A kalaposok ideje lejárt, vagy mégsem? Farkas Zsófi, a kalapos nő
Az Alice Csodaországban című mese adaptációk sztárja az őrült kalapos. Lewis Carroll karakterének jelzője nem véletlen, hiszen a XIX.-XX században tényleg tele volt a világ „őrült” kalapkészítőkkel, a munkához szükséges vegyi anyagok miatt. Mára azt gondolhatnánk, hogy a kalaposok ideje lejárt, a fejdíszkészítés nem egy létező foglalkozás, gondolhatnánk, ha nem találkoznánk olyan emberekkel, mint Farkas Zsófi, akinek ez a szenvedélye és a szakmája.
Zsófira viszont nem jellemző, hogy szédülten rohangálna a világban, inkább nagyon is motivált és összeszedett. Talán azért, mert ma már nem annyira veszélyes pálya ez, illetve Zsófi nagy kitérővel jutott el idáig, és nagyra értékeli különleges foglalkozása elsajátításának minden pillanatát. Amikor cilindereket, vagy tüllrózsákat gyárt színházi előadásokhoz, azt figyelni is nagy élmény, hát még vele együtt csinálni, egy workshopon. Mert tanítja is időnként.
Csak hordani nem szokta. Hogy miért? Többek között ezt is elárulta nekünk a beszélgetés során.
A ruha, az öltözet, mióta fontos neked?
Nem is tudom, hogy nekem volt-e fontosabb, vagy anyámnak, aki valahogy ráérzett, hogy ez érdekel. Nem voltam elhivatott, de gyerekkoromtól sokat jártunk az Operába, meg színházba, így nőttem fel, szóval valahogy természetesnek tűnt, hogy ez érdekel. A „kisképzőbe” (Képző-és Iparművészeti Szakgimnázium-a szerk.) jártam középiskolába és, ahogy emlékszem, egész jó ötleteim voltak.
Kalapjai az elvágyódást, a szabadságvágyat fejezik ki - Interjú Fazekas Valéria kalapkészítővel
Az érettségi feladatom jelmez, maszk és fejdísz tervezés volt Shakespeare: Szentivánéji álom című darabjához. Aztán felvételiztem a Képzőművészeti Főiskolára (ma már egyetem) a látványtervező szakra, de nem vettek fel és elkezdtem inkább pénzt keresni. A televízióba mentem öltöztetőnek és ifjúsági műsorokban ruhafelelősnek, hogy ruhák és jelmeztervezők közelében lehessek, majd elkezdtem modellként dolgozni. Nagyon jól kerestem és nem szenes zsákot kellett cipelnem. Akkor az volt a fő, hogy önálló legyek.
Hol kezdted a manöken életet és meddig tartott?
Vámos Magda, a divat akkori hazai nagyasszonya (divattervező, újságíró, divatbemutatók műsorvezetője, újságíró, a Magyar Divat Szövetség örökös elnöke- a szerk.) egy rendezvényen odajött hozzám, és megkérdezte, nem szeretnék-e modellkedni, én meg mondtam, hogy: dehogynem. Annyi pénzt ajánlottak egy hétvégi bemutatóra, amit akkor egy hónapban kerestem a Magyar Televíziónál, ahol gyakorlaton voltam.
A modellkedés közben is foglalkoztál alkotással? Voltak terveid a jövőre?
Nem, akkor mindent elengedtem. Pont annyi munkám volt, amitől jól éreztem magam. Inkább buliztam, meg akkor már együtt éltem a gyerekem apjával, éltem az életem. Ha nem úgy fognám fel, hogy minden jó valamire, akkor megkockáztatnám, hogy elfecsérelt évek voltak, de mivel abból is ki tudtam szedni olyan dolgokat, amiket a mai napig tudok használni, most már azt gondolom, hogy jó tapasztalat volt.
Mivel nem volt életcélom, meg nem is lehetett akkor még hosszú távú modellpályán gondolkodni, elkezdtem bemutatókat szervezni, amit meg nagyon élveztem, és ott a kreativitásomat is ki tudtam élni.
Kiknek szerveztél bemutatót? Melyek voltak a legemlékezetesebbek?
A Lauren Vidal, francia divatmárkának volt akkor itt képviselete és velük kezdtem el dolgozni. Divatbemutatóval egybekötött autó bemutatókat tartottunk ezer főre, meg hasonlók. A Citroen C5 bemutatója a Gellért szállóban elég nagy durranás volt. Kitaláltam, hogy a ruhabemutató alatt még ne lehessen látni az autót és utána a kupolából eresszék le.
Eközben a kisképzős volt osztálytársaim révén benne maradtam részben az alternatív kultúrában is, de az extrém divatbemutatós vonalban, amit akkoriban például a Király Tamás jelentett, nem jutottam be. Annak is inkább csak a kulturális része érdekelt.
Ennek köszönheted a színházi tervezésbe való visszatérést húsz év után?
Ez volt a gyökere, aztán, mikor megszűnt a francia cégnél a munkám, végleg bebizonyosodott számomra, hogy ez egy jó 15-20 éves geller volt, mert az öltözéktervezéssel, készítéssel kellett volna foglalkoznom, már érettségi után is. Közben azért kreáltam dolgokat, kitaláltam például egy bizsumárkát, aminek, ha jól emlékszem a gyermekem után a Zora nevet adtam.
Ezek általam cigány-barokknak nevezett stílusban készültek, nagy piros tűzzománc kereszt fülbevalók, kicsi pisztollyal meg virágokkal rajta, meg hasonlók. De volt, hogy illusztráltam mesekönyvet, felkérésre. Az Iparművészetire megpróbáltam egyszer még a felvételit, nulla felkészültséggel, amikor az ottani tanárok már velem egykorúak voltak. Nagy teherbírású vagyok és, ha valamit nagyon szeretnék csinálni, akkor bármeddig eltolom a szekeret, de nem keresem a kihívásokat. Talán ezért nem voltam szorgalmasabb.
Akkor minek köszönheted, hogy kalapos és fejdíszkészítő lettél mégis?
Jellemzően, a véletlennek. Találkoztam Román Nóra barátnőmmel, pont akkor, amikor az Operában tervezte a Diótörő jelmezeit. Vele a tévében is együtt dolgoztam annak idején, de aztán őt felvették és az operaházi baletteket tervezi azóta is. Megkérdezte, hogy vagyok, és mondtam, hogy rosszul; aztán kérdezte, hogy mitől lennék jobban.
Mondtam, hogy egy olyan munkától, amit szeretek. Mire ő, hogy, ha nem kéne pénzt keresni, akkor mi lennék a legszívesebben, és erre akkor, ott, nem is tudom, hogy miért, de azt mondtam, hogy: kalapos.
Soha nem akartam egyébként kalapos lenni.
Nem rohangálnak az emberek már kalapban az utcán, meg alig van kalapbolt, de Coco Chanel kalaposként kezdte, és talán ez volt a fejemben. Viszont Nóra meg azt mondta, hogy tök jó, de ő most rohan, mert sok munkája van, adott egy telefonszámot, ajánlotta, hogy menjek be a műhelybe, nézzek szét és győződjek meg róla, hogy valóban szívesen lennék-e kalapos. Három hét múlva felvettek dolgozni, és kalapos lettem.
Mivel kezdted? Hogy lehet ezt megtanulni?
Először szarvakat kasíroztam a Lear királyba, majd jött a Csipkerózsika, ahol már megkaptam önállóan három, vagy négy fejdíszt. Kiélhettem a kreativitásom, mert a tervek sokszor nem részletesek, és a tervező a készítővel együtt bontja ki, hogy mit szeretne. Lassú voltam, de hagytak dolgozni.
Ezt a szakmát a műhelyben tanulja meg mindenki, mert nem oktatják már iskolában.
Az Operaházban egyetlen végzett kalapos volt, Fazekas Éva, akit emberileg is nagyra tartok. Az emlegetett Vámos Ilonánál tanult először, sapka készítéssel kezdte, majd utána került a Jelmez Készítő Vállalathoz, ahol a legendás Szuper Ottótól tanulta meg a szakmát, én meg tőle.
Mi a legnehezebb a fejdísz készítésben?
A láthatatlan rész, ami a fejhez rögzítést jelenti, hogy ne essen le mozgás közben. Főleg a balettnél, ahol olyan mozgás van, ami egyáltalán nem kompatibilis egy fejdísszel. A Pygmalionhoz kellett egy olyan koronát készítenem, amit hatan cserélgetnek, jórészt nyílt színen. Mindegyik szereplőnek más fejmérete volt, tehát kellett egy rejtett gumis rész, ráadásul dobálva adták át egymásnak, így a súlya sem lehetett nagy.
Tavaly eljöttél az Operaházból. Manapság mivel foglalkozol?
Ugyanazzal, csak színházaknak dolgozom. Sok a megrendelésem, szeretem csinálni és azt gondolom jól is megy. Megtaláltam magam benne és szeretem a művészettörténeti kutató munkát is, ami a rendes velejárója, és mindig is érdekelt.
Mi a kedvenc stílusod? Kik a példaképek?
Az absztrakt dolgokat szeretem a legjobban. Nagy hatással volt rám John Gallianonak a dizájner Maison Martin Margiela számára készült couture kollekciója. Szeretem a groteszk humorát és azt, ahogy a funkcionalitásából kiforgatja a dolgokat. Lenyűgöz a Dolce Gabbana kollekciók giccs kavalkádja és a kézimunka, ami bennük van.
Stylist: Komáromy Csillu
Smink és haj: Leányfalvi Vanda