Vitatható ideálokon alapul, mégis odáig vagyunk érte: miért olyan meghatározó a francia nők stílusa?

Nincs még egy olyan irányzat a világon, amely akkora érdeklődést tudhat magáénak, mint a francia nők stílusa. Mi a titkuk? Egyáltalán mit értünk a „french-girl aesthetic” alatt? Tényleg méregdrága kezeléseken és visszafogott táplálkozáson múlik, hogy valaki a francia nőkhöz hasonlóan nézzen ki, vagy szimplán az önbizalom a szépségük nyitja?

A popkultúrának köszönhetően az utóbbi időben rendkívül sok cikk született világszerte a francia nők stílusáról. „Mi a francia nők karcsúságának titka?” „Alapdarabok, amelyek miatt időtlen a francia nők stílusa”, „Francia balayayge-technika: erre esküsznek a párizsiak”.

Ahogy a felsorolt címekből is kitűnik, se szeri, se száma azoknak az anyagoknak, amelyek ilyen-olyan aspektusból (legyen szó akár táplálkozásról, öltözködésről, sminkről vagy hajról) igyekeznek megfejteni francia hölgyek stílusának titkát. Érdeklődés tekintetében tehát kijelenthetjük, hogy a francia nők bőven leiskolázzák a többi nemzet képviselőjét, a miértek meghatározása azonban korántsem ennyire egyszerű.

Az ideál én vagyok

A francia nők bálványozása korántsem újkeletű jelenség: már az 1892-ben útjára induló Vogue magazin első számaiban is kiemelt figyelmet szenteltek az öltözködésüknek. A valódi „istenítés” azonban az első világháború után kezdődött, és (érdekes módon) nem a franciáknak, hanem az amerikaiaknak köszönhető. Míg a húszas években a franciák jócskán megsínylették a gazdasági válságot, addig az amerikai addig soha nem látott növekedésnek indult. Emiatt megjelentek Párizsban az első amerikai turisták, és a franciák igyekeztek mindent megtenni azért, hogy megkülönböztessék magukat a többi európai nemzettől.

Ennek apropóján az öltözködéshez (mint egyik legfőbb kifejezésformájukhoz) nyúltak, és nem lőttek mellé: az amerikaiak nem győzték csodálni a francia sikket, legyen szó akár a férfiak, akár a nők öltözködéséről, és – elbeszéléseik nyomán – megteremtődött a „french aesthetic” kultusza. Ezzel párhuzamosan megjelent a horizonton a fiatal Coco Chanel, aki végre megszabadította a nőket a fűzőiktől, és megteremtett egy hétköznapibb, mégis stílusos megjelenést: az avant-garde párizsi stílust, amely (hordhatóságánál fogva) még szimpatikusabb volt az amerikaiaknak.

A második világháború környékén azonban már nemcsak Chanel és a divatlapok szolgáltattak muníciót a divatérzékenyek számára. A mozgóképek megjelenésével együtt olyan filmcsillagok jelentek meg a horizonton, mint Brigitte Bardot vagy Audrey Hepburn. Bardot szerepe elvitathatatlan a francia esztétika szempontjából: szőke, szélfútta hajának szinte saját rajongótábora alakult ki, naivitásba hajló, szerény, játékos személyisége pedig megteremtette a francia nő esszenciáját. Míg Chanel a párizsi luxus esztétika, addig Bardot a vidéki francia lány mementójává vált.

Ami a testi adottságokat illeti, Bardot egyfajta átmenetet jelentett Marilyn Monroe és Audrey Hepburn között, hiszen vékonyabb és szálkásabb volt, mint amerikai pályatársa, ugyanakkor formásabb, mint Hepburn. Mivel a francia esztétikát gyakran a magas, vékony testképpel azonosítjuk, Bardot-nak esszenciális szerepe volt (és van) abban, hogy a kerekded formák is létjogosultsághoz jussanak a francia esztétika égisze alatt.

Bardot nemcsak az alakjával, hanem ruhaválasztásaival is „lerántotta az ideákat a földre”: a szövetnadrág helyett a farmer, ing helyett kényelmes pólók mellett tette le a voksát. Chanel és Bardot stílusesszenciája a mai napig megállja a helyét, így nem csoda, ha a 21. századi „french-girl aesthetic” jócskán az ő példájukból táplálkozik.

Francia stílusleckék: sikk és elegancia az alap

„Amikor Párizsban alul öltözöl, akkor is felöltözöl” – magyarázza Camille Rowe színésznő a Vogue gardrób naplójában. Való igaz: a francia esztétikát fejtegető esszék és cikkek tömkelegéből egyértelműen kitűnik, hogy a francia nők akkor is „adnak magukra”, ha csak a zöldségeshez szaladnak le. Akárcsak honfitársai többsége, úgy Rowe is hisz a divat-befektetésekben: alapelvük, hogy kevesebb, de jobb minőségű darabokat vásárolnak (ellentétben a fast fashion kínálta lehetőségekkel), ugyanakkor nem visszakoznak a vintage esztétikától sem.

A vintage természetesen nem a kelet-európai „garázsvásárok” módján valósul meg: a francia nők nem átallják feltúrni nagymamájuk vagy édesanyjuk gardróbját, és egy-egy statement-darabbal feldobni az egyébként (is) időtálló darabokból álló szettjüket. Az egyenes szárú farmer, a szövetnadrág, a zakó, ballonkabát, fehér ing, tengerészcsíkos felső, kasmír pulóver és selyemsál egyértelműen az alapdarabok közé tartoznak, de színek tekintetében is inkább a kevesebb több elvét vallják.

A francia esztétika az egyszerű, könnyedén kombinálható színekben hisz: a fekete, fehér, tengerészkék, bézs és katonazöld képezik a ruhatár magját, a női felmenőktől el-elcsent statement-darabok pedig csodásan feldobják a letisztult stílust. Ami az anyagokat illeti, a francia nők nem félnek egymással kombinálni a különböző textileket: mindennapi öltözködésük során kényelmesen megfér egymás mellett egy könnyed, nyári ruha és egy vintage bőrdzseki, ahogy a selyemsál és a szövetnadrág is.

Értékes adalék lehet, hogy a francia nők nem félnek a maszkulinitástól, sőt, jócskán ki is aknázzák azt. Biztosan találunk a gardróbjukban egy férfias nadrágkosztümöt, amelyet egy egyszerű „csellel” varázsolnak femininné: vörös rúzzsal az ajkukon (nadrágkosztüm ide vagy oda) femme fatale energiákkal telve lépnek ki az utcára.

Smink és haj: letisztultság mesterfokon

Apropó, vörös rúzs: bár a francia nők előszeretettel hangsúlyozzák ajkaikat a piros és rózsa különböző árnyalataival, jellemzően smink tekintetében (is) a természetességre helyezik a hangsúlyt. Érdekes kontraszt ez Franciaország utolsó királynéjához, Marie Antoinette-hez képest, aki hírhedt volt extrém sminkjéről és extravagáns outfitjeiről. A 21. század francia hölgyei épp ennek a gondolatnak a reciprokát vallják: minél kevesebb sminktermék használatával igyekeznek magukból kihozni a maximumot.

Noha úgy tűnik, erőlködésmentesen érték el a természetes finist, ez nem feltétlenül igaz: rengeteg munka és (főképp) önismeret van amögött, hogy a nők úgy néznek ki minden nap, mintha skatulyából húzták volna ki őket. A szempillaspirál, a szemhéjtus és a pirosító minden francia nő jó barátja, de a már emlegetett Camille Rowe szerint esetében az sem ritka, hogy „csupasz” arccal, "mindössze" vörös rúzzsal az ajkain vág neki egy hosszú napnak.

Akárcsak sminkjüket, úgy a francia nők frizuráját is a természetes egyszerűség jellemzi: az esztétika az egyenes, vagy minimálisan hullámos hajra esküszik. Ez az aspektus egyébként a francia esztétika egyik legvisszásabb pontja: az afroamerikai bevándorlók francia leszármazottjai ugyanis kirekesztőnek érzik, hogy kizárólag az egyenes haj jelentheti a „franciaság” lényegét.

A Vogue-nak nyilatkozó számos alkotó egyöntetűen azt vallja: a francia nő sztereotipikusan fehér ábrázolása miatt nehezen tudták elfogadni saját adottságaikat. A francia esztétika eredetét kutatva további ellentmondásokba futhatunk, ugyanis mára erőteljesen megkérdőjelezhetővé váltak azok az ikonok, akik megteremtették az esztétika alapjait. Coco Chanelről mostanra biztosan tudjuk, hogy náci kollaboránsként élte túl a német megszállás éveit, Brigitte Bardot és Catherine Deneuve pedig a #metoo kapcsán kerültek a média kereszttüzébe. A zaklatások vádjaira reagálva ugyanis mindketten aláírtak egy olyan „petíciót”, amelyben azt fejtegették, teljesen normális, ha egy férfi megfogja egy ismeretlen nő fenekét az utcán.

A francia nők stílusa egyértelműen romantizál egy olyan korszakot, amely sokkal több kihívást tartogatott ikonjai számára, mint amivel ma bármelyikünknek szembe kell néznie, ugyanakkor (a fentieket) figyelembe véve érdemes lehet újragondolni, valójában honnan inspirálódunk, ha a francia stílusról van szó. Emellett viszont kétségtelen, hogy a francia esztétika olyasvalamit nyújt számunkra, amelyre egy bizonytalan világban égető szükségünk van: magabiztosságot, természetességet és szabadságot.

Nemcsak a gardróbunkban, hanem a lelkünkben is. Csoda, ha odáig vagyunk érte?