Férfigyilkos gallér, rákot okozó zöld szín - Divattrendek, amik ezrek életét követelték

Vért visszafecskendezni az arcunkba a fiatalos külsőért? Cukorbetegeknek szánt gyógyszerrel fogyni? Nemcsak ma találkozunk megbotránkoztató trendekkel, ha a divatvilágról van szó, így volt ez évszázadokkal ezelőtt is. Jó pár évvel rövidebb élettel, testdeformitással, ne adj isten agysorvadással járó szépségtrendek is terjedtek akkoriban, és ezek a mellékhatások senkit nem zavartak abban, hogy tömegével kipróbálják és alkalmazzák őket a mindennapokban.

Bőven van miért fogni a fejünket, ha abszurd trendekről van szó. Az internetet időről-időre elborítja valamilyen bizarr hullám, aminek köszönhetően emberek tömegével kezdenek eszetlen böjtölésbe, fogat fehérítenek házilag vagy éppen csak nem vesznek levegőt… Ez korábban sem volt másképp, amikor nők és férfiak józan észt és egészséget félretéve igyekeztek megfelelni koruk ideáljainak.

Az apagyilkosnak emlegetett gallér

Nem csak a nőkre leselkedett veszély, a 19. században jó pár férfiáldozatot követelt a merev, magasnyakú gallér, azaz a Vatermörder. Az egyébként mutatós viselet egy kiegészítő volt, amit a gallér nélküli ingekhez gomboltak hozzá. Elterjedéséhez hozzájárult, hogy a férfiaknak így nem kellett minden nap inget cserélniük, de nem sok köszönet volt ebben a kis extra komfortban. A gallér egészen felért az állrészig, állaga pedig betonkemény volt.

Lélegezni és mozogni sem volt benne egyszerű, véraláfutásokat és horzsolásokat okozva a nyakon, ráadásul károsította a hátizmokat is. Hosszútávon a nyaki ütőérre gyakorolt nyomás keringési zavarokhoz, vérnyomásingadozáshoz és szédüléshez vezetett, de egészen extrém esetet is ismerünk. Az 1800-as évek végén egy John Cruetzi nevű férfi holtesttét találták meg egy parkban a padon ülve. A halottkém jelentése szerint az áldozat bár ittas volt, halálát az okozta, hogy elaludt, majd a feje ahogy előrebukott, a gallér elszorította a légcsövét, így okozva fulladást és örök álmot.

Krinolin: a gazdagság végzetes jelképe

A 19. században a viktoriánus nők a vékony derékra esküdtek. Egyes források szerint voltak, akik még a lengőbordájukat is eltávolíttatták, de vitatott kérdés, hogy ezek a műtétek valóban kivitelezhetőek voltak-e akkoriban. Sokkal egyszerűbb módja volt az apró derék illúziójának, ha alatta hatalmas szoknyát viseltek a nők. Ezt úgynevezett abroncsszoknyával lehetett elérni, aminek elődjét Verdugado-nak nevezték és Spanyolországból származott.

Célja a szoknya megnagyobbítása volt, már-már értelmezhetetlenül nagy területet biztosítva a ruhadarabnak. Nem segítette a helyzetet, hogy a méret jelentette a státusszimbólumot is, ezért a nők igyekeztek minél nagyobb krinolint rejteni a szoknyájuk alá. Kérdés, hogy ez az ártalmatlannak tűnő kiegészítő hogyan okozta közel háromezer nő halálát…

Egy ekkora ruhában egy ajtón való bemenetel vagy akár csak egy kis pihenő egy széken is komoly kihívásokat jelentett, különösen, ha a széknek karfája is volt. További próbatételt okoztak az erős széllökések, amik akár egy vitorlába, úgy kaptak bele a krinolinba, ezzel taszigálva a nőket a szabadban, ami a mólón állva nem volt szerencsés. Nem volt egyszerű a kocsikázás sem, pláne amikor a kocsi kerekébe beleakadt a ruha ezzel méltatlan és fájdalmas pillanatokat okozva az utasnak.

Olyan is előfordult, hogy a járdán egy krinolint viselő hölgy véletlenül hintó elé lökte a szembejövő gyalogosforgalom egy-egy tagját, ami szintén halálos sérülésekhez vezetett. Az abroncsszoknya betiltását mégis a gyúlékonysága okozta. A végzetet jelenthette egy egyszerű gyertya vagy egy kandalló. A krinolintüzek egyre gyakoribbak lettek, kimenetelük pedig ritkán végződött pozitívan, mivel a ruhát lassan lehetett levenni, ezért viselője legtöbbször halálra égett.

Paris Green, vagyis a gyilkos smaragdzöld

A viktoriánus Angliában beköszöntött a fényesen derengő szövetek divatja, ezen belül is a smaragdzöld volt a sláger, ami viselőjét ékszerként emelte ki a tömegből. Az elit nagy árat fizetett a ragyogásért, ugyanis az arzén-trioxid és réz kombinációja erősen mérgező hatást gyakorolt a testre. Az arzén idővel átszivárgott a bőrbe, ahol hámlást és égési sebekhez hasonló sérüléseket okozott, ami mellett a hasmenés, a fejfájás és a hajhullás is gyakori tünet volt, a nemsokára kialakuló rákról nem is beszélve.

A festéket nem csak ruhákhoz, de cipőkhöz, kiegészítőkhöz és függönyökhöz is használták, továbbá művirágok levelinek pigmentálásához is. Ez okozta 1861-ben Matilda Scheurer virágkészítő halálát is, akinek munkája során túl sok arzén jutott a szervezetébe. Az eredmény idő előtti rettenetes halál volt, zöldre színeződött körmökkel és szemhéjjal, valamint hatalmas dózisú anyaggal a gyomrában, a veséjében és a májában.

Platformcipő egyenesen a halálba

A magassarkú még ma is nagy népszerűségnek örvend, annak ellenére, hogy soha nem volt a legkényelmesebb viselet. Régen sem volt ez másképp, ezt bizonyítja a 15. században hódító elődje, a chopine. Eleinte a nők Velencében azért kezdték hordani a hatalmas talppal rendelkező lábbelit, hogy ne a sárban kelljen lépdelniük, de akár a krinolin, ez is hamar a gazdagság szimbóluma lett, csak horizontális irányban. Ehhez az is hozzátartozott, hogy viselője a társai fölé magasodva járt-kelt, lenézve mindenki mást maga körül.

A parafa és facipőket bársonnyal vagy selyemmel borították be. A platform akár 20 centiméteres is lehetett, aminek feladásához két szobalányra volt szükség, a sétához pedig még ennél is több segítő kézre, hogy a nagyasszonyok talpon tudjanak maradni. Az igazán profi chopine tulajdonosok idővel és sok gyakorlással megtanultak egyedül járni, sőt akár táncolni is. Nem nehéz kikövetkeztetni a baleseteket az imbolygó, magastalpú cipőnek köszönhetően: lábtörések, nyakszegések és fatális elborulások.

Kínzó lótuszlábak

Maradjunk a végtagoknál, ám utazzunk az ókori Kínába. Adósai vagyunk a régiónak a nyomtatásért, a papírgyártásért vagy az iránytűért, de nem mindig voltak ilyen kiváló ötleteik. Li Yu császár idején az egyik udvari táncostól ered a trend, aki félhold alakúvá kötötte a lábfejét. Balettszerű táncot adott elő a csonkokon, amit hívhatunk „lótusznak” is, hogy korhűek maradjunk.

Az elgondolás egyszerű volt: minél kisebbre kötött láb, annál nagyobb szexuális vonzalom.

A folyamatot a lányok körülbelül négyéves korában kezdték meg. A hagyomány egy horrorisztikus eljárásnak bizonyult: a lábakat először állati vérbe áztatták, majd vágásokat ejtettek a talpon. A lábujjakat eltörték és összenyomorították a sarokkal együtt, de sokszor a kötözés során törtek meg a csontok lassan és fájdalmasan. Egyedül a nagylábujjat hagyták meg, aminek köszönhetően groteszk, hosszúkás alakú lábformájuk alakult, amit ők lótusznak láttak.

Elsősorban az előnyös házasság volt a motiváció erre a rendkívül fájdalmas eljárásra, de velejárója volt a lótuszlábnak az is, hogy a nők nem tudták elhagyni az otthonukat, ezzel kényszerülve a házimunkára, vagy ha úgy vesszük a szabadságvesztésre. Most pedig, miközben veszünk egy mély lélegzetet és begomboljuk a farmernadrágunkat gondoljunk bele, hogy vajon meddig érdemes elmenni a közösség nyomására. Talán vannak korszakokat és országokat meghatározó trendek, de mindig a kezünkben a döntés, hogy minek hajtunk fejet egyénileg.

Rengeteg nő esett áldozatául annak, hogy más szemüvegén keresztül szerette volna látni magát. Hol vagyunk valójában mi? Milyenek szeretnénk lenni? Mi az, ami belőlünk ered és minket meghatároz?

Vigyük tovább a tanulságot, amiket elődeink nem tudtak már megtanulni.

Forrás: Vintage News, The Collector