Szülői értekezlet helyett szülői est, feleltetés helyett közösségi tanulás - ilyen egy Waldorf iskola belülről
Sok sztereotípia él a Waldorf-iskolákkal kapcsolatban az emberek fejében. Például, hogy ott a gyerekek nem tanulnak semmit, vagy hogy túl sok szabadságot kapnak. Cikkemben annak próbáltam utánajárni, mi történik valójában egy Waldorf-suliban a gyerekekkel. Meg a tanárokkal, és a szülőkkel.
Nem véletlenül említem a tanárokat és a szülőket is a gyerekek mellett, ugyanis a Waldorf rendszere nem gyerekekben, hanem közösségekben gondolkodik, amely közösségeknek épp ugyanolyan fontos részei a tanárok és a szülők is, mint a gyerekek. Az Óbudai Waldorf Iskola egyik középiskolai osztálykísérője, Ágnes, valamint a solymári Fészek Waldorf Iskola feketeöves waldorfos szülője, Dorka segített nekem képbe kerülni.
Egy általános leírás szerint a Waldorf a tanulók művészi kifejezőképességének és szociális képességének fejlesztésére irányul, fejlesztve a megértés analitikus és kreatív módjait, a kritikai gondolkodásra való készséget, az idealisztikus gondolkodást is. Fontosnak tartja a fantázia szerepét a tanulásban.
Azt gondolom, hogy ezek a célkitűzések bizonyos szempontból idejétmúltnak tűnhetnek, hiszen azt látjuk, hogy a XXI. század más típusú kihívások elé állítja az átlagembert, amelyeknek kreativitáshoz, művészethez, közösséghez nincs túl sok közük, van ellenben elszigeteltséghez, monotóniatűréshez, individuális gondolkozáshoz.
Az olvasás önmagában is javítja az önbecsülést, az öntudatot, az irodalomterápia pedig még ennél is többre képes
Ám, ha a sikeres startupok vagy civil szervezetek működési struktúráit megfigyeljük, azt láthatjuk, hogy a Waldorf rendszere mégis rendkívül korszerű értékek mentén épül, vagyis épült fel már több mint egy évszázaddal ezelőtt, amikor a Rudolf Steiner nevű filozófus kidolgozta az alapjául szolgáló módszertant.
Beszélgetés egy Waldorf-tanárral
Ágnest először arról kérdeztem, vajon mennyit változott az oktatás módszertana 1919, vagyis az első intézmény megalakulása óta. Az Óbudai Waldorf Iskola osztálykísérője szerint a lényeg ugyanaz maradt: „Életkori sajátosságokból kiindulva tanítunk. Miközben a modern kornak vannak olyan kihívásai, amelyekre reagálni kell és szeretnénk is.
Fontos a Waldorf-oktatásban, hogy a világgal élénk kapcsolatban álljon, nem elzárt remeteszigeteket szeretnénk létrehozni, hanem olyan diákokat útjukra bocsátani, akik szabadon, önállóan tudnak azon elindulni. Ezért nagyon fontos, hogy minél jobban értsék a világot, amiben élnek. Az már egy érdekes kérdés, hogy az, ahogy a huszadik század elején gondolkodtak korosztályi sajátosságokról, vajon megállja-e a helyét a huszonegyedik században. Ez a felgyorsult világban nagy pedagógiai kihívás.”
Az is érdekelt, hogy habár nyilván sokfélék a Waldorf tanárai, vajon milyen nexusban állnak a diákokkal. Hiszen legtöbbször azt halljuk ezekről az intézményekről, hogy partneri viszony alakul ki az ott tanító pedagógusok, és az ott tanuló diákok között. Ágnes a saját tapasztalatait meséli el: „Nekem is meg kellett tanulnom megteremteni ebben az egyensúlyt. Ahogy a kezdő tanárok általában, én is megpróbáltam csak partneri viszonyba kerülni a diákokkal. De aztán arra kellett rájönnöm, hogy ez ártalmas számukra, mert
szükségük van a keretekre, hogy biztonságban érezzék magukat.
Persze, ágálnak a szabályok ellen, mert ez a feladatuk: nagyon fontos megélniük, hogy vannak határok, amelyeknek időről időre megkísérelhetik az átlépését. A partneri viszony csak ilyen keretek között tud működni, és tulajdonképpen a diákok hálásak érte, mert hozzásegíti őket ahhoz, hogy a végén képesek legyenek meghozni a saját szabályaikat.”
Egy másik folyton visszatérő közhely a Waldorffal kapcsolatban, hogy az odajáró diákok nem tanulnak eleget, vagy úgy, ahogy társaik a közoktatásban, és csak vérrel-verítékkel tudnak leérettségizni, vagy úgy sem. Ágnestől megtudom, hogy a Waldorf azért egy évvel hosszabb, mint az átlagos középiskolák, mert az utolsó évet kizárólag az érettségire való felkészítésre szánják.
Erről eszembe jut, hogy valóban, az érettségi is csak egy vizsga, amire egy év alatt lazán fel lehet készülni, ahogy az egyetemen is iszonyú mennyiségű vizsgát teszünk le félévente. Ha arra gondolok, hogy engem tinédzserként négy éven keresztül ezzel az egyetlen vizsgával stresszeltek ahelyett, hogy bárki megkérdezte volna, amúgy mi az, ami engem érdekel ebből a gigantikus tananyagból, elkap a harci ideg.
És ha már egyetem, Ágnes arról is beszámolt, mi történik ott a volt waldorfosokkal: „A volt diákjaink az egyetemre átkerülve általában arról számolnak be, hogy egy csomó előnyük van. Például azért, mert rengeteg kiselőadást kell csinálniuk a képzés során, ami az egyetemen is elvárás, kell kutatniuk is, nagyobb lélegzetvételű dolgozatot írni, megtanulni kiállni, mások előtt beszélni. Kérdezni is mernek.”
Beszélgetés egy Waldorf-szülővel
Dorka külföldről költözött haza Magyarországra, amikor úgy döntött, Waldorfba íratja a gyerekeit. Korábban, amikor Belgiumban élt, voltak már jó tapasztalatai az intézménnyel. „Mikor hazajöttünk két dolgot határoztam el: hogy nem költözünk Budapestre, és hogy
nem adom állami iskolába a gyerekeimet.
A Waldorf maradt a szűk keresztmetszet, amiből Magyarországon egészen sok van. Más alapítványi iskolák teljesen megfizethetetlenek voltak számomra, ráadásul úgy tűnt, hogy azok sokszor túlzottan is szolgáltató szektorszerűen működnek. Az elindít egy másik dinamikát, ha fizetek százötvenezer forintot havonta a gyerek oktatásáért, és, mondjuk, nem tetszik a matektanár, arra könnyen az a válasz, hogy álljunk fel, rúgassuk ki. Ez a Waldorf szemléletébe nem fér bele.”
Újabb Waldorffal kapcsolatos közhely, hogy a szülőnek rengeteg plusz energiájába kerül odajáratni a gyerekét a közoktatáshoz képest. Nos, a közhelyek sokszor valóban igazak. Ennek pozitív mozzanata, hogy Dorkán nem úgy látom, hogy ez óriási tehertétel lenne számára: „Teljesen más az egész iskolának a rendszere. Nincsenek a közoktatásból ismert hatalmi és hierarchikus rendszerek, például nem szülői értekezletek vannak, hanem szülői estek.
Rengeteg az ünnepünk – én ezt szeretem igazán a Waldorfban, hogy nagyon jól tudunk együtt ünnepelni. Ez persze rengeteg munkával jár, egy más rendszerben szocializálódott embernek elég furcsa lehet. Egy Márton-napi bazár például úgy néz ki, hogy készítek mindenféle sütit vagy szendvicset, amit eladnak a büfében azok a szülők, akik oda vannak beosztva, én pedig dolgozom a bazárban, bekukkantok a büfébe, és vásárolok a saját süteményből.
De ezt nem csak úgy kell elképzelni, hogy kapunk rengeteg feladatot, amit meg kell csinálnunk. Van sok kifejezetten szülők által kezdeményezett program. Az egyik gyerekem osztályával olyan jó közösségünk alakult ki, hogy eljártunk együtt kirándulni, nyaralni. Amikor most leérettségiztek a gyerekek, tartottunk egy szülői bulit, ahol azon nyomban kitűztük a következő buli időpontját – barátok lettünk.”
Látható, hogy a Waldorf sok szempontból valóban nyitott és szabad, de hallani róla azért azt is, hogy telefonmentes iskola, ami például elég erős kötöttségnek tűnhet a kétezer-húszas években. A felvetéssel kapcsolatban Dorka a következőt mondta: „Nagyon erős elvei vannak a Waldrof-iskoláknak, és nem egyszerű bigottságból mondják, hogy ne adjunk mobiltelefont az általános iskolás gyerekeink kezébe, hanem van erre egy ideológiájuk.
Hogy ez mennyire kompatibilis a világgal, amiben élünk, nagy kérdés, de én azt látom, hogy még olyan kérdésekben is, amikben én szkeptikusabb voltam, ha újrakezdhetném, inkább nekik adnék igazat. Lehet, hogy a gyereknek nem lesz semmi baja attól, ha nem kap mobilt hatodikban. Lehet, hogy úgyis ember lesz belőle, ha csak kilencedikben tanulja meg, hogy kell használni.
Sokszor bizonyos dolgok merev szabálynak, külsőségnek tűnnek, de van mögöttük tartalom.