„Fontos, hogy a változás belőlünk induljon el” - interjú Al Ghaoui Hesnával

Nem tudom, hogy kell-e az élet értelmét keresni. Néha pont azt a hibát követjük el, hogy mindennek mélyreható tartalmat akarunk adni, miközben elfelejtünk csak ott lenni a pillanatban. Szerintem jobban tesszük, ha a jelenlétet próbáljuk megélni – hatalmas kihívás, de talán épp ez segíthet bennünket abban, hogy észrevegyük az élet értelmét, vagy az apró dolgokban a szépséget, a boldogságot.

Azért nem tudunk jelen lenni, mert a világ multitask működést vár el tőlünk?

Igen, rengeteg inger, információ, impulzus borul ránk a hétköznapokban, és teljesen normális, hogy az agyunk ezzel nem tud lépést tartani, hiszen evolúciósan nem erre lettünk kalibrálva. A kutatások egyértelműen mutatják, hogy ez a szorongásaink egyik legfőbb forrása. Részben azért, mert általa az azonnali visszajelzések beépültek az életünkbe. A félelem- és szorongáskezelés egyik fontos eleme pedig épp a késleltetés – megtanulni azt, hogy az igényeinket nem tudjuk mindig azonnal kielégíteni.

Ha ebben képesek vagyunk tudatosabban működni, akkor az érzelemszabályozásunk, a stresszkezelésünk sokkal jobb lesz. A gyerekeknek ez egyre nehezebben megy, mert részben a felgyorsult technológiának hála az azonnali visszajelzések világában nőnek fel, de nekünk, felnőtteknek is újra kell ezt tanulnunk. A meditáció ebben segít kicsit. lelassítani a folyamatokat.

Mióta a mesterséges intelligencia elkezdett szélesebb körben teret hódítani magának az online világban, erősen gondolkozom azon, hogy vajon lehetséges-e egyfajta offline kivonulás. Te mit gondolsz erről?

Én úgy gondolom, hogy nem reális már olyan életet elképzelni, amelyben teljesen ki tudunk vonulni a technológia dzsungeléből. Épp ezért nem is ez kell, hogy ez legyen a cél, mert azzal olyan helyzetet teremtünk, ami szélsőséget, és emiatt frusztrációt eredményez. A FOMO (fear of missing out) érzése elhatalmasodhat rajtunk, jogosan, hiszen valóban lemaradunk dolgokról.

Ugyanígy a gyerekeknél: ha megvonjuk tőlük a digitális eszközök használatának lehetőségét, akkor ők is lemaradnak valamiről, ami lehet, hogy később fontos lesz a boldogulásuk szempontjából.

Mindig az arany középútban hiszek, de nyilván ezt a legnehezebb megtalálni.

Tudatosan kell használnunk ezeket az eszközöket, mert ebben az információs zajban élni nagyon fárasztó. Rengeteg félelembe csomagolt üzenetet kapunk és küldünk egymásnak nap mint nap, így pedig nem véletlen, hogy estére sokszor azt érezzük, meg kell védenünk magunkat, csak fogalmunk sincs, mitől.

Egyéni szinten lehet ezen változtatni, vagy inkább rendszerszintű megoldásra lenne szükség?

Nem érdemes a nagy rendszerszintű megoldásokra várni, mert elképzelhető, hogy életünk végéig benne rekedünk ebben a várakozásban. Az inger és a válasz között van egy tér, és ebben a térben rejlik a mi szabadságunk, hogy megválasszuk a válaszainkat, a döntéseinket- ez Viktor Frankl holokauszttúlélő pszichiáter gondolata. Ez a gondolat rendszeren visszatér azoknál az embereknél, akik valamilyen traumát túlélve képesek voltak valamilyen pozitív változást is megtapasztalni az életük egyes területein.

Az eseményeket gyakran nem tudjuk befolyásolni, de az, hogy hogyan reagálunk rájuk, mit szűrünk le belőlük, lehet a mi döntésünk. Szóval fontosak a rendszerszintű változások, de nem várhatjuk mindig mástól a megoldást, fontos, hogy a változás belőlünk induljon el.

Az emberek jó része haditudósítóként ismer. Most hogyan definiálnád magad?

Tudósítónak tartom magam most is, csak most a tudomány és az ember között. Próbálok fontos pszichológiai jelenségekről közérthetően írni, beszélni. Közben egyre többet képzem magam, és remélhetőleg hamarosan már médiapszichológus végzettséggel is rendelkezni fogok. Mental health communicator vagyok, de ennek nincs magyar megfelelője.

A poszttraumás növekedéssel foglalkozol, ami feltehetően egyenes következménye a hadi tudósító múltadnak. Te mennyire voltál érintett a poszttraumás stressz-szindrómában?

Akkor azt gondoltam, hogy nem. Visszatekintve már azt látom, hogy dehogynem. Amikor elkezdtem a Félj bátran című könyvemet írni, a poszttraumás stressz tüneteit elemezve felismertem, hogy ezekből többet saját magamon is tapasztaltam azokban az években, amikor gyakran jártam háborús országokban. Nem mondom, hogy poszttraumás stressz-szindrómám volt, de jó úton haladtam felé. Mindig azt gondoltam, hogy azzal, hogy beszélek róla, előadást tartok, írok, fel is dolgozom a saját megrázó élményeimet.

Ráadásul volt egy autodidakta módszerem, ami tényleg nagyon sokat segített, rajzoltam, festettem. De sosem kértem segítséget, és utólag ezt butaságnak tartom. A könyvem megírása is egyfajta öngyógyítás volt. Az írásterápiában nagyon hiszek: sokszor azonosítjuk magunkat a félelmeinkkel, a szorongásainkkal, de onnantól fogva, hogy leírjuk őket, picit eltávolodunk tőlük.

Fontos az is, hogy az élményeket milyen kontextusba helyezzük, hogy milyen történeteket alakítunk ki a fejünkben a nehéz, megrázó vagy a boldog események köré.

Az általam átélt események írás közbeni interpretálása sokat segített nekem a feldolgozásban. Persze, sokat segített volna az is, ha beszélhettem volna akkor egy szakemberrel. Ennek a biztosítása a munkáltatóm részéről sem merült fel soha. Ezen a területen fontos lenne némi szemléletformálás, amit egyfajta missziómnak is érzek, mert sok olyan munkakör van, ahol nagy szükség lenne a pszichés segítségnyújtásra.

A katonák mellett az orvosoknak, pedagógusoknak…

Vagy ha épp világjárvány van, például a bolti eladóknak. Különböző krízishelyzetek indokolhatják, hogy más-más foglalkozású emberek is belekerüljenek ebbe a csoportba. Titkos vágyam segíteni azt, hogy Magyarországon is elterjedjen a traumatudatosság. Háborús tudósítóként tanultam meg, mennyire nem mindegy, hogyan kommunikálunk egy traumát átélt emberrel. Ezt meg kell tanulni. Sokan persze erre azt mondják, minek ilyesmit tanulnia annak, aki nem megy háborúba.

De szembe kell néznünk azzal, hogy most egymást követő válságok korszakát éljük, rengeteg embert ért komoly veszteség az elmúlt években akár itt, Magyarországon is. Szerencsére úgy látom, hogy az erről való beszélgetésre egyre nyitottabbak az emberek.

Nagyon tetszik a félelemről szóló könyved címe, a Félj bátran. A félelem kiiktatható az életünkből, vagy meg kell tanulnunk vele együtt élni?

Egy érzést nem lehet lekapcsolni, ezért is lepődöm meg mindig, amikor egy szülő azt mondja a gyerekének, hogy ne féljen ettől vagy attól. A félelmet átalakítani lehet, de ahhoz fel kell ismernünk. Sokunknak ez utóbbival is vannak problémái. Arra vagyunk szocializálva, hogy szégyelljük azt, ha félünk, ezért igyekszünk elnyomni, vagy máson agresszióval levezetni. Itt is a tudatosság, a jelenlét az, ami segíteni tud nekünk, például ha képesek vagyunk odafigyelni a testünk által küldött jelekre.

Ha észrevesszük, akkor pedig fontos, hogy ne akarjuk az érzést bagatellizálni. Fogadjuk el, hogy félünk, és vizsgáljuk meg, mit üzen nekünk – a félelem ugyanis a legjobb indikátor, mindig jelez valamit. Ha rájövünk, hogy mitől félünk, húzzuk magunkhoz közelebb, hogy még több részlet kirajzolódhasson, hogy több információt szerezzünk a félelmünk tárgyáról.

Így lehetünk képesek arra, hogy ne a félelem miatt, hanem a félelem ellenére cselekedjünk, hisz a félelem nagyon erős motiváló tényező is lehet, ha nem megijedünk tőle, hanem elfogadjuk. Ezt fontos lenne megtanítani a gyerekeknek.

Mi a jó mondat a szülőtől, ha a gyereke azt mondja, hogy valamitől fél?

Az egyik előadásom után odajött hozzám egy anyuka, és azt mondta, hogy nyolc éves már a kisfia, és még mindig fél a sötétben. Gondolkodtam, milyen elméleti megközelítést válasszak, hogy valami jó térképet adjak ezzel kapcsolatban a kezébe, de végül csak az bukott ki belőlem, hogy „én negyvenöt éves vagyok, és még mindig félek a sötétben”.

A félelem mindig a kontrollálhatatlannal, a kiszámíthatatlannal függ össze, a sötétség ennek egyfajta szimbóluma. A félelem ellentétpárja nem a bátorság, hanem a biztonságérzet. Akkor tudom minimalizálni a félelmet, ha maximalizálom a biztonságérzetet.

Tehát a helyes válasz, ha felkapcsoljuk a kislámpát?

És ha minden más lehetőséget is megragadunk, amivel a gyerek biztonságérzetét növelhetjük. Beszélgessünk vele a félelméről, a mi félelmeinkről, normalizáljuk az érzéseit, mert ami normális, az mindjárt jobban kontrollálható. Tudassuk vele, hogy meghallottuk a problémáját, hiszen amikor azt mondjuk, hogy „ne félj”, akkor semmibe vesszük azt, amit átél. Ezek a dolgok azok, amikkel ellensúlyozni tudunk egy olyan félelmet, amin változtatni nem tudunk. És persze, kapcsoljuk fel a kislámpát!