Az akarat, amivel egy nő képes összetartani a családját, példaértékű, de gyakran kevés - Elvált nők új élete: Hogyan találják meg önmagukat a válás után?
Bárki, aki átélte már a válás folyamatát, jól tudja, hogy szívet-lelket tépő érzés. Amikor el kell gyászolni a biztost, a megszokottat, az ízeket, illatokat, mozdulatokat és a jövőt, amit egykor biztosnak hittünk.
Ilyenkor a gyász megannyi fázisát megélik a felek, de a kérdés, ami kivétel nélkül mindenkit foglalkoztat:
Hogyan tovább egyedül?
Az egzisztenciális biztonság, a gyermekek lelki biztonságának újratervezése, a magányos én megismerése és elfogadása számtalan esetben hatalmas űrt jelent mindenki számára. Aztán talán elérkezik a pillanat, amikor fájdalommentessé válik a levegővétel, és megszületik benne az elvált nő. A nő, aki erősebbé vált, mint eddig bármikor.
A talán utolsó másodpercei
Számtalan nővel beszélgettem, akik a válás után találták meg azt a lényüket, aminek létezéséről a házasságuk alatt nem tudtak. Megélték a feleség szerepének minden mozzanatát, a nehézségeket és könnyedségeket, a válás utáni új helyzet azonban teret engedett az új nő megszületésének.
Nóra hét éve vált el, az indok az elhidegülés volt. Az akkor negyvenöt éves nő egyedül maradt a tizenöt éves kamasz lányával és az alkohollal. Hét év elteltével azonban egy életerős vállalkozóval beszélhettem, aki egy tizenkét fős céget irányít, amit a nulláról épített fel. Megható őszinteséggel beszélt a házasságról, válásról és újrakezdésről.
„A házasságunk húsz évig tartott. Abbahagytam az egyetemet, hogy jó feleség legyek, mostam, főztem, takarítottam, és közben mindent megtettem annak érdekében, hogy a pozíciójának megfelelő feleség nézzen vissza a tükörből. Ezért, ha kellett, plasztikai beavatkozások alá vetettem magam, edzőterembe jártam, és minden vágyát teljesítettem. Mi voltunk az ideális család, ahol minden csillogott, mindig rend és tisztaság volt, és a lányunk is maga volt a csoda” - kezdi a most ötvenkét éves nő.
„Szeretnénk megmutatni, hogy a nők milyen fontos szerepet játszanak a kortárs művészetben” - interjú Szipőcs Krisztinával, a Ludwig Múzeum kurátorával
Nóra elmondása szerint ahogy teltek az évek, egyre inkább úgy érezte, nem teljes az élete. A férje kevésbé vette észre mindazt, amit érte tesz, természetesnek vett minden erőfeszítést, ő pedig egy cseléd szereppel azonosult. „Már nem voltak gyengéd érintések, közös tervek a házasságunkban, így amikor felhozta a témát a válásról, bevallom, valahol megkönnyebbültem. Egyedül az anyagiak voltak azok, amiben nem tudtunk megegyezni, és ahol a rövidebbet húztam” - meséli.
A ma már elvált nő arról is beszél, hogy hirtelen egy albérletben találta magát a kamasz lányával végzettség és állás nélkül, így az ivásba menekült elkeseredettségében. „Az alkohol, ami egy ideig gyógyír volt a számomra, de megoldást nem jelentett a problémámra. Így hát hosszú vívódás után elvégeztem egy tanfolyamot, és elkezdtem azzal foglalkozni, amihez valóban értek. Lakberendező lett belőlem.
Éjt nappallá téve dolgoztam a vállalkozásomon, éjszaka pedig takarítónői állást vállaltam, hogy tudjam fizetni a rezsit és az élelmet kettőnk számára. Tudtam, hogy igyekeznem kell. Nem voltam már húszéves,
nem engedhettem meg magamnak azt, hogy tétovázzak, tervezéssel töltsem az időm.
Csak mentem előre, és minden alkalmat megragadtam, a legkisebb lehetőségektől a nagyobbakig. Ma már irodám van Budapesten és egy vállalkozásom, amelyben velem együtt tizenketten dolgozunk” - fejti ki Nóra, aki arra is kitér, hogy honnan merített erőt a legmélyebb pillanataiban: önmagából és a lányából.
„Meg akartam mutatni, hogy több vagyok, mint egy kiszolgált és elbocsátott cseléd. Ma már szánakozva gondolok arra az asszonyra, aki egykor voltam, és szeretem azt a nőt, akivé váltam.
A férjemnek utólag hálás vagyok, hogy kirúgott, és lehetővé tette, hogy megtaláljam önmagam.
A házasságban ez soha nem sikerült volna.”
Dagadt voltam, edző lettem
A társunk tükör is a számunkra. Az ő szerelme lesz az, ami által erősnek, szépnek és legyőzhetetlennek érezzük magunkat. Vajon mi történik, ha a tükör, amelyben önmagunkat látjuk viszont, egészen mást mutat, mint akik valójában vagyunk? Anna sosem volt vékony, a második gyermek születése után pedig a mérleg lett a legnagyobb ellensége, hiszen több mint száz kilót mutatott.
„Mindent megpróbáltam. Tornáztam, diétáztam, online jógaórákat vettem, de a kilók sehogyan sem akartak távozni rólam. Igazából akkor kezdtem el foglalkozni a súlyommal, amikor a férjem már nem ért hozzám, megjegyzéseket tett rám, kigúnyolt, és minden próbálkozásomat, ami a fogyásomat segítette volna, kinevette.
Én lettem a Gömböc.
Így nevezett otthon, a boltban, a srácaink iskolája előtt, a szülők előtt, egyszerűen mindenhol” - kezdi a válásának történetét Anna, aki arról is őszintén beszél, hogy idővel azt vette észre, hogy megszűnt Annának lenni, helyette ő lett a selejtes Gömböc, akit el kell rejteni mindenki szeme elől. A verbális bántalmazást a nő öt éven át tűrte, majd hirtelen egyedül maradt.
„A gúnynévvel tarkított házasságomból végül kilépett a hites párom, miután megismerkedett egy modell alkatú, gyönyörű pénztárosnővel, és egy pillanat alatt faképnél hagyott a két kicsi gyermekünkkel. Kilókat sírtam le magamról, önváddal tarkítottam minden percet, és gyűlöltem magam. Úgy éreztem, megérdemeltem a sorsom, és igazat adtam a férjemnek, akinek volt bátorsága kilépnie” - emlékszik vissza Anna, aki arról is beszél, hogy lelkileg teljesen padlót fogott.
„A pénz szűkében alig ettem - nem mintha a gyermektartásdíj, valamint a fizetésem elég lett volna arra, hogy evésbe fojtsam a bánatom - de spórolni kezdtem a bérleten is. Gyalog jártam a munkahelyemre, ami oda-vissza több mint négy kilométert jelentett. Nem érdekelt már sem a tükör, sem a mérleg, és az sem tűnt fel, hogy minden ruhám egyre bővebb rám.”
Egy év telt el önvádaskodással, ami alatt Anna a munkába és a gyaloglásba menekült, majd előléptették a munkahelyén, és a kötelező orvosi vizsgálat során derült ki számára, hogy több mint húsz kilótól megszabadult. A tények annyira megdöbbentették, hogy hirtelen vásárolni támadt kedve.
„Emlékszem, annyira meglepődtem, hogy azt hittem, levegőt sem kapok. Bementem az első üzletbe, ahol volt egész alakos tükör, és nem hittem a szememnek. Úgy néztem ki, mint egy hajléktalan. A hatalmas nadrágom és az iszonyatosan bő pulóverem nevetségessé tett. Akkor először, ott, a próbafülkében néztem szembe magammal, és szép voltam. Tetszett a nő, aki a tükörből nézett vissza rám. Ott, abban az üzletben vettem egy álomszép L-es méretű nadrágot, egy M-es pulóvert, és valószínűleg táncolva mentem haza.”
Az új ruhákat új életmód követte, és az előléptetésnek, valamint a magasabb fizetésnek köszönhetően Anna már megengedett magának egy online edzéstervet is. „Azt vettem észre, hogy mások kérnek tőlem tanácsot, én pedig nagyon élveztem, hogy átadhassam a tapasztalatomat. Elvégeztem több tanfolyamot, edzői képesítést szereztem, és már jógát is oktatok. Autóm továbbra sincs, helyette a kerékpárt és a gyaloglást választom.
Azt kell mondjam, hálás vagyok Gömböcnek a bejárt útért, de egy pillanatra sem bánom, hogy immár valószínűleg örökre a múlté.
Az újrakezdés esélye mindenkinek jár
Szabó Lenke pszichológus szerint abban az esetben, ha a házasság elnyomásra épül, nagyon nehéz felépülni az ott szerzett sérüléseinkből. „Az akarat, amivel egy nő képes összetartani a családját, példaértékű” – hangsúlyozza a szakember. „Amennyiben ezt nem félelemből, megfelelési kényszerből teszi, hanem a kitartás és az akarat vezérli, úgy ez a válás utáni gyászidőszak elteltével visszatér az elvált feleség életébe.”
A magyarázat részeként meg kell említenünk az anyai szeretetet is. Ugyan ki miatt lenne képes valaki bármire, ha nem a gyermekeiért? - teszi fel a kérdést a szakértő, majd a válaszában mindenre magyarázatot is ad:
épp ezért gyógyulnak gyorsabban a gyermekes anyák a válás után, mert az anyai ösztönök nem hagyják őket sokáig a padlón heverni.
A pszichológus arra is kitér, hogy az önismeret, a válás utáni gyászfolyamat minden fázisban fontos, hiszen meg kell szokni az (átmeneti) egyedüllétet, amit viszont érdemes kilhasználni tanulásra, önmagunk megismerésére, vagy csak arra, hogy sallangok és kifogások nélkül tekinthessünk a hátunk mögött lévő időre. „Ehhez azonban elengedhetetlen, hogy megtanuljuk elfogadni az egyedüllétet, és kihozni belőle a legtöbbet” - tanácsolja Szabó Lenke, aki szerint egy dolog egészen bizonyos:
a válás után csupán a közös életnek van vége.
„Az, hogy milyet fabrikálunk az újból, hogy lehetőségként vagy átokként tekintünk-e rá, jobbára már csak rajtunk múlik.”