A divattörténelem legdurvább konfliktusa is lehetett volna Chanel és Dior rivalizálása

Akárcsak az élet, úgy a divatvilág sem mentes a konfliktusoktól: gondoljunk csak Yves Saint Laurent-ra és Karl Lagerfeldre, Giorgio Armanira és Donatella Versace-ra vagy a szabad szájáról ismert Coco Chanelre, akinek számos riválisa közül valószínűleg a legnagyobb vetélytársába, Christian Diorba „tört bele a bicskája”.

„Mademoiselle, mégis kit gyászol? Hát Önt, monsieur!” – válaszolta Coco Chanel csípősen Paul Poiret-nek, miután az megjegyzést tett a tervező fekete kosztümjére. Az 1883-ban született Chanelt korántsem kellett félteni, ha önmaga és brandje védelméről volt szó, de ezen talán nem is csodálkozhatunk: sokáig egyedüli nőként állta a sarat egy férfiak uralta szakmában. Ugyan Chanel számos pályatársával – többek között például Elsa Schiaparellivel – akit úgy jellemzett, mint „az olasz, aki ruhákat varr” – rivalizált, talán egyikükkel kapcsolatban sem ment el odáig, mint Christian Diorral.

Két tervező, két ideológia

„Nézd csak, micsoda nevetségesek ezek a nők” – kommentálta Coco Chanel Dior 1947-ben piacra dobott első kollekcióját. (Amelyet egyébként a Harper’s Bazaar akkori főszerkesztője, Carmel Snow „the new look”, azaz „az új sziluettként” jellemzett, így Dior első körös kollekciója ezzel a címszóval került be a divattörténelembe.) „Egy olyan férfi ruháit hordják, aki nem ismeri a nőket, soha nem volt nővel és arról álmodozik, hogy az legyen” – tette hozzá epésen Chanel.

Való igaz, Chanel és Dior épp ellenkező elveket vallottak, már ami a nőiséget, és ezzel együtt a divatot illeti. Ez nemcsak nemi különbözőségükből fakad: a köztük lévő korkülönbség, az őket érő társadalmi hatások és végső soron a történelem is éket vert a 20. század legragyogóbb tervezői közé.

A női test felszabadítója

Coco Chanel mindössze tizenkét éves volt, amikor édesanyja elhunyt, ezért az édesapja úgy döntött, hogy megválik gyermekeitől, és Amerikában próbál szerencsét. Fiait egy farmra küldte dolgozni, lányait pedig az apácák nevelték fel a francia Aubazine-kolostorban. Chanelt ugyanazok az apácák tanították meg varrni, akik a legnagyobb lelki sebeket is okozták neki. (Az apácák puritán életmódja óriási kontrasztban állt a tervező temperamentumos személyiségével.)

Tény azonban, hogy Chanel itt sajátította el a szakma alapjait, sőt, jól ismert színkombinációi, mint például a fekete-fehér (amely egyúttal az apácák viselete is) a mai napig divatházának húzó elemei.

Coco Chanel névjegyét mégsem a színeknek köszönhette, hanem filozófiájának, amellyel megváltoztatta – először a francia, majd – a világ összes nőjének életét. Ruháival ugyanis nemcsak örömet akart okozni a viselőjüknek (és a férfiaknak, akik a hölgyeken legeltették a szemüket), hanem (főképp) kényelmet és szabadságot akart adni a nőknek. Chanel elsőként mondott le a fűzők használatáról, és kollekcióival arra biztatta nőtársait, tegyenek ők is hasonlóképp.

Az anyagokkal is ugyanolyan radikálisan bánt, mint a fent már említett véleményével: irtotta azt, amit haszontalannak vélt, ugyanakkor nem félt olyan újdonságokkal kísérletezni, mint például a jersey, a krepp vagy a hímzés. Kollekcióit a kényelem és a hordhatóság határozta meg, és mélyen megvetette azokat a tervezőket, akik nem ugyanezt tűzték ki zászlajukra. Így például Christian Diort.

„The New Look”

Coco Chanel 22 év előnnyel indult Christian Diorhoz képest, aki 1905-ben látta meg a napvilágot. Dior jóval visszafogottabb temperamentummal rendelkezett, mint elődje: híres volt tiszteletteljes attitűdjéről mind a modelljei, mind munkatársai iránt. (Első kollekciója debütálásakor például nem akart a többi divatháztól modellt „lopni”, így álláshirdetést adott fel az újságban. Pechjére – gondolhatnánk – épp ugyanazon a napon zárt be a párizsi bordély, amikor a hirdetés megjelent, így örömlányok lepték el a még épülőben lévő Dior-ház lépcsőit.

Ahelyett, hogy Christian elhajtotta volna őket, kiválasztott közülük néhányat, akikkel éveken keresztül együtt dolgozott. Érdekesség, hogy a kollekció kulcsdarabját egy olyan ex-örömlány viselte, aki a megszólalásig hasonlított Dior édesanyjára.)

Ugyanakkor – Chanellel egyetemben – megvolt benne az a fajta makacsságra való hajlam, amelyet (jóhiszeműen) a nagyság megnyilvánulásaként azonosíthatunk. Dior korántsem támogató közegből származott: szülei eleinte diplomatának szánták, és nem örültek annak, amikor kiderült: fiúkat kizárólag a rajzolás és főképp a divat érdekli. Miután a gazdasági világválság miatt kénytelen volt bezárni művészeti galériáját, családja örök vesztesként könyvelte el. Dior 1940-42 között bevonult katonának, majd miután leszerelték, Lucien Longnál helyezkedett el.

Valójában innen indult diadalútja: Long óriási potenciált látott benne, ezzel együtt segítette is karrierútján. Dior végül a háború után döntötte el, hogy saját divatházat nyit. Elhatározását leginkább a húga, Catherine Dior elvesztése inspirálta (Catherine 1943-45 között a ravensbrücki koncentrációs táborban raboskodott a francia ellenállásban való részvétele miatt. Dior ekkoriban még azt hitte, meghalt, a szerk.-), így alkotói alapelveként azt határozta meg, hogy kollekcióival örömet akar okozni a sokat szenvedett francia népnek.

A „the new look” kollekció ezt a vágyát testesítette meg: Dior összesen kilencven különböző megjelenést tervezett, és korántsem bánt fukarul a vonalakkal és a felhasznált szövetekkel. (Egy ruhára átlagosan 20 yard, azaz 18 méter anyagot használt el, és volt olyan darab, amely 27 kilót nyomott.) Ruhái korántsem tükrözték a Chanel által a háború előtt meghonosított, könnyed viseletet: a strukturált sziluettek, a párnázott csípő és húzott derék használata, az ezernyi tüllréteg, a taft és a selyemorganza visszarepítette a háború borzalmaiból ébredező párizsiakat a divat aranykorszakába, a 19. századba, egyúttal azt üzente minden, veszteséget megélt léleknek: van remény.

Közös vonások, csattanós válaszok

Ugyan tagadhatatlan, hogy a két tervező merőben másképp élte meg a négy évnyi náci megszállást (míg Chanelről kiderült, hogy viszonyt folytatott egy bizonyos Hans Günther von Dincklage nevű német tiszttel, sőt, a német katonai elhárítás ügynökeként is tevékenykedett, addig Dior húga tagja volt a francia ellenállásnak, sőt, maga a tervező is segítette a felkelőket a nácik ellen) tény, hogy mindkettejük előtt egyetlen cél lebegett: túlélni addig, amíg újra szabadon szárnyalhat a képzeletük.

Chanel és Dior között nemcsak víziókban mutatkozott némi hasonlóság, hanem babonáik tekintetében is. Chanel az ötös szám, az oroszlán motívum (csillagjegye) és a kamélia virág megszállottja volt: míg a virág és az oroszlán kitűzők formájában jelent meg egy-egy kollekciójában, addig az ötös volt a szerencseszáma. (Ez utóbbit egyébként egy jósnő árulta el neki. Az ötös valóban szerencsét hozott a tervezőnek: a Chanel No.5-ra keresztelt parfüm 1921. május 5-i piacra dobása óta a mai napig az egyik legnépszerűbb illat a világon.)

Apropó, jósnő: Chanelhez hasonlóan Dior is hitt a transzcendens világban: kollekcióinak piacra dobását mindig megelőzte a jósnőjével való konzultáció, emellett saját, szerencsehozó amulettjére is gyakran tekintett úgy, mint a bölcsek kövére.

Ugyan Chanel gyakran nyilatkozott szabad szájjal a szárnyait bontogató kollégájáról, Dior sokáig udvariasan tartózkodott attól, hogy nyilvánosan hangot adjon a Chanellel kapcsolatos gondolatainak. Emlékirataiban azonban több cinizmust engedett meg magának, mint amit szokott. Ebben azt írta: Chanel személyisége, akárcsak az ízlése, nem mellőzte a stílust és az elegáns felsőbbrendűséget.

Kettejük vetélkedése végeredményben nemcsak két zseni rivalizálásának tudható be, hanem két olyan nőideál összecsattanásának is, amely egyrészt megalapozta a nők szerepének átértékelését a társadalomban, másrészt (fontosságánál fogva) kirántotta a francia divatipart eddigi legmélyebb bugyraiból, hogy az visszanyerje méltó helyét, mint a világ vezető divat nagyhatalma.