Divattörténet a lencsén keresztül: Képek, amelyek megváltoztatták a divat világát
Milyen egy kiváló címlapfotó (vagy általánosságban véve divatfotó)? Röviden összefoglalva talán: más, mint a többi. Emlékezetes, maradandó, művészeti szempontrendszer szerint elemezhető.
A kompozíció, az arányrendszer, a színek és fények játéka, az alkotó karaktere (és persze a múzsáé), és nem utolsósorban: a ruha. Időnként fel-felsejlik benne egy-egy bravúrosan elhelyezett szimbólum, művészeti vagy kultúrtörténeti utalás, esetleg hommage, ezáltal egy, két, három, sőt adott esetben száz év múltán is megállja a helyét a divat- és fotótörténetben.
Miután korábbi cikkünkben körbejártuk a legkiemelkedőbb divatfotográfusok témáját, az alábbi bekezdésekben a világ legemlékezetesebb divatfotóit vesszük nagyító alá.
Edward Steichen: Az első színes Vogue-borító, 1932 (Vogue)
A lista nem lehetne teljes a Vogue első színes borítója nélkül. Korábban kizárólag illusztrált képek szerepeltek a magazin címlapján (1892-es fennállása óta), így az új technológia igazi csúcsinnovációnak minősült. A talpatlan Art Deco betűtípus szintén óriási újításnak számított a korábbi lapokhoz képest, ugyanis az első ötven évet klasszikus, talpas tipó jellemezte, amely nem sokkal később visszatért a fényes borítóra, és a mai napig úgy is maradt.
„Az ember egy furcsa, hazátlan állat, akinek meg kell csinálnia a helyét, és ennek az emberlétnek a kettősségéről és problémáiról beszélek a munkáimban” - beszélgetés Szalai Dániel fotóművésszel
A fotó egy izgalmas, átlós-háromszög kompozícióra épül, teret engedve a bal oldalon elhelyezett fehér szövegnek, amely finoman elemelkedik a kép kobaltkék hátterétől. A hideg-meleg tónusok játéka és markáns fény-árnyék hatás egy kimondottan (nemcsak technológiai, hanem fotószempontból is) emlékezetes összképet eredményezett, a klasszikus piros úszódressz-fehér sapka kombináció számos későbbi divatfotón visszatért (például Cseh Eszter Sára: Swimmers fotósorozatán).
Erwin Blumenfeld: Doe Eye, 1950 (Vogue)
A portré, amely számtalan popkulturális parafrázist, finom utalást hozott magával (Gwyneth Paltrow: Harper’s Bazaar, Burlesque poszter). A szinte festményszerű hatást egy speciális fotográfiai eljárással, fotógravírozással és utólagos színezéssel hozta létre. Az eredetileg fekete-fehér filmről előhívott fotó múzsája nem más, mint Jean Patchett, akit a kor legjobban fizetett amerikai divatmodelljeként tartottak számon.
A kép gyönyörűen megragadja a kor szépségideáljának esszenciáját: cicásra húzott szemek, határozott ívű, vékonyra fazonírozott fekete szemöldök, az ’50-es évek sminktrendjeinek megfelelő, teljes szemhéjat fedő kék szemhéjpúder, a modell ikonikus szépségpöttye, valamint karakteres, tűzpirosra festett ajkak.
Az orr, valamint az arc többi része láthatatlan, az átlós kompozíció az ajkaktól egészen a szemöldök sarkáig húzódik.
Blumenfeld kísérleti módszere számos Vogue-címlapot eredményezett.
Pontosan annyit, amennyivel a legtöbb Vogue-címlapfotóért járó elismerést is bezsebelhette, és tartja a mai napig.
Richard Avedon: Dovima elefántokkal, Párizs, 1955 (Harper’s Bazaar)
Richard Avedon fotográfus stílusától korántsem idegen a mozdulatok és romantikusan fodrozódó textíliák drámai ábrázolása. A kompozíció középpontjában Dovima, a korszak leghíresebb modellje áll – testét egy káprázatos Yves Saint Laurent által tervezett, éjfekete Dior-estélyi öleli körül, derékvonalát egy hanyagul megkötött, vastag obi öv hangsúlyozza. A kontrasztos fényjátéknak köszönhetően Dovima teste kiemelkedik a monokróm, elefántlepte, mozgalmas háttérből.
Két keze a két állaton nyugszik, keresztkompozíciót teremtve, míg az öv, test és barokkos fejtartás iránya finom ívet ír le. Nem egyszerű vállalás megőrizni az egyensúlyt és a ruhán tartani a fókuszt egy ilyen bonyolult háttér előtt, de Richard Avedon sikerrel járt: az organikus, vad díszletről teljes mértékben leválik az elegáns, fekete sziluett.
Frank Horvat: Givenchy Hat, 1958
A divatfotográfia történetének talán egyik legdrámaibb műalkotása. Az ízig-vérig high fashion fotó középpontjában egy káprázatos szempár áll – a fekete öltönyök által keretezett hófehér drapériát egy couture fejdísz koronázza meg. A kép pikantériáját és humorát az abszurd forgatókönyv teremti meg: az extravagáns, világító fehér sálba és kalapba öltözött hölgynek öt kalapos-távcsöves úr fordít hátat, a túlméretezett kendő mögül kipillantva erősíti a rejtőzködés érzetét.
Az érdekes arányrendszert a központi háromszög-alakzatú kialakítás teremti meg, a háttérben sorakozó kalapok és vállak között húzódó rések pedig a homogén fekete masszából világító, negatív tereket harapnak ki. A fotó egyébként egy egész sorozat darabja – az egyik képen aszimmetrikus elrendezésben, Serra-spirálban tekeredik a sál a hölgy nyaka köré, amelyet a másik oldalon leomló virágköltemény ellensúlyoz, míg a háttérben az immár front felé tekintő távcsöves-kalapos alakok figyelik a nézőt.
Sun Jun: Looking Through The Glass, 2015 (Harper’s Bazaar)
Hatvan évet ugrunk előre az időben, egészen egy kortárs – és talán nem egy magától értetődő – példához. A Harper’s Bazaar China oldalain Liu Wen kínai modell alakja jelenik meg Sun Jun fotóművész érzékeny fotóin. A kínai festmények mintájára készült editorial egy igazi púderes varázslat, finom növényi ornamentikával, lágy textíliával és egy nagy adag kultúra iránt tanúsított tisztelettel.
Az elmúlt évtizedek harsány tónusai után üdítő egy ilyen fotót szemlélni, amelyben a kecses női szépség és a míves iparművészeti alkotások kerülnek a fókuszba. Nemcsak egy hétköznapi effekt, digitális utómunka eredményezi a kép festményszerű jellegét, hanem Sun Jun sajátos alkotói technikája is, ugyanis helyenként kézzel rajzolt részletekkel fűszerezi fotóit – a tradicionális kínai festészeti technikát az alkotó hétéves kora óta tanulja és gyakorolja.
Igazi időtlen, kifinomult eleganciát sugárzó műalkotás, amely kiválóan megállja a helyét a múlt század divatfotográfus nagymesterei mellett is.