Kivilágítatlan utcák, hosszú pisisorok: a városaink nincsenek felkészülve a nőkre
Talán eszünkbe sem jut nőként, hogy a város, sokunk életének színtere, valójában közel sem a mi érdekeinket szolgálja – az éjszakai hazagyaloglás veszélyeitől egészen a hosszú perceken át tartó “pisisorokig” számtalan módon akadályoz minket. És erről beszélnünk kell.
Pár hónappal ezelőtt egy dugig tömött éjszakai járaton tartottam hazafele, amikor egy beszélgetésre lettem figyelmes a busz végében. Egy férfi egy húszas éveiben járó, részeg, öklendező nőt szidalmazott, amiért az nő létére berúgott, és akit a testtartásával szinte bezárt a hátsó ülések egyikére. Idővel a nő többszöri elutasítására is felajánlotta, hogy hazakíséri, így hát mindegyikünknek egyértelművé vált, mire megy ki a játék.
Többekkel is összebeszéltünk, hogy figyelni fogunk, hol száll le a nő, és ha a férfi vele akarna tartani, utána megyünk, de szerencsére az utolsó pillanatban meggondolta magát. Ez Budapesten történt, ami világviszonylatban biztonságos nagyvárosnak minősül. Az UNDP (United Nations Development Programme) 2022-es felméréséből azonban kiderül, hogy a nők 10%-kal nagyobb arányban félnek a tömegközlekedési eszközökön, mint a férfiak, és hogy 32%-uk kerüli is éjszaka ezek használatát.
Mindennek szinte láthatatlan következményei is vannak, ugyanis a nem biztonságos tömegközlekedés a nők munkavállalási lehetőségeit is leszűkíti. Képzeljük csak el, hogy felajánlanak egy nőnek egy jól fizető, stabil állást, aki azonban jóval előbb fog nemet mondani a lehetőségre, mint egy férfi, ha a munkahelye a város másik végében vagy kétesebb környéken helyezkedik el – pláne, ha olyan a munkája, ami éjszakába nyúlik, mint például egy takarítói vagy színészi állás.
Biztonságban – a nők segítsége nélkül?
Az építész szakma meglehetősen férfiközpontú, de még ennél is lényegesebb, hogy a városi és állami döntéshozók között is világszerte jóval alacsonyabb a nők aránya, mint a férfiaké. Ez nemcsak azt befolyásolja, hogy a nők megélései mennyire kapnak helyet a térátalakítások vagy a biztonsági intézkedések során, hanem azt is, hogy amikor a szakemberek adatokat gyűjtenek a városhasználati problémákról, figyelmet fordítanak-e a nemi különbségekre.
De mik is ezek a különbségek? Szinte biztos, hogy aki ezeket a sorokat olvassa, legalább egyszer az életében ment már úgy végig egy kihalt, gyéren megvilágított utcán, hogy minden érzékszerve ösztönösen kiélesedett. Ez nem véletlen. A közvilágítás és a köztéri kamerarendszer hiánya, főként az elmaradottabb régiókban, komoly probléma. Ezek megléte vagy hiánya nagyban befolyásolja, mennyire félnek a nők egyedül az utcán, sőt, hogy mennyire mernek egyáltalán kimozdulni sötétedés után.
Jogosan aggódunk: a kevés fény vagy sötétség bizonyítottan növeli a bűncselekmények előfordulásának arányát – például a nőkkel szembeni erőszakét. Emellett azonban olyan építészeti szempontok sem érvényesülnek kellőképpen a várostervezés során, mint például a fokozatos átmenetek, a lekerekített sarkok és a természetes megvilágítás, amik által a nők jobban beláthatnák az általuk használt köztereket, és könnyebben felmérhetnék, veszélyesnek tűnő alakok közelítenek-e feléjük.
A genderközpontú statisztikák ráadásul a nők végzetes döntéseit is megakadályozhatják. Japánban például azokban a metrómegállókban, ahol a nők kiugróan nagy arányban követnek el öngyilkosságot, nyugtató hatású kékfényes csíkok futnak végig a peronon. Ez a közel 10 éve bevezetett megoldás 84%-ban csökkentette az öngyilkosságok számát a kijelölt területeken.
Apró méretű szobrok annál szenvedélyesebb reakciókkal: ismerd meg a Kolodko-szobrok hatását
“Mindjárt” jövök!
Mi az, ami miatt soha nem emeltük fel a hangunkat, annyira természetesnek vesszük? A hosszú pisisorok! Biztosan sokan jártunk már úgy, hogy a férfi ismerősünk már rég végzett a dolgával, miközben mi még bőven a női mosdóhoz vezető sorban álltunk – vagy lemaradtunk emiatt egy izgalmas beszélgetésről. Nekünk nőknek több rétegből kell kicsomagolni magunkat, hogy elvégezhessük a dolgunkat, majd persze fel is kell öltöznünk, ami, még ha másodpercekkel is, meghosszabbítja a vécében eltöltött időt.
És akkor még nem beszéltünk arról, ha a betétünket vagy a tamponunkat is cseréljük, vagy ha a kisgyerekünket “pisiltetjük”. De akad itt még egy szempont. A férfi és női mosdók alapterülete általában megegyezik egymással, azonban előbbiben több pisilésre alkalmas eszköz – azaz piszoár – fér el, amit ráadásul nem kell kinyitni és becsukni, és nem kell letörölgetni sem adott esetben az ülőkéjét.
Amennyiben a női mosdók nagyobb helyet kapnának, a nők arányaiban ugyanannyi vécéhez jutnának, mint a férfiak, így látványosan lecsökkenne a sorbanállásra elpazarolt idő – és ez a nők egészségét is óvná, hiszen a “tartogatás” hosszú távon egészségügyi kockázatokkal járhat. A pisilés egyébként is a városokba kódolt probléma.
Magyarországon kevés helyen érhető el elegendő számú, hát még megfelelő tisztaságú közvécé.
Mi, a férfiakkal ellentétben, nem tudunk a bokorhoz állni, hogy könnyíthessünk magunkon, hanem jó eséllyel költeni fogunk egy vendéglátóhelyen ezért – és tesszük mindezt az egyébként is alacsonyabb fizetésünkből. És akkor még nem beszéltünk a kerekesszékesekről, a kismamákról és a kisgyerekes anyákról, akik ugyanezek miatt hajlamosabbak jobban kerülni a városi térhasználatot, mint mások.
És a többi
Amikor csak van rá lehetőségem, szívesen szaunázom, azonban a hétköznapokban ezt legfeljebb a konditermekben tehetem meg. Bevallom, többször fordultam már vissza vagy léptem be gyanakvóan ezekbe a terekbe, hiszen ezeket – a nagy pára miatt gyakran kameramentes – koedukált helyszíneket rendre a fitnesztermek legvégében, a kíváncsi szemektől elzárva helyezik el.
Én nem panaszkodhatom amiatt, mert a hobbimat kell időnként hanyagolnom, de előfordulhat, hogy valaki a hivatását vagy az egészségét helyezi épp hasonló okok miatt a háttérbe. Nem véletlen, hogy egyre többen támogatják a “nőbarát” terek kialakítását, ahol a nők nők között lehetnek, és ezáltal nagyobb biztonságban érezhetik magukat.
Mindazonáltal hosszasan beszélhetnénk még arról is, mennyire hiányoznak a védett házak a városokból, ahol a nők a családon belüli erőszak elől találhatnak menedéket, vagy hogy mennyire nehéz babakocsival megfelelően közlekedni azokban a szűk utcákban, ahol még a parkolást is engedélyezik az autóknak. És akkor még olyan inkluzív kerületi programokról vagy szoptatásbarát helyszínekről nem is tettünk említést, amiket szintén elvétve találunk a környezetünkben.
Elmondhatjuk tehát, hogy a városaink nincsenek felkészülve a nőkre – de ennek nem kell így maradnia.
Ideje, hogy a tervezők, döntéshozók és mindannyian felismerjük: a köztereinknek a biztonságot és az egyenlő esélyeket kell szolgálniuk.
Mert a nők nem kevesebbet érdemelnek, mint olyan városokat, amelyekben nemcsak létezni, hanem élni is lehet – félelem nélkül, teljes jogú városhasználóként.