„Fontosnak tartom, hogy az emberek lássák, hogy így is lehet élni” - élet egy vakvezetőkutya oldalán

Vakvezetőkutyák Magyarországon

Az első vakvezetőkutyák hazánkban az 1970-es évek elején Vitéz lovag Rithnovszky Jánosnak köszönhetően jelentek meg. A második világháborúban elvesztett látása és a Németországból már ismert hadirokkantakat segítő kutyák inspirálták, hogy ezt a kultúrát itthon is meghonosítsa. Eleinte a vak emberek maguk képezték ki kutyáikat az általa alapított közösségben.

Ekkoriban kapta meg a csepeli területet, amelyen egyetlen megszakítással egészen a kilencvenes évek végéig Közép-Európa legmodernebb tanpályája működött. A kényszerszünet oka, hogy az állam nem nézte jó szemmel a kiképző központ magánkézben lévő működését, így bezáratta azt. Ezt követően Schuller Imre operatőrrel összefogva készült egy közel huszonöt perces dokumentumfilm, amely bemutatta, mit jelent a látássérültek számára egy vakvezetőkutya.

Ennek köszönhetően egy olyan társadalmi nyomás alakult ki, amelynek hatására 1979-ben újranyithatta kapuit a Központ, immár az MVGYOSZ részeként.

Gondoskodás egy életen át

A vakvezetőkutyákat Magyarországon 1990 óta az angliai módszer szerinti négy programon keresztül nevelik és képzik. Évente körülbelül negyven-ötven kölyökkel foglalkoznak a Központban, de ebből végül csak tíz-tizenkettő válik alkalmassá a feladatra. Hazánkban főleg labrador retrieverek kísérik a látássérült személyeket. Rövid szőrük miatt könnyű őket tisztán tartani, jól alkalmazkodnak, szeretnek dolgozni, ideális a magasságuk és a húzóerejük.

Végül, de nem utolsó sorban pedig kiváló a társadalmi megítélésük. „A vakvezetőkutyák számára a tervezés pillanatától a halálukig a legjobb körülményeket biztosítjuk. Az egész életüket figyelemmel kísérjük. Legyenek bármilyen életkorban, mindig segítünk nekik és a gazdájuknak egyaránt, ha szükséges. Testi-lelki egészségük kiemelten fontos, így alapvetően családoknál laknak, mint bármelyik másik hobbikutya” - mondta Schiff Mónika.

Tenyésztési és kölyöknevelési program

„A tenyésztési program keretein belül egy labrador retriever szuka maximum három, de jellemzően csak két alomnyi kölyköt hoz világra élete során. Nem szaporítjuk a kutyákat, hanem gondosan megválogatva tenyésztjük őket” -hangsúlyozta Schiff Mónika. A kölykök születésük után nyolc hétig a Központban vannak édesanyjukkal, ahol felmérik az egészségüket, az idegrendszerük működését és a habitusukat, de ekkor még nem lehet tudni, hogy alkalmasak lesznek-e vakvezetésre.

Ezt követően ideiglenes nevelőcsaládokhoz kerülnek, és kezdetét veszi a kölyöknevelési program. „Nagyon hálásak vagyunk minden önkéntesnek, mert komoly feladat egy kiskutyát nevelni. Bárki, az ország bármely részéről jelentkezhet ideiglenes kölyöknevelőnek. Számunkra hatalmas segítség, emellett kiváló lehetőség azok számára, akik szeretnének kutyát, de még bizonytalanok. A közel egyévnyi gondoskodás és nevelés segít dönteni a későbbiekről” - számolt be a központvezető.

Hozzáfűzte, hogy éjjel-nappal elérhetők, ha szükség lenne rájuk, emellett kéthetente Budapesten kölyöknevelő klubok szervezésével, anyagi hozzájárulással és szakmai tanácsokkal látják el az önkéntes gazdikat. A kölyöknevelőknek pedig a kutyák korának megfelelő nevelést szükséges biztosítaniuk. Ingergazdag környezetet kell teremteniük, segíteni a szocializációs folyamatokat, sokat sétálni, minél több helyen megfordulni velük, hogy hozzászokjanak a tömegközlekedéshez, a városi zajokhoz.

Kezdetét veszi a kiképzés

A fiatal labrador retrieverek egy-másfél éves korukban visszakerülnek a Központba, ahol bekerülnek a harmadik, kiképzési programba. Az egészségügyi szűréseket követően a kiképzők felmérik, hogy az önkéntes nevelők milyen munkát végeztek a kutyusokkal, majd folyamatos terhelés alá helyezik őket. Arra kíváncsiak, hogy miként viselkednek liftben, lépcsőházban, sötétben, más állatokkal, hogyan szállnak fel és le a tömegközlekedési eszközökről.

Az eleinte húszperces kiképzési idősávot több hónap alatt másfél órára növelik, miközben elkezdik megtanítani a fegyelmező gyakorlatokat. Ha a kutya ezeket a feladatokat ügyesen végzi, akkor úgynevezett engedelmes vizsgát tesz, majd ezután megkezdődhet a tényleges vakvezető munka tanulása.

„Elsajátítják az úttartást, az akadályok előtti megállást és kikerülést, emellett olyan objektumokat keresnek meg, mint a buszmegállók, ajtók és lépcsők. Harminc-harmincöt vezényszót tanulnak meg, amelyekhez feladatok társulnak. Fontos megjegyezni, hogy a vakvezetőkutyák nem útvonaltervezőként funkcionálnak, hanem akadálytól akadályig vezetnek vezényszavak mentén.”

A látássérült személy és a kutya közösen dolgoznak.

Összekovácsolódás

A kiképzés befejezésével megkezdődik a látássérült igénylők kiválasztása a kutyák mellé. Számtalan tényező befolyásolja, hogy végül ki melyik négylábút kapja társául. „Mindig felmérjük a látássérült személy tempóját, habitusát, életkörülményeit. Kell-e esetleg sokat feküdnie a kutyának tanteremben, munkahelyen, vagy inkább aktív, sportos élete van a gazdinak? Az alapján választjuk ki az igénylőt, hogy kihez illik legjobban az adott kutya” - mondta Mónika.

Hozzátette, hogy cserére is van lehetőség, ha a páros bármely okból mégsem működne jól. A kiképzők többek között megtanítják az újdonsült gazdit a kutya gondozására és a vezényszavakra. Emellett segít a látássérült személy által frekventált útvonalakat begyakoroltatni a kutyával. Ettől fogva pedig a Vakvezetőkutya-kiképző Központ figyelemmel kíséri a közös életútjukat.

Élet vakvezetőkutyával

Gál Enikő koraszülöttségéből fakadóan lett látássérült. Tizenöt- és harmincéves kora között fehér bottal járt, majd megkapta első vakvezetőkutyáját, Borsot, aki hét évig nyújtott neki segítő mancsot.

„Gyerekkorom óta nagyon szeretem a kutyákat, és csodálatos társaknak tartom őket. A mostani kutyusom, Artúr már három és fél éve kísér az utazásaimon. Szuper memóriája van, így ha egyszer már jártunk valahol, legközelebb azonnal tudja, hová megyünk. Sokat játszunk és sétálunk. A közös tevékenységek fontos részét képzik az életünknek, és elmélyítik a kapcsolatunkat” - számolt be Enikő.

Ő maga a MVGYOSZ egyik hangoskönyv-szerkesztője, és gyakran tart előadásokat szemléletformáló eseményeken, ahol a látássérültek életéről és a vakvezetőkutyákról mesél.

Fontosnak tartom, hogy az emberek lássák, hogy így is lehet élni.

A vakvezetőkutyák igazi hősök, akik bár nem viselnek köpenyt, hámjukba bújva komoly feladatot látnak el, de otthon ugyanolyan hobbikutyák, mint bármely más fajtársuk.

Zárszó: Ha cikk olvasói között van bárki, aki tud összeköttetést külföldi kiképző központokkal, és segítene a kapcsolatfelvételben, azt a magyar központ nagyon megköszönné a tudáscsere és a további fejlődés érdekében.