Kik állnak a lencse túloldalán? – A divatfotográfia legkiemelkedőbb alakjai
A Vogue Italia 2020-as januári számában a szerkesztőség – egy lap erejéig – eltávolította a divatfotókat magazin borítójáról és belíveiről, és képzőművészek által létrehozott divatillusztrációra cserélte azokat. A radikális akció a fenntarthatóbb működés érdekében (vagy reményében) született meg, ismervén az editorial fotózások kedvezőtlen környezeti hatásait és pénzügyi vonatkozásait.
A rendhagyó kiadványt lapozgatva felmerülhet a kérdés: vajon mi volt a divatfotográfia megjelenése előtt?
És mi történne a divattal divatfotográfia nélkül?
Elvégre sokszor egy adott ruhadarab egy ikonikus divatfotó által avanzsálódott a kollektív divatemlékezet lényeges szeletévé – a helyszín, megfogalmazás, a kollekcióhoz választott modell (a múzsa) együttese messze túlmutat egy általános, hagyományos reklámanyagon amely pusztán az eladást szolgálja. Az egyenlet részévé vált a gyönyörködtető funkció, lifestyle, érzés, fantázia, atmoszféra társult a ruha mellé.
Mentorok a sötétkamrában: magyar fotográfusnők a XX. században
A divatfotográfia több mint százéves fennállása óta számos mester bemutatkozott a nagyközönségnek címlap vagy épp editorial fronton: a következő cikkben olyan jelentős fotóművészekről számolunk be, akik különleges látásmódjukkal, alkotói módszerükkel önálló művészeti ágazatot faragtak a divatfotó műfajából.
Helmut Newton
Helmut Newton filmjelenetként komponált divatfotói a mai napig erőteljes dramaturgiai hatással bírnak. Határozott kontrasztok, markáns pózok és hangsúlyos sziluettek jellemzik kamerájával megörökített nőalakjait – pikáns, provokatív, mégis elegáns formában. „The King of Kink”, így nevezték a fotóművészt.
Képeinek lehengerlően érzéki művészeti nyelvezete szinte cunamiként tarolta le a korábban ismert divatfotó műfaját, és forradalmasított egy új irányzatot, amelyben a nőiesség és szexualitás egy egészen más megfogalmazásban került bemutatásra.
Egyik leghíresebb, film-noir hangulatú kompozíciójának középpontjában egy nadrágkosztümöt viselő nőalak, Rue Aubriot modell áll Párizs üres utcáin, kezében cigarettát tart, haja szigorú kontyban simul fejéhez – az ikonikus, „Le Smoking” Yves Saint Laurent reklámfotót a Vogue France lapjain mutatták be először, 1975-ben. Míg számos fotóművész (például Bruno Bourel) fekete-fehér filmjein Párizs romantikus, nosztalgikus arcát hangsúlyozza, Helmut Newton a város titokzatos, buja természetére fókuszál.
Persze nem ez az egyetlen mű, ahol a női karakter korábban ismeretlen dominanciát sugároz. A szintén 1975-ös Calvin Klein „Woman examining man” című reklámfotó terpeszben ülő főszereplője elismerő pillantással tekint az előtte álló férfimodellre: a váratlan, nyitott testtartás és a kanapé (feltételezhetően magánlakás, vagyis privát tér) jelenléte miatt az alkotásnál különösen jól érvényesül a voyeuri kompozíció.
Peter Lindbergh
Helmut Newtonnal ellentétben Lindberg nem a női vonzerő megörökítésére összpontosított, pontosabban nem a szexualitás és érzékiség útján fogalmazta meg a kérdést. A nőiség egyértelműen központi szerepet játszik Lindberg művészetében, noha az ő fotóin önazonos, karakteres és erős és nem utolsó sorban diverz női figurák köszönnek vissza.
Lindbergh úttörő volt a természetes szépség és egyéni karakter megörökítésének (roppant nehéz) műfajában: a fekete-fehér filmeket szuggesztív tekintetek színesítik, mintsem a bonyolult sminkek és hajköltemények.
Az egyik legjelentősebb (szintén Vogue-nak fotózott) 1988-as ’Birth of the supermodels’ anyagában Estelle Lefébure-t, Karen Alexandert, Rachel Williamst, Linda Evangelista-t, Tatiana Patitzet és Christy Turlingtont örökítette meg, ahogyan a hat hófehér ingbe bújt modell önfeledten kacag a tengerparton, egymást ölelve – egy óda a (szabad) nőkhöz.
2017-es sorozatában Hollywood legjelentősebb színésznői álltak modellt kamerájának, Helen Mirrentől kezdve Zhiyi Zhangon át Lupita Nyong’o-ig, több különböző életkort és nemzetiséget reprezentálva.
Patrick Demarchelier
Christy, avagy egy hölgy rózsafejdísszel, valamint Nadja Auermann kecses tütüben, egy new york-i loft ablakán kipillantva – Patrick Demarchelier drámai és romantikus divatfotói utánozhatatlan karakterrel bírnak: olyanok, akár a képeslapok. Többnyire fekete-fehér filmjein a tündöklő, már-már idealizáltan gyönyörű nőalakok gyakran mozgás közben jelentek meg, kicsavart pózok helyett természetes fekvő pozíciókon, táncmozdulatokon keresztül mutatta meg modelljeinek kecses sziluettjét.
Elegáns nőábrázolásai (és sikeres Vogue címlapjai) olyan nagy sikert arattak, hogy a ’80-as évek végén Diana hercegnő felkérte Demarcheliert, hogy legyen személyes fotósa: ekkor született meg az ikonikus, bájosan mosolygó Diana portréja gyöngysorban 1990-ben.
Richard Avedon
Richard Avedon gazdag munkásságát lehetetlen pár jelzővel összefoglalni: futurisztikus ábrázolásmódjával, sokszor már-már karikaturisztikusan groteszk portréival és dinamikus kompozícióival jelentősen megelőzte korát. Puritán fehér, szinte világító hátterei segítségével bravúros kontrasztot teremtett a környezet és a modell között, vizuálisan kiemelve a térből, hogy kizárólag a központi elemre, a kép főszereplőjére összpontosítson a néző.
Fotóin az arckifejezések és mozdulatok dominálnak, hol látomásos-szürrealista, hol romantikus megfogalmazásban. Jean Shrimpton-t ábrázoló 1970-es fotója (vagy Cyd Charisse táncmozdulata) például a mozgásban lévő drapériát és annak látványos fényjátékát örökíti meg – a modell karaktere másodlagossá válik, a ruha redőinek festői tömegére tereli a figyelmet.
A „lebegés hatás” több fotóján vissza-visszatér, például Suzy Parker és Robin Tattersall görkorcsolyázó alakjait ábrázoló 1956-os filmjén, vagy Veruschka kecsesen (rendezői) jobbra dőlő mozdulatát megállító képén, és az ikonikussá vált, libbenő Carmen (Homage to Munkacsi) bájos párizsi divatfotóján.