportokról. A sportolók a szocializmusban is mehettek külföldre, ez volt a non plus ultra menekülés. A modern építészet is megjelent ebben a kiállításban, miliőben, ami szintén fontos nekem.

A bezártság érzése ott volt ebben a kiállításban, hogy ki akarod nyitni a világot, ahogy a modern építészet azt jelentette, hogy legyen például mellékhelyiség, legyen fürdőszoba, legyen jobb mindenkinek, legyen jobb életszínvonal! Mi a szüleimmel a szocializmus alatt is mindig utaztunk, először kétévente Jugoszláviába mentünk, aztán háromévente Nyugat-Európába.

Nyíregyházáról megteremtették ezt azokban az időkben is. Az apám egy nagyon vágyakozó, amerikásan gondolkodó, érdekes ember volt. Az, ahogy a szocializmusból vágyakoztál egy jobb, más, szabadabb világra, ez mind-mind ott van az én tárgyaimban is. Mindig érdekelt az építészet és a design, tudtunk Moholy-Nagyról, Breuerről, ehhez a vonalhoz akartunk tartozni.

Az építészetet pedig mindig egy nagyon komplex területnek tartottam, ami társadalomkritikus, előremutató és jobbá teszi az életet. Nagyon húzza a társadalmat egy jó vagy akár rossz irányba. De az üzletem is megtanított arra, hogy ki vagyok, mi vagyok. Nem az eltartott nőknek dolgozom, hanem az olyan nőknek, akik eltartják önmagukat. Leginkább azok jönnek hozzám, akiknek van saját egzisztenciájuk.

Az Iparművészeti Főiskolán (ma Moholy-Nagy Művészeti Egyetem) volt egy meghatározó mestered…

Szilvitzky Margit nagy hatással volt rám. Valahogy egy nyelvet beszéltünk a kezdetektől fogva. A diplomamunkámra is ő adta nekem a feladatot. Egy kortárs nőnek kellett érdekes öltözéket terveznem a fejfedőtől a cipőig. Elgondolkodtam rajta, vajon mit jelent az a szó, hogy fejfedő? Mire gondolhatott? Ebből fakadt az, hogy elkezdtem bőrkalapokat készíteni a diplomámra, meg ruhát, övet, táskát és minden mást, tehát egy teljes öltözéket.

A kalapok már akkor nagyon izgalmasnak tűntek. Tudták mindazt, ami érdekel: többféleképpen lehet őket viselni, nem egy nézetük van, és tudnak mozogni. Ezeket a lehetőségeket azóta is használom. Éppen mondtam valakinek, hogy semmit sem változtam, a kezdetektől fogva ugyanaz a hozzáállásom. Például, hogy egy kalap minél inkább egy darabból álljon, minél egyszerűbb legyen.

Egy vonal, egy darab anyag, amit használok, de az tud mozogni. Ezek az alapszabályaim. Az általam fontosnak ítélt elvek szerint haladok azóta is. Nagyon érdekes volt, hogy akkor, amikor Margit kimondta, mennyire megérintett ez az egy kifejezés, hogy ’fejfedő’! Így hát azóta kalapokat készítek, csak a bőr anyagot lecseréltem mindenféle más anyagra… A modernizmus, az egyszerűség, az anyagok anyagszerű használata jellemző rám.

Szilvitzky Margittal egy nézőponton voltunk ebben a dologban is. Meg kell mondanom, hogy a szocializmus nagyon jó tanítómester volt abból a szempontból, hogy nem voltak alapanyagok és az anyaghasználat szűkössége nagyon kreatívvá teszi az embert. Nincs olyan anyag, amit szeretnél, tehát helyettesíted olyannal, ami van.

Aztán később, amikor a határok megnyíltak, persze én is elkezdtem olyan anyagokat használni, amit addig nem lehetett, és tobzódtam a nyúlszőr és a mindenféle nagyon finom kalapanyagokban, és akkor más dolgokat is elkezdtem csinálni, vagy használni. Szerencsém, hogy sosem tanultam a kalaposságot, nem is ismerek kalaposokat (ha vannak még egyáltalán, mert ez egy kihalóban lévő szakma).

Nem tanultam, tehát szabad vagyok, úgy gondolkodom, ahogy szerintük azt meg sem lehet csinálni. Jó dolog, ha az ember úgy tud gondolkodni, hogy nincsenek határok! Miután nem ismered a határokat, nem is tartod be őket. Arra, amit én csinálok, nincs is megfelelő magyar szó.

A designer sorozatokban gondolkodik, amit én csinálok az a kraft és a design közötti állapot, tehát egy kézműves designer, de nem egészen kézműves, mert a kézművesség csak kézműves tudást kíván, amit én csinálok, az a kettő között van. Soha nem tudom meghatározni, hogy tulajdonképpen ki vagyok, mi vagyok, mit csinálok, mert a határterületeken mozgok. Képzőművésznek nem vagyok képzőművész, iparművész sem vagyok annyira. Sok minden, amit alkotok, a művészet határterületén mozog.

A Körforgás kiálltás sorozat első kiállítója voltál 2019-ben. Mesélnél erről?

Nagyon érdekes élményem volt a Körforgás! Horváth Judit (az Iparművészeti Múzeum Kortárs Design Főosztályának vezetője) kitalálta, hogy miután bezár az Iparművészeti Múzeum a felújítás miatt, a Ráth György villában egy olyan kiállítássorozatot hoz létre, amiben a régi tárgyakat, amik a múzeum gyűjteményében vannak, összeköti új tárgyakkal. Új tárgyak jönnek létre úgy, hogy a régi tárggyal együtt mutatják be.

Az első kiállító lettem volna, elmentem hát az Iparművészeti Múzeumba, de azt gondoltam magamban, ’mit akar tőlem Judit, nekem semmi közöm a múlthoz, engem csak a jövő érdekel’. Lementem az üvegosztályra, átlátszó üvegeket nézegetni, semmi nem szólított meg, majd a bútorokat is megnéztem, ott sem találtam semmit, és akkor bementem a kerámiaosztályra. Ott rögtön megláttam egy tárgyat, nem messze tőle egy másikat, és mondtam magamnak, hogy ez a két váza pont jó lesz!

De fogalmam sem volt róla, hogy mi is az a két váza. Kiderült, hogy az egyik váza egy Zsolnay, és a másik váza, egy, a Zsolnay gyárból elcsábított művészek eozinmázas kísérlete, ami a Drasche gyárban készült. Elkezdtem nézegetni a két tárgyat, és kiderült, hogy az egyik tárgynak a dél-amerikai, több mint ezeréves története van. Kiderült, hogy vízhordásra használták, hogy fejen vitték és a többi.

Zsolnay egyik lánya elment inspirálódni a Párizsi Világkiállításra, és onnan hozta ezt a formát, ami egy dél-amerikai tárgynak a továbbélése. Aztán ők ezt a tárgyat sokféleképpen öltöztették, díszítették. A Zsolnay meg hatott a Drasche gyárban készült tárgyra. Egyszerűen magamon kívül voltam, mármint ettől az egész folyamattól, hogy micsoda történet van mögöttem!

Aztán már vége volt az elkészült objektek fotózásnak, már megcsináltuk a filmet, már úgy volt, hogy nyílik a kiállítás, és én még mindig nem tudtam abbahagyni, még mindig csináltam az új tárgyakat, mert annyira izgalmas volt az egész, hogy az egyikből jött a másik, a másikból a harmadik. Egyszerűen fantasztikus volt, pedig az akaratomon kívül húzott be Judit ebbe a projektbe!

A kalapokról eszedbe jut a fej és az ember?

Soha. Én a tárgyat látom benne, a tárgy érdekel. Most megmutatom neked egy kalapon. Van ez a körlap, akkor lesz belőle még egy körlap, szinte két egyforma. Látod? Akkor van egy harmadik, amit máshova teszek, nem szimmetrikusan, és akkor ezeknek a viszonya annyira meghatározza egymást, és akkor az együtt tud bejönni. De mindegyik darabom nagyon-nagyon egyszerű!

És akkor az egy másik réteg, hogy ez a térben hogyan jelenik meg. Olyan, mint az ábrázoló geometria. Mindig a részletek egymáshoz való viszonyával játszom és aztán az anyaggal. Érted?

Fotó: Almási J. Csaba

Stylist: Pintér Judit

Smink és haj: Kiss Csilla

Modell: Bora/facemodel.hu