Szóváltással indult, tettlegességig fajult Elsa Schiaparelli és Coco Chanel párharca
„A divat nemcsak a ruhákról, hanem az egyéniség kifejezéséről is szól” – vallotta Elsa Schiaparelli, a 20. század egyik legmeghatározóbb és legprovokatívabb divattervezője, aki ma ünnepelné 134. születésnapját. Bár Schiaparelli divatra gyakorolt hatása elvitathatatlan, munkásságával kapcsolatban nem csak a homárruhát, hanem vérre menő rivalizálását is emlegetik a divat másik nagyasszonyával, Coco Chanellel. Hiába ugyanis a hasonló sors: a hirtelen jött siker, az elsőbbség elveszítése iránti félelem és a különböző alkotói filozófiák olyan mély árkot ástak e két zseniális nő közé, amelyet képtelenek voltak átugrani.
Valószínűleg semmi nincs olyan ösztönző hatással a kreatív elmére, mint a verseny. Yves Saint Laurent és Karl Lagerfeld, Giorgio Armani és Donatella Versace és még sorolhatnánk azokat az ellentétpárokat, akiket az alkotói vágynál sokkal jobban hajtott a másik fél „legyőzése”. A rivalizálás a divatszakmában nem újkeletű dolog, sőt: Coco Chanel és Elsa Schiaparelli párharcát nemcsak a történelemkönyvek, hanem a korabeli újságok is gyakran emlegették. Nem is csoda, hiszen a verbális párbaj egy ponton tettlegességig is fajult. De ne szaladjunk ennyire előre!
A forradalmi újító: Elsa Schiaparelli
Elsa Schiaparelli 1890. szeptember 10-én született, tehetős, római családba. Édesapja, Celestiono Schiaparelli piedmonti tudós, édesanyja, Giuseppa Maria de Dominics nápolyi arisztokrata kezdettől fogva keményen fogták az álmodozó Elsát, aki saját gyermekkorát emiatt boldogtalanként fémjelezte. Szülei érzelmileg túlságosan távolságtartóak voltak ahhoz, hogy kielégítsék ezirányú szükségleteit: Schiaparelli emiatt egy időben szentül hitte, hogy örökbe fogadták.
A szeretetéhség őrültségre sarkallta: miután 1914-ben részt vett William de Wendt de Kerlor gróf filozófiai estjén (Schiaparelli egyébként filozófiát tanult a Római Egyetemen), másnap elfogadta a szélhámos lánykérését, és egy szűkkörű, polgári szertartáson összeházasodtak. A férfit 1915-ben (illegális tevékenységei miatt) kitoloncolták Párizsból, ezért egy évvel később New Yorkban telepedtek le. Miután Elsa életet adott közös gyermeküknek (Maria Luisa Yvonne Radha Schiaparellinek), férje elhagyta: a tervező innentől különböző alkalmi munkákból igyekezett fenntartani magát.
Párizs azonban olyannyira vonzó volt számára (amikor első ízben meglátta az Eiffel-tornyot, hangosan kimondta: tudja, hogy ebben a városban fogja leélni az életét), hogy 1922-ben visszaköltözött a francia fővárosba. Karrierjét tekintve ez a lehető legjobb döntésnek bizonyult, hiszen 1925-ben már tervezőként alkalmazták. Mindössze két évvel később robbant be a köztudatba a kézzel kötött trompe l’oeil masnis pulóverrel, amelyet a Vogue decemberi számában „művészi remekműként” fémjeleztek. 1928-ra már elismert tervezőként emlegetik a nevét Európában és Amerikában is, pedig a java még csak ezután jött.
Schiaparelli ugyanis képes volt ötvözni a művészetet és a divatot azáltal, hogy olyan alkotókkal működött együtt, mint Salvador Dalí vagy Jean Cocteau.
Dalíval közös munkájának gyümölcse például a nevezetes homárruha, amelyet a hírhedt Wallis Simpson – VIII. Eduárd király felesége – viselt, a kétezres években pedig Anna Wintour öltötte magára egy újragondolt változatát a Schiaparelli kiállításon. Cipőkalap-fejfedői új színt hoztak az öltözködésbe, csontvázruhája épp annyira megosztó volt, mint amennyire imádták a nők az újszerűsége miatt. Alkotásai a meglepetés erejét ötvözték a hagyományos formákkal, az összhatás így minden esetben sikkes, de játékos volt. Olyan, mint Schiaparelli maga.
A divattörténelem legdurvább konfliktusa is lehetett volna Chanel és Dior rivalizálása
Vérre menő rivalizálás
Valószínűleg ez a pont (Schiaparelli alkotói filozófiája) volt az, amely kiváltotta Chanel ellenszenvét. Míg Chanel arra használta ruháit, hogy egy franciásan kreatív illúzióba „csomagolja” azokat, akik vevők voltak letisztult stílusára, addig Schiaparelli inkább önkifejezésként tekintett az öltözködésre
, amely ugyanolyan játék, mint az alkotás maga. Chanel emiatt komolytalannak találta Elsa terveit: nem véletlen, hogy társaságban (degradálóan) csak úgy emlegette, mint „az olasz művész, aki ruhákat készít”.
Érdekesség, hogy magánéleti fronton sokkal több közös volt bennük, mint azt valaha is elismerték volna. A boldogtalan gyermekkor mindkettejük sajátja (Chanel tizenkét évesen elvesztette az édesanyját, apja zárdába küldte őt és lánytestvéreit), ahogy az is, hogy felnőtt nőként gyakran szenvedték el a férfiak csalfaságait (Chanel beleszeretett egy német tisztbe, bizonyos Hans Günther von Dincklage-ba, aki miatt német elhárítási ügynökként is tevékenykedett egy időben). A financiális szorongást sem kellett egyiküknek sem bemutatni: Chanelt a második világháború előtt és alatt lényegében kisemmizték üzlettársai, míg Schiaparellit a férje hagyta magára, mindenféle anyagi támogatás nélkül.
Nagy divatházak fejeként is több párhuzam vonható köztük, mint gondolnánk: mindketten marketing eszközként és üzleti lehetőségként tekintettek az illatok erejére. (Nem véletlen, hogy a Chanel No. 5 és a Schiaparelli ház legnépszerűbb parfümje, a Shocking – amelyet Mae West színésznő alakját formázó üvegcsében árultak – nagyjából egy időben jelentek meg, és azóta is töretlen népszerűségnek örvendenek.)
Tagadhatatlan azonban, hogy Chanel jobban értett az üzlethez: lényegében ő alkotta meg a márkanagykövet koncepcióját, de a „vírusmarkeint” eszközeit is az ő nevéhez kötjük. Míg a francia alkotónak a profit maximalizálása, addig Schiaparellinek a váratlan megoldások és az alkotás öröme jelentette a kihívást. A médiához és a hírnévhez is eltérő volt a kapcsolauk: míg Elsának „nem nyújtott vigaszt” az ezernyi címlap („Egy pillanatig sem hiszek abban, hogy azok a nők, akik életükben óriási sikereket érnek el, boldogok” – nyilatkozta ezzel kapcsolatban), addig Chanel olyannyira fürdőzött benne, hogy szép lassan elveszítette eredeti énjét, és csak a „glamour girl” mítosza maradt meg.
Verbális adok-kapokjuk (Schiaparelli egy időben „kalapkészítőként” kezdte csúfolni Chanelt, utalva annak karrierkezdetére) egy ponton tettlegességig fajult. A második világháború kitörése előtti egyik utolsó jelmezbálon Chanel véletlenül meglökte az épp valakivel táncoló (egyébként szürrealista fának öltözött) Schiaparellit, akinek felgyulladt az öltözéke. Bár a tervező minimális sérülésekkel megúszta, a két nő közti ellentét innentől feloldhatatlanná vált. Egészen a második világháborút követő időszakig.
Míg Chanelt láthatóan feltüzelte a vagyona üldözése (amelyet jogi úton végül visszaperelt korábbi üzlettársaitól), addig Schiaparelliben valami megtört: Amerikából Párizsba visszatérve már képtelen volt felvenni a versenyt a változó trendekkel. (Például Dior „New Look” -ra keresztelt kollekciójával, amely új irányt szabott a párizsi haute couture-nak.)
Elsa Schiaparelli az ötvenes években felhagyott a tervezéssel és Tunéziába költözött. 1973-ban, 83 éves korában halt meg, Párizsban, A The New York Times egyik leghíresebb, saját idézetével emlékezett meg róla, miszerint „Merj másnak lenni!”
Schiaparelli és Coco Chanel rivalizálása túlmutat a személyes ellentéteken, hiszen az két merőben eltérő divatfilozófia összecsapása is egyben. Míg Chanel egyszerűsége és eleganciája a mai napig a kifinomult nőiesség szimbóluma, addig Schiaparelli merészsége és kreatív kísérletei új irányokat nyitottak a divat világában. Bár életükben gyakran szembekerültek egymással, elvitathatatlan az utókorra gyakorolt hatásuk. Ahogy a divat újra és újra felfedezi önmagát, úgy maradnak ők is örökre a divattörténelem meghatározó alakjai.