Ékszerbe zárt történetek – Beszélgetés Börcsök Anna ötvösművésszel, narratív ékszer tervezővel

Hogy képes egy egyszerű lemezhajtási megoldás stabil tartószerkezetté válni? És hogyan tud ez a végletekig leegyszerűsített, golyót rögzítő tartószerkezet egy egész alkotói hitvallást megtestesíteni?

Börcsök Anna immár majd’ két évtizede részt vesz a magyar ötvös szcéna alakulásában és alakításában – keze alatt nemcsak többszáz fémlemez és használati tárgy alakult kortárs művészeti ékszerré, hanem többszáz növendék is képzett ötvössé csiszolódott. A ready-made és a kortárs ékszerműfaj összefüggéseiről, a narratív ékszer dilemmájáról, valamint a hazai iparág (egyre bővülő) lehetőségeiről beszélgettünk a Budapesti Metropolitan Egyetem oktatójával.

Hány éve foglalkozol a mesterséggel?

2006-ban kezdtem el ötvösséget tanulni a Budai Rajziskolában, Jermakov Katinál. Akkor már pontosan tudtam, hogy utána az Iparművészeti Egyetemen szeretném folytatni a tanulmányaimat, így mindent annak megfelelően alakítottam, hogy az OKJ után felvegyenek. Végül felvételt is nyertem a MOME-ra – nagyon szerettem a képzést, elképesztően építő volt a műhely és a közösség. Azóta is teljes a szerelem, nem is tudnék mást csinálni.

Rögtön a kortárs, konceptuális megközelítése vonzott az ékszerészetnek?

Nem, ezt nem gondoltam volna az elején. 2012-ben Valenciában tanultam Erasmus-program keretein belül – ott találkoztam először Jorge Manilla-val, egy mexikói ékszerművésszel, általa ismertem meg a narratív ékszer műfaját. Azóta is teljesen szerelmes vagyok a tárgyaiba, szemléletmódjába, a tanítási módszerébe, az egész komplett személyiségébe – elképesztően inspiráló karakternek tartom.

Akkor és ott eszméltem rá, hogy valójában éppen ezt szeretném csinálni: olyan tárgyakat, amelyek mesélnek, másfajta értéket tárolnak, és nem csak az alapanyagában tudod leolvasni azt, hogy mennyit érnek. Egy ékszer sokkal személyesebb és értékesebb tud lenni azáltal, hogy egyedi történeteket rejthet.

Lovasi András: „Ha megnézzük a sikeres előadókat, Taylor Swift vagy akár Azahriah karakteres; saját világuk van és önazonosak, hitelesek”

Az ékszereid anyaghasználatában minden esetben szerepel nemesfém vagy nem limitálod magadat és a tárgyaidat?

Szerintem minden alapanyag szimbolikus értékkel bír, így kizárólag akkor szoktam nemesfémet alkalmazni, ha a narratíva szempontjából lényeges.

Melyik volt az első narratív ékszer, amit készítettél?

Az Erasmuson készített darabok már mind narratív ékszerek voltak. Az említett kurzus keretein belül az első házi feladatunk egy emlékdoboz összeállítása volt, ami rejtett magában némi kihívást, ugyanis az Erasmusra nemigen vittem magammal személyes tárgyakat és gyerekkori emlékeket. Mindenki fényképekkel állított be az órára, míg én vízzel töltött lufik és gyorskötöző segítségével próbáltam szimbolizálni a családomat.

Ekkor ébredtem rá, hogy az ékszer sikere nem az alapanyagban nyilvánul meg, hanem hogy milyen üzenetet rejt. Már sokkal inkább a kutatás része foglalkoztat, hogy milyen belső mondanivalóval rendelkeznek a tárgyaink – az pedig mindig egy külön csoda, hogy ki hogyan dekódolja ezeket és milyen további történetek alakulnak ki utána.

Olvastam tőled egy mondatot korábban, ami nagyon tetszett: „Én hordom a tárgyaimat, vagy ők hordanak engem” Érezted már valaha, hogy az ékszer visel téged? Hogy írnád le ezt az élményt?

Általában fekete ruhákat viselek, rengeteg ékszerrel – mindig van rajtam legalább négy-öt különböző darab. Egyszerűen nem tudok máshogy kinézni. Képtelen vagyok ékszer nélkül elindulni, sőt, ha egy hétköznapi kutyasétáltatás előtt nem helyezek be egy fülbevalót, az első tíz percben nem hagy nyugodni a gondolat, meztelennek érzem magamat nélküle. Valószínűleg azért is vagyok ennyire érzékeny erre a kérdésre, mert számomra az ékszer egy nagyon fontos rituális tárgy, ami nélkül nem tudom elképzelni az életet.

Viseltél már nem önazonos ékszert? Képes vagy hordani őket, még akkor is, ha testidegennek hat az érzés?

Rengeteg nem önazonos ékszer sorakozik a gyűjteményemben. Korábban sokszor utaztunk külföldre a H6 csoporttal különböző szakmai rendezvényekre, Bukaresttől kezdve Athénon át egészen Spanyolországig mindenhol megfordultunk. Volt egy projektem: minden esemény után elcseréltem egy ékszert egy másik alkotóval, az akció pedig hamar ékszergyűjtési rendszerré nőtte ki magát. Nagyon sok tárgyat halmoztam fel az évek során ezzel a módszerrel, de kimondottan keveset hordok belőlük.

Az ékszerben épp azt csodálom a legjobban, hogy viselve van, és nem csak azt a történetet meséli el, amit én magam beleültetek, hanem ami a velem történt események által beleíródik. És mivel nem voltak kihasználva az összegyűjtött darabok, ezáltal a kezdeményezés nem érte el az eredeti célját – le is állítottam a projektet. Ma inkább olyanokkal cserélek akikkel személyes kapcsolat alakul ki, így a legújabb ékszereim már naplóként sorakoznak a polcaimon.

Magyar logopédus a nevadai vadnyugaton – beszéd- és nyelvfejlődési zavarok online terápiája Lukács-Tóth Boglárkával

Mi a helyzet más alkotók műveivel? Kizárólag az általad készített darabokat viseled vagy más ötvösművészek ékszerei is képesek önazonossá válni?

Nem az alkotóban nyilvánul meg az önazonosság kérdése, azzal nincs probléma. Sokkal inkább a léptéken múlik, mivel nem szeretem a kicsi tárgyakat, például a kisméretű fülbevalókat. A gyűrűnél épp ez a helyzet, nem érzem önazonosnak, ha túl kicsi – ugyanakkor ha túl nagy, a viselése közben nem tudok megfelelően koncentrálni az adott feladatra.

A munka miatt folyamatosan le kell vennem, mind az ötvösségnél, mind a tanításnál, az értékesebb darabokat pedig túlságosan féltem, ezért nem kerülnek elő. A saját darabjaimat sokáig viselem, mert fontos, hogy kipróbáljam, hogy érezzem a súlyt, a mozgást, az arányokat, amin tudok változtatni.

Anna csodálatos ékszereiből válogattunk:

Mindig teljes művészeti kollekciókban gondolkozol, vagy vállalsz olyan egyedi megrendeléseket is, amelyek akár személyes történetek alapján jönnek létre?

Nagyon sokszor érkeznek izgalmas személyes megkeresések, bár engem leginkább az érdekes, diskurzus-indító kiállítási helyzetek létrehozása vonz. Az egyik legemlékezetesebb kiállításunkat Égi Marcellel szerveztük Bécsben, Containers címmel – minden egyes porcikáját a legnagyobb gonddal terveztük meg, az installációtól kezdve a tárgyakon és azok kommunikációján, viszonyrendszerén át egészen az eseményig. Egyszeri és megismételhetetlen (épp olyan, mint a színházi pisztoly, aminek egyetlen egyszer kell elsülnie) ezáltal egészen más dimenzió, mint egy puszta tárgyakkal megtöltött vitrin. Célja van, másról szól.

Hogyan épül fel a tervezési metódus egy új kollekció születésénél? Már az elején – már-már kurátori megközelítéssel – vizualizálod a kiállítási koncepciót, vagy sokkal inkább egy érdekes téma a kiindulási pont, mint az egyetemi éveid alatt?

Legyen az egy személyes megkeresés vagy egy kiállítási koncepció, az együttműködés mindig egy beszélgetéssel indul, amikor feltérképezzük, milyen közös célokat tudunk felsorakoztatni, milyen témák érdekelnek minket. Marcival ügyesen végigvezettük, végigjártuk ezt a folyamatot: kinek mi a fontos az ékszerben és egy ékszerfókuszú eseményben, hogyan hozunk létre tárgyat.

Állandó összhangkereséssel dolgoztunk, amiből nagyon szépen, organikusan elkezdett kialakulni az irány, amelyet a saját, egyéni alkotói nyelvezetünkre tudunk fordítani. Korábban a H6 csapattal mindig egy megadott téma alapján gondolkodtunk és alkottunk. Próbálok minél több helyről inspirációt szerezni, minél több komponenst megmutatni, hogy kialakuljon a koncepció mélysége, ami később összefoglalható egyetlen mondatban. A Sörösdoboz már nem volt olyan meglepő, mint a doktori felvételim során megszületett, WC-ülőkékből készült bross-sorozat.

Olyan tárgyakat akartam létrehozni és hétköznapivá tenni, amelyek szentséget fejeznek ki.

Eleinte glóriákat rajzoltam, azon gondolkoztam, hogyan lehetne a kivitelezni a befoglaló formát a saját lemezalakításos módszeremmel. Minél többet rajzoltam, annál egyértelműbbé vált, hogy a befoglaló formák WC-ülőkékre hajaznak – nincs mit tenni. Ahogy elkezdtem vele dolgozni, egyre szebben adta magát, én pedig éppen ezt az üzenetet szerettem volna megragadni és kihangsúlyozni. Vannak olyan témák, amelyeket tabuként kezelünk (legyen az a WC-ülőke vagy éppen a vallási kérdés), az alapanyag pedig szépen reflektál a modern világ problémáira.

Mennyire kapcsolható a ready-made mozgalomhoz a te megközelítésed?

Nagy hatással volt rám. Már valamelyest az egyetem előtt is vonzott, de az egyetem során hatványozottan – imádtam az elméleti órákat, a klasszikus és kortárs művészettörténetet, vagy a különböző társtudományokat hallgatni. Duchamptól kezdve őrületes fordulatot vesz a művészet, ez a paradigmaváltás pedig azóta is lenyűgöz, egyszerűen nem tudok szabadulni tőle. Ma a kortárs ékszer nyelvezetével tudjuk legszebben megfogalmazni és hordhatóvá tenni azokat az értékeket és üzeneteket, amelyekre a konceptuális művészet vagy a ready-made koncentrált.

Az első pakisztáni, aki Nobel-békedíjat kapott, ráadásul 17 évesen

A Sörösdoboz sorozatod után most egy kimondottan finom, klasszikus irányt vélek felfedezni a Candy kollekcióban. Mi volt az első lépés, mi foglalkoztatott az anyagkapcsolódásban?

Amikor a diplomámra készültem, Mohácsi Andrással, a konzulensemmel egy hordható, eladható, piacképes kollekció létrehozását határoztuk meg. Akkoriban kísérleteztem ki a saját lemezhajtási technikámat – azóta is ezzel dolgozom. Az ékszer terítéke gyakorlatilag egy egyszerű áttört lemez, ami felhajtva képes megtartani a kis golyót. Ez az egyszerű kereszt-szerkezet a legtöbb ékszeremben megjelenik, akár a Sörösdobozok, akár a WC-brossok belső kialakításában. Épp az a lényege és a szépsége, ami valójában láthatatlan. Valahogy erről is szól ez a gyöngyös sorozat: merek,

megengedem magamnak, hogy az legyek, aki tényleg vagyok, anélkül, hogy meg akarnék felelni másoknak.