Veiszer Alinda a riporter, aki a történeteket keresi
Veiszer Alinda karrierjének nagy részét televízióknál töltötte. A magyar kulturális élet összes fontos szereplőjével beszélgetett már, interjúi bátrak, és előfordul, hogy többet tud interjúalanyairól, mint ők saját magukról.
Színésznek készültél, de nem sikerült a felvételi az egyetemre. Mennyire jelentett ez nagy törést? Mennyire volt nehéz új utat találni ezután?
Nem volt nehéz, mert közben már elkezdtem újságírással is foglalkozni. Persze, voltak más ötleteim is, szívesen lettem volna jogász, de bántotta az igazságérzetem, hogy a jog és az igazságszolgáltatás nem minden esetben találkoznak egymással. És állatorvos is szívesen lettem volna, amíg rá nem jöttem, hogy létezik olyan, hogy tehénellés – én valójában a kutyákat szerettem.
A viccet félretéve, látszott, hogy beszélnem kell, mert azt tudok, úgyhogy beiratkoztam német-kommunikáció szakra az egyetemre. A színművészetivel többet nem próbálkoztam, már csak azért sem, mert azok, akik akkor továbbjutottak, sokkal kiforrottabb személyiségek voltak, mint én. Nem hiszem, hogy valaha olyan jó színész lettem volna, mint akiket ma jó színésznek tartok, márpedig nincs értelme semmiben sem közepesnek lenni
Szegedre jártál egyetemre, ami az egyik legjobb hely egy egyetemista számára. Hogy érezted magad ott?
Szerettem Szegedet, de elég gyorsan – három év után – eljöttem onnan, és elkezdtem dolgozni Budapesten. Én eleinte teljesen mást gondoltam a média működéséről. Azt hittem, végig kell járni a szamárlétrát az egyetemi laptól a városi tévén át az országos médiumokig. De nem így történt, rögtön egy országos rádióhoz kerültem, és onnan kezdtem el felfelé lépkedni.
Ez a felfelé lépkedés ma már teljességgel ismeretlen: tartalomgyártók egy pillanat alatt robbannak be sokszor a különböző online felületeken, és fittyet hánynak azokra a szabályokra, amiket mi még betartottunk. Az idő elszállt efölött is.
Karácsonykor igazából semmi sincs kőbe vésve
Ennek következtében sokszor nagyon színvonaltalan tartalmak jutnak el rengeteg emberhez, és nagyon színvonalas tartalmak pedig nem. Te nem látod ezt az erodálódási folyamatot, ami a tartalomgyártás demokratizálásával érkezett?
Nehéz kérdés, és a lelkem mélyén én is boomer álláspontot képviselek ez ügyben. De ezt folyamatosan felül is vizsgálom, mert vannak kivételek. Ami biztos: az a klasszikus riporteri attitűd, amit a magaménak gondolok, eltűnni látszik a bulvár és a kattintásszám mögött. De az összes demokratizálódási folyamat magával hozza ezt, mióta közösségi média van, egyre inkább összemosódnak, egy rangra emelkednek a tények és a vélemények.
Nemrég olvastam a CNN-en egy cikket, amiben azt fejtegették, hogy mióta van az, hogy a különböző közösségi médiumok meghatározzák a politikai történéseket: a Capitolium ostromát vagy Ruandában a hutuk és a tuszik közötti népirtást – ezeknek az alapja mindig fake news, és az emberek mindig elhiszik, mert a vélemények ugyanannyit érnek, mint a tények. Miközben fontos, hogy kimondjuk, nem minden vélemény, nem minden tartalom egyenlő.
Nem ugyanannyit ér annak a véleménye, aki évtizedeken át tanul valamit, és annak, aki csak a fotelből mond véleményt – ez utóbbi alkalmas a gyűlöletkeltésre, a megtévesztésre, a tényeket pedig totálisan érvényteleníti. Ez ellen én csak a saját eszközeimmel tudok védekezni, hogy
úgy dolgozom, ahogy szerintem kell.
Az interjúimban tényeket kérek számon, és igen, néha felteszek kényelmetlen kérdéseket is – ez nem olyan divatos ma.
Volt olyan, hogy megtorpantál, és úgy érezted, a következő kényelmetlen kérdést már nem teheted fel?
Van olyan, hogy megállok, ha a kérdés magánügyet érint. Közügyeknél nem állok meg, mert az mindannyiunkra tartozik. De a magánszférát tiszteletben tartom, mert nem akarok a válások és abúzusok történeteiben tocsogni – noha utóbbiról fontos beszélni, ha az interjúalany nyitott rá. Engem inkább az érdekel, hogy hogyan viszonyulunk a minket körülvevő világhoz.
Szerintem kétféleképpen lehet megismerni egy embert: az élettörténetén és a világlátásán keresztül.
Sokszor előkerül velem szemben az a kritika, hogy túl agresszív vagyok, amiért újra és újra visszakérdezek valamire. Ez sem divat mostanában, pedig az újságírásnak ez egy fontos komponense. Nem szabad feladni azt a jogot, hogy megtudj valamit csak azért, hogy a másik kényelmesen érezze magát. Nem viszi előre a társadalmat, ha mindenki csak azt mondja, amihez kedve van.
Egy másik dolog, amit veled kapcsolatban újra és újra kritikaként felhoznak, hogy túlkészülöd a műsoraidat. Van olyan, hogy valaki túlkészül valamit?
Olyan nincs, de az már kérdés, hogy hogyan élsz a megszerzett tudással. Kepes András egyszer azt mondta nekem, hogy túl sokat akarok használni a háttértudásomból. Ő a megszerzett tudásának a húsz százalékát használja interjú közben, mert annyira van ott tér és lehetőség, én pedig megpróbáltam negyvenet, ami sok. Sok az, hogy a néző azt látja, te állandóan idézel, állandóan jobban tudod – ebből hátra kellett lépnem kicsit, mernem kellett nem felhasználni a tudásomat.
Nagy kihívás volt számomra megtanulni úgy feltenni a kérdéseket, hogy azok ne legyenek tele válaszokkal. Ehhez meg kell kicsit öregedni, mert amikor az ember elkezdi ezt a pályát, akkor be akarja bizonyítani, hogy odavaló, alanyi jogon van ott, és hogy az ő tudása nélkülözhetetlen. Ezt csináltam huszonévesen, jobb akartam lenni, mint a nálam húsz évvel idősebbek.
Önbizalom kell ahhoz, hogy az ember lazábban tudjon viszonyulni a szakmájához.
Tudok ellenpéldákat mondani, de mintha az interjúidhoz szívesen választanál idősebb alanyokat. Miért?
Amikor a pályámat kezdtem, huszonöt éves voltam. Akik a szakma nagy mesterei voltak, negyvenes éveik végén és ötvenes éveik elején jártak – ők most a hetvenesek. Mostanában már a korosztályomat is hívom, ők most értek oda, hogy van már mesélni valójuk. Tulajdonképpen én is most értem el ide, eddig csak kérdéseim voltak.
Mostanra történt velem egy csomó dolog: csatákban küzdöttem, rúgtak ki munkahelyemről, buktam bele interjúba, volt nagy sikerem, akartak megalázni… Az idősebbek élettapasztalatuknál fogva izgalmasabb interjúalanyok. Én a történeteket keresem, és egy pályakezdőnek nincs még igazán története, pályaíve. Úgy érzem, hogy meg kell várnom, hogy valami kiforrja magát minőséggé és tartalommá.
Említetted, hogy buktál már bele interjúba. Elmesélnéd, mi történt?
Pár éve Rudolf Péterrel beszélgettem, aki azt mondta, hogy nincs eléggé megbecsülve a szakmában. Azon gondolkodtam, van-e neki Kossuth-díja, de úgy emlékeztem, hogy nincs. Feltettem egy kérdést, hogy „ezért nem kaptál Kossuth-díjat?” Ő pedig azt válaszolta, hogy kapott. Ezt nem vágtuk ki utólag.
Ennek oka, hogy az interjúalanyok nyilatkozatait sem vágjuk, és úgy gondoltam, hogy magamtól is ugyanazt kell elvárnom, mint tőlük. Ezzel viszont nagy támadási felületet adtam a kormánypropagandának: ha rólam beszélnek, akkor kizárólag azt mondják, hogy én egy felkészületlen újságíró vagyok, mert azt se tudom, hogy Rudolf Péternek van-e Kossuth-díja.
Hosszú időt töltöttél különböző csatornáknál, de most szabadúszóként dolgozol. Az intézményes keretektől való elszakadás nehéz vagy inkább felszabadító volt számodra?
Nagyon szeretek szabad lenni, de már látom azt is, hogy ennek óriási ára van. Ha őszinte akarok lenni, mostanra eljutottam odáig, hogy szívesen tartoznék valahova. Szívesen vezetnék egy intézményt is, ami talán beképzeltnek hangzik, de szeretnék komoly hatással lenni arra, hogy mit jelentsen ma a közmédia – ezen gondolkozni és dolgozni komolyan érdekelne.
Kezdek rájönni, hogy vagy felépítem magamnak azt a csapatot, ahova tartozom, vagy nem fogok tartozni sehova. Van emiatt egy kis fájdalom bennem, mert azt szoktam mondani, hogy én csapatjátékos vagyok, de irányító.
A függetlenségben az önkizsákmányolás is probléma.
Ez is egy csapda, igen, hogy az ember tud-e nemet mondani. Az utóbbi időben nagyon nehéz volt, de azt kellett mondanom, hogy nem leszek elérhető három hétig. Miközben egy munkahelyről simán elmehetsz három hét szabadságra, és azalatt tényleg nem keres senki.
Egy interjúban említetted a munka és magánélet kiegyensúlyozásának problémáit. Azt mondtad, jobban kéne az energiáidat menedzselni. A különféle elvárások – „légy jó anya, jó munkaerő, jó nő” – iszonyúan megterhelnek minket, és mi sokszor ahelyett, hogy fellázadnánk ellenük, önmagunkat hibáztatjuk. Te szoktál lázadozni?
Sok nővel beszélgetek mostanában, és mind ugyanarra panaszkodnak: a láthatatlan munka kilencven százalékát ők végzik, ami egyáltalán nincs megbecsülve, miközben ugyanúgy teljesíteniük kell a munkahelyükön, mint a férfiaknak. Magyarországon ma úgy tud egy anya létezni, ha rengeteg segítsége van. Ez nem oké, és az sem, hogy folyton megoldhatatlan helyzetek elé kerülünk, hogy hajnali kettőkor kell leülnünk dolgozni, mert akkor van rá időnk.
Valami nagyon nem stimmel, ha autonóm, a szó nem pejoratív értelmében karrierista nőként, úgy, hogy nincs szándékomban elhanyagolni a gyerekeimet, azt érzem, hogy lépésekre vagyok lemaradva azok mögött, akiknek nincs családjuk. Ez egy csomó értelmiségi nő problémája ma, és fontos lenne, hogy több szó essen róla
Stylist: Komáromy Csillu
Smink és haj: Leányfalvi Vanda