„A nők végre megérkeznek a saját erejükbe!” – Interjú Schultz Nórával, aki a Parlamenttől a TikTokig formálja a politikát
Schultz Nóra a Parlamentben dolgozik, országgyűlési kabinetfőnökként csapatot koordinál, politikai stratégiát tervez és rádióinterjúkban szakért. Emellett a Belépési küszöb podcast házigazdája, mozgalmat szervez és szabadidejében cukkini hámozás közben fejti ki Taylor Swift és a brat summer női popsztárjainak a feminista jelentőségét TikTokon.
Honnan indult, merre tart, illetve milyen kortárs témák izgatják jelenleg– erről és még sokkal többről beszélgettünk a Z generáció határozott és inspirálóan intelligens alakjával.
Először is, szerintem tök inspiráló, hogy a gimi után rögtön Angliába jelentkeztél egyetemre, a Cambridge-ben, majd a London School of Economics-n tanultál társadalomtudományt és politikaelméletet. Nagyon izgalmas, hogy tizenéves korszakod végén, rögtön a gimnázium után külföldre költöztél. Mi inspirált ebben a lépésben?
A döntésben nagy szerepet játszott az, hogy volt egy szuper filozófia tanárom a gimiben, akinek a segítségével jó eredményt értem el a magyarországi filozófia OKTV-n. Ezután kijutottam a nemzetközi filozófia diákolimpiára is, ahol sikerült aranyérmet szereznem. Amikor az embernek van egy ilyen eredménye, akkor sok szempontból kinyílik a világ, illetve többen is biztattak arra, hogy jelentkezzek külföldi egyetemekre.
Szerintem sokaknak, akik jók valamilyen, főleg elméleti tantárgyból a gimiben, nagyon vonzó az gondolat, hogy világszinten is top egyetemre járhat. Szóval volt bennem egy adag kísérletezési kedv meg kíváncsiság, és persze az is szerencsés helyzet volt, hogy gimnáziumomban többen is próbálkoztak hasonlóval, illetve a szüleim tanárok, így az oktatásnak és az egyetemnek nagy presztízse volt a családunkban.
Cseréld fel a struccpolitikát: szakértővel mutatjuk, hogyan olvass JÓL politikai híreket!
Az egyetemi éveim végére azonban beütött a Covid, London kiürült és az online oktatás miatt eléggé nagy izoláltságban éltem, ami miatt aztán haza is keveredtem.
Az egyetem után egyből a Partizán szerkesztőségéhez kerültél?
Igen, a Partizán egy szuper lehetőség volt arra, hogy az egyetemen szerzett elemzői képességeimet egy gyakorlati szakmában hasznosítsam: Kérdéseket írtunk politikusoknak, elemzőknek, anyagokat készítettünk, amelyekkel az emberek figyelmét próbáltuk megragadni. Ebben az az izgalmas kihívás, – mert a Partizán egy kifejezetten értékalapú médium– hogy fontos, de nem feltétlen népszerű témákról kellett úgy beszélnünk, hogy azok sok emberhez eljussanak.
Ilyen értelemben nagyon hiszek a mainstream-ben mert az embereket ott kell megtalálni, ahol vannak, nem pedig elzárkóznunk egy elefántcsonttoronyba, ahol aztán csak a saját elméleteink csiszolásával foglalkoznunk.
Ezzel én is abszolút egyetértek. A Partizánnál mik voltak a legesleg-pillanatok, interjúk vagy események, amelyek leginkább megmaradtak benned?
Nagyon szerettem az életút-interjúkat, amelyek hosszabb kutatómunkát és felkészülést igényeltek. Én lehettem például Enyedi Ildikó életút-interjújának szerkesztője, aki számomra már régóta egy nagyon fontos feminista filmrendező. Az interjúban Ildikó megosztotta, hogy milyen reproduktív, a szüléshez kapcsolódó traumákat élt meg, illetve, hogy milyen tapasztalatokat szerzett a magyar egészségügyben.
Beszélt a Testről és lélekről című film személyes hátteréről is, amelyről korábban soha nem beszélt és ez abszolút egy „megfagyalevegő” típusú pillanat volt. Számomra ez az interjú annak is a példája, hogy hogyan lehet női sorsokról nagyon érzékenyen beszélni, tényleg nagy lélekkel és odafigyeléssel. Illetve Enyedi Ildikó azt is megmutatta, hogy a nyilvánosságnak mekkora ereje van, és elképesztő volt látni, hogy mennyi nő rezonált a bátorságára meg arra, amit ő ott megosztott.
Aztán annak az interjúnak is én készítettem a háttéranyagát, amelyben Oláh Ibolya, arról beszél, hogy miért nem énekli többet a Magyarország című számot. Sokszor eszembe jut ez a beszélgetés, és borsózik a hátam, amikor arra gondolok, hogy valaki,
aki ennyire elkötelezett és fontos roma női alakja volt a 2000-es éveknek, már nem hisz a saját hazájában.
Végül, a 2022-es választások másnapján a reggeli kiértékelő műsort is én szerkeszthettem, ami szakmailag nagy kihívás volt mert úgy kellett beszélni a választási eredményekről, hogy azok ne csak az adott pillanatban legyenek érvényesek, hanem ha visszanézzük akár hetekkel, hónapokkal vagy évekkel később, akkor is tanulságosak legyenek. Nyilván fizikailag is kimerítő volt ébren maradni és műsort készíteni, de ezek azok a szakmai pillanatok, amelyek számomra igazán meghatározóak.
A Partizános fejezet tehát lezárult, jelenleg pedig egy ellenzéki országgyűlési képviselő kabinetfőnöke vagy. Milyen érzés belépni ebbe a csodás épületbe, ami szimbolikusan is az ország egyik legjelentősebb helye?
Nagyon szeretem a Parlament épületét, és alapvetően jó érzés ott lenni, mindazzal együtt, hogy egy ellenzéki képviselő munkatársaként sokkal kevesebb befolyásunk van arra, hogy mi történik odabent. Mégis úgy érzem, hogy az épület egy fontos közös nemzeti szimbólum, illetve a hely emelkedettsége is motivál. Nemrégiben a választókerületi lakosokkal együtt jártuk körbe az épületet egy idegenvezetés keretében, és én is sok újdonságot megtudtam az Országházról.
Például, hogy Békés megyében asszonyok szövik kézzel a parlamenti óriási szőnyegeket, egy néni pedig hímzéseket készít az ülésekre. A magyar kézművességnek és iparművészetnek tehát még mindig nagyon fontos szerepe van. Aztán ott vannak körben a mesterségeket ábrázoló szobrok is, ami azok az emberek előtti tisztelgés jelképe, akik nap, mint nap, reggeltől estig gondoskodnak arról, hogy az ország működjön.
Társadalomtudósként az ember „elefántcsonttoronyban” él, és sokat üldögél a könyvei felett, viszont te most aktívan részt veszel a politikai életben, kvázi „csinálod a politikát.” Vannak olyan dolgok, amiket nem gondoltál volna előzetesen, de most a mindennapi politikai munkád részét képezi?
Jó kérdés. Szerintem az egyik legfontosabb dolog, amiről keveset beszélünk, az az érzelmi munka, amit a politikában végzünk. A politikát általában az érdekek és értékek világának tekintjük, de az érzelmi része is rendkívül fontos. Politikai háttérmunkásként folyamatosan emberek problémáival találkozunk, és ezek kezelése hatalmas érzelmi terhet jelent.
Úgyhogy az egyik legfontosabb képesség, amit egy politikusnak vagy politikai vezetőnek el kell sajátítania, hogy hogyan tudja szabályozni a saját érzelmeit, hogyan tud fegyelmezett maradni, illetve hogyan tudja befogadni mások problémáit anélkül, hogy őt ez teljesen kimerítené.
Ez egy olyan téma, amiről keveset beszélünk, viszont nagyon fontos része a mindennapi politikai munkának. Mondok egy példát: amikor egy kampány során elmegyünk kopogtatni (a választók személyes „meglátogatása” - a szerk.) akkor az nem csak egy mozgósító politikai aktus, hanem itt dől el az is, hogy szimpatikus vagy-e, a választó biztonságban érzi-e magát veled, és hogy egyáltalán létrejöhet-e egy őszinte beszélgetés.
Ezek szerintem nagyon-nagyon fontos képességek, amit egy jó politikusnak tudnia kell, és a háttér dolgozók között is elképesztő energiákat emészt fel. Engem ez nagyon meglepett.
Ez tényleg nagyon érdekes, és valóban nem esik róla olyan sok szó. Maradjunk is a helyzetek érzelmi feldolgozásának témájánál. Arra vagyok ugyanis kíváncsi, hogy hogyan kezeled, mit gondolsz azokról a helyzetekről, amikor fiatal nőként vagy jelen egy mondjuk így, férfiak által dominált szituációban?
Szerintem az van, hogy egy huszonéves közéletről beszélő nőként, akármikor meghívnak valahová, akkor valamilyen szinten kipipálod a” fiatal nő kvótát”, ami hasznos azoknak a férfiaknak, akik próbálják azt mutatni, hogy ők mennyire progresszíven gondolkodnak. Másrészt meg szerintem nem érdemes ezzel kapcsolatban áldozati attitűdöt fölvenni, mert ha az ember kap egy platformot, nekem legalábbis ez a tapasztalom, akkor a legtöbb helyzetben önazonosan el tudom mondani, amit gondolok.
Illetve izgalmasan lehet játszani a nemeddel kapcsolatos várakozásokkal, mert lehet, hogy azt gondolják, hogy fiatal nőként valamiről ezt meg ezt gondolom, de szeretek meglepetést okozni és feszegetni a skatulyáikat.
Azt viszont újságíróként észrevettem, hogy a nők mennyire sokszor mondanak nemet felkérésekre pusztán azért mert nőként a nyilvánosság veszélyes tér, és nem azért mert kevésbé lennének képességesek. Én jelenleg az egzisztenciámat érintő káros következmények nélkül fel tudom vállalni a nyilvánosságnak a kockázatait, úgyhogy szívesen beleteszek ebbe munkát, hátha több nőnek lesz könnyebb elvállalni nyilvános szerepléseket.
Minél több nő beszél a közéletről, és minél többféle vélemény megjelenik, annál könnyebb lesz aztán a többieknek is.
Igen, ezzel a gondolattal én is nagyon tudok menni! Aztán ott van az online tér, amelyben még extrább kockázatoknak vannak kitéve a nők. Legutóbb például a Motherless-ügyként elhíresült esetben került fenyegető online térbe sok-sok magyar lány fényképe a tudtuk és beleegyezésük nélkül. Úgyhogy nőként ez abszolút egy dilemma, hogy arccal szólalok-e meg nyilvánosan például a közösségi média felületeken...
Igen, ezek a a kockázatok abszolút valósak. Nyilván a Motherless azért kifejezetten egy extrém példa, a mindennapokban inkább a gyűlölködő kommentek, vagy a nyomulós üzenetek azok, amik a nők leggyakoribb élménye. Akármelyik partizános szereplésem, vagy TikTok videóm alatt, meg lehet nézni, hogy mit kapnak nők a nyilvánosságban. Körülbelül lehetetlen egyszerre professzionálisnak lenni, meg szexinek, meg kedvesnek, de közben autoritást is mutatni.
Úgyhogy az ilyen típusú visszajelzésektől meg kell próbálni távolságot tartani. Az is elég káros, hogy politikában aktív nőként az ember nagyon sok privát üzenetet kap, illetve velem az is megtörtént, hogy Reddit-fórumokra rakták ki a képemet, és ott csámcsogtak rajta. Ezek eléggé szíven tudnak ütni, és ilyenkor nagyon fontos a szerepe van a személyes támogatásoknak.
Amikor a Partizán szerkesztőségében dolgoztam és műsorokban szerepeltem, akkor a közösségen belül kaptam támogatást arra, hogy ezeket mentálisan is fel tudjam dolgozni. Viszont közben meg azt is gondolom, hogy ott kell találkozni az emberekkel és olyan formátumban, amit szívesen fogyasztanak, így az online tér adja magát.
Én most pont azzal kísérletezem a TikTokon, hogy hogyan tudok politikai meg közéleti tartalmakat átadni életstílus formátumban.
Bár van, illetve volt már lehetőségem közéleti tartalmakat gyártani a Belépési küszöb podcastcsatornán, vagy korábban a Vétó című műsor keretében, viszont ezeknek az adásoknak a közönsége túlnyomó többségében férfi. Ezért elkezdtem azon gondolkodni, hogy jó, de én valójában azt szeretném, hogy nőkhöz is eljusson, amit bizonyos témákról gondolok, illetve, hogy nőkkel is tudjak beszélgetni.
Ennek a kísérletezésnek a része például az a videó, amiben vacsora készítés közben beszélsz a széles női közönséghez elérő popkulturális tartalmak társadalmi jelentőségéről?
Abszolút. Szerintem egy fordulóponthoz értünk, hiszen a nők olyan gazdasági erőt kezdtek el képviselni, a saját karrierjüknek és keresetüknek köszönhetően, amelyet még sosem. Nyilván a legjobb az lenne, ha a gazdasági önállósodás a kulturális, meg a személyes preferenciák változásával is járna, ami szerintem jelenleg csak részben történik. Viszont az van, hogy az egyébként korábban is nők által fogyasztott tartalmak, egyre fontosabbá és a mainstream popkultúra részévé válnak.
Tehát egyre kifizetődőbb női kultúrát csinálni ennek minden előnyével és hátrányával együtt. Szerintem az, hogy a Taylor Swift gyermektelen, macskás nőként ír alá egy támogató Instagram posztot Kamala Harris elnökjelölt mellett, annak lehet, hogy lesz hatása az amerikai elnökválasztásban. Nemcsak olyan értelemben, hogy Taylor Swift mit mond, hanem amiatt is, hogy hány tízezer fiatal nő regisztrál szavazni ennek a posztnak a másnapján.
Vagy, hogy mondjuk a politikailag billegő államokba megy koncertet adni, a választási kampány alatt. Tehát szerintem mind a gazdaságban, mind a közéletben egy nagyon izgalmas időszak lesz a következő évtized, amiben a nők megérkeznek a saját hatalmukba. Nem biztos, hogy olyan tartalmak fognak készülni, amilyeneket az elméleti feminizmus alapján látni szeretnénk, de önmagában ez a folyamat szerintem iszonyú izgalmas.
Igyekszem azt a részét látni, hogy bár, lehet, Taylor Swift néha önmagát tárgyasító módon láttató ruhákat vesz fel, vagy akár nőkről szóló „rossz” sztereotípiákat is megtestesít, de közben meg a Taylor-jelenség több millió nőt inspirál illetve ad egyfajta közösségi élményt, identitást. Úgyhogy én nagyon hiszek abban, hogy most egy kulturális fordulóponthoz értünk, amiben a nők megtalálják a saját hangjukat, erejüket, és ebből a szempontból a következő pár év szuper izgalmas lesz!