Sokáig féltem a haláltól, aztán rádöbbentem, hogy valójában az élettől tartottam
Megvan az érzés, amikor a változás helyett magadhoz öleled a megszokásaidat? Amikor ahelyett, hogy fejest ugranál az ismeretlenbe, ragaszkodsz a már jól ismerthez, pedig lehet, hogy nem is olyan jó? Amikor emberektől, helyzetektől vagy tényezőktől várod a megoldást ahelyett, hogy egyszer is szembenéznél magaddal? Szép Csengét egy bátor nőnek ismertem meg, aki az előzőeket nem mondhatja el magáról.
Szép Csenge podcaster, író és önismereti blogger, aki nyílt szívvel osztja meg tapasztalatait követőivel. Húszas évei végén eljegyzési gyűrűvel az ujján húzta be a kéziféket, hogy szembeforduljon saját magával, a múltjával és mindazzal, amit korábban nem mert kimondani. Példája azért kiemelkedő számomra, mert gyakran elfelejtjük, hogy egy életünk van. Arról a belső munkáról kérdeztem, ami az elmúlt pár évben zajlott benne, különösen amióta „megtörtént a második születésnapja”.
Van egy klasszikus íve az életnek, amire sokan kislány korunk óta vágyunk. Nagy szerelem, eljegyzés, házasság, aztán jöhetnek a gyerekek. Te ennek az életnek a kapujában váltottál irányt, méghozzá egy hátra arccal. Mesélsz erről kicsit?
Milyen érdekes ez. Egy életesemény-változásra, ami picit eltér a megszokott úttól, milyen nagy figyelem irányulhat. Engem újra és újra meglep, hogy letérni a biztos ösvényről, ennyire megmozgat másokat. Holott az én történetem, legalábbis ez a fejezet, semmiben sem különbözik másétól. Érzek benne szerepvállalást, hogy őszintén beszéljek erről az ismeretlenebb útról, de nem szeretnék az ex-menyasszonyok Jeanne d'Arc-ja lenni. Mert nem a narratíva a lényeg, hanem a hátra arc mögött rejlő miértek.
Fel merjük-e tenni magunknak azokat a bizonyos kérdéseket? Látjuk-e az összefüggéseket életünk mozaikdarabjai között? Nincsen semmi gond a klasszikus ívvel. Én ott látom az elakadást, hogy mindenáron belekapaszkodni ebbe, holott másra és másként vágyunk, rengeteg elfojtást, lehasított érzést hozhat magával. Ki irányít? A történet engem, vagy én alakítom a történetet? Többek között ezeket a kérdéseket tettem fel magamnak, amikor megéreztem, hogy másra vágyom.
Persze ez sem ennyire fekete és fehér. Hiszen amikor megkérdőjeleztem a jövőmet, generációkra visszamenőleg kérdőjeleztem meg sorsokat, döntéseket. Ez nemcsak hátra arc, hanem szembenézés az ismeretlennel.
Beszéltél róla, hogy az eljegyzés párhuzamba állítható a felnőtté válással. Most is így gondolod?
Vannak ezek a nagy pillanatok az életben. Talán nem mindenki tanúsít nekik akkora jelentőséget, viszont én éreztem a súlyát. Természetesen nem attól válunk felnőtté, hogy megházasodunk, családot alapítunk, saját lakást vásárolunk. Ezek az életesemények hatnak ránk és formálnak minket, hiszen jelentésük olyan erőteljesen beépült a kollektív tudattalanba, amit nem lehet egy legyintéssel elintézni. Valamiről szólnak, valamit szimbolizálnak.
A lánykérés rám is hatott, egy triggerpont volt. Képzeljük el, hogy a vízbe követ dobunk. Látjuk a becsapódás okozta hullámokat, ugye? Azok voltak az érzelmeim, amelyek szépen lassan partot értek a házassággal, felnőtté válással, egyszóval a jelenemmel kapcsolatban. Viszont a lényeg, a történetem magja a mélybe süllyedő kő. Elsőre talán úgy tűnhet, hogy a történetem a szerelem köré összpontosul, viszont mindez számomra nem a szerelem elvesztéséről szólt, sokkal inkább az alámerülésről.
Rendben van, ha nem vagyunk jól? Milyen mélységekig jutottál el?
Ez egy hosszú folyamat volt, évek érzelmi elhanyagoltsága, ami depresszióba csúcsosodott ki. Nem akartam élni. Azt éreztem, hogy annyi maró fájdalom, tehetetlenség van bennem, ami felemészt. Mintha minden meg nem dolgozott harag, az enyém és másoké egyszerre követelte volna a figyelmemet. Nemcsak az én fájdalmamat kezdtem el egy ponton érezni, hanem minden ősömét, akik valóban eldobták az életüket. Hihetetlen, hogy jóformán semmit nem tudtam a családom tragikus történeteiről, de hatottak rám.
Ma már látom, hogy én vagyok az a valaki, aki megtöri a generációk fájdalmát. Akire már nem fog hatni a kényszersors, akinek van beleszólása a saját sorsának alakulásába. Soha nem fogom tudni átadni, mit éreztem akkoriban. Annyit tudok, hogy valakinek át kellett éreznie mindezt, és végleg elengednie. Tehát rendben van, ha nem vagyunk jól. Az sokkal rosszabb, ha nem kapcsolódunk az érzelmeinkhez. Minden lehasítás okozta ürességérzet ugyanúgy kihathat az életünkre.
Ha más nem, akkor a testünk fog jelezni nekünk. Nekem például a bőröm is jelzett. Tíz évig küzdöttem súlyos aknéval, ami a terápiás munkák során teljesen elmúlt. Nem azt mondom, hogy csak ez lehetett a háttérben, de érdemes meglátni az összefüggéseket.
Mi volt rájuk a megoldás?
Engem lenyűgöz az emberi lét komplexitása, ahogyan a tudomány és a megfoghatatlan találkozik egymással. Éppen ezért hiszem, hogy nincs egy kimondott megoldás. Van, hogy egy vers megírása hegyeket mozgat meg bennem, máskor az egyéni terápia, csoportterápia és a művészeti ágazatok megannyi fantasztikus eszköze segít visszatalálni magamhoz. Megismerkedtem a Bodyworkkel és a táncterápiával, amelyek nagyon sokat segítettek.
Hiszen a testünk bölcs, és rengeteg mindent őriz. Ezért csodásak a testorientált gyakorlatok, mert vannak rétegek az ember lelkében, ahova a szavak már nem jutnak el. Emellett két éve női körözöm, az utolsó szakaszban segítőként is tapasztalhattam. Egyszóval megannyi gyógyító kapcsolódás és tevékenység segített, amelyek hatására aztán képes voltam feljönni a felszínre.
Sokat beszélsz a gyermekkorból eredő traumákról, de talán hívjuk őket feladatnak. Szerinted tényleg ide vezethető vissza a legtöbb elakadásunk?
Érdekes megközelítés, hogy a gyermekkorból eredő traumákat feladatoknak nevezzük. Talán ez a szemlélet sokkal inkább a fejlődésre és a tanulásra helyezi a hangsúlyt. Igaz, hogy sok pszichológiai és pszichoterápiás elmélet szerint a legtöbb felnőttkori elakadásunk, kihívásunk a gyermekkori tapasztalatainkhoz vezethetők vissza. Hiszen a világ hat ránk, már az édesanyánk hasában érnek minket benyomások, mi több, már a világra érkezésünk pillanata is hatással van a későbbi fejlődésünkre, milyen benyomásunk van a világról.
Azok a minták, hiedelmek, érzelmi reakciók, amelyeket gyermekként elsajátítottunk, gyakran tudattalanul is befolyásolják, hogyan éljük az életünket, hogyan kezeljük a konfliktusokat, hogyan kapcsolódunk másokhoz, önmagunkhoz. Ez nem mindig jelenti azt, hogy egyértelmű, traumatikus események állnak minden probléma mögött. Néha olyan finom, apró dolgok is mély nyomot hagyhatnak bennünk, mint például a szeretet és elismerés hiánya, a túlzott elvárások, vagy éppen az, hogy a környezetünk nem támogatta érzelmi kifejeződésünket.
Nekem van egy visszatérő álmom egy volt általános iskolai osztálytársammal. Megérteni, mit képvisel ez a fiú az álmomban, mi történt velem gyerekként, hogy lassan huszonnyolc évesen is néha vele álmodok, ezzel tényleg feladatom volt. Szóval én úgy látom, rendkívül fontos megértenünk, honnan jövünk, milyen örökséget hordozunk, és mit veszünk saját magunkra az úton.
Szerinted egy nő mitől igazán nő? Mesélj kicsit a saját nőiségedről.
A téma, ami kapcsán sok levelet kapok, pedig én is mostanában kaparászom ennek a felszínét. Kétségkívül érzem, hogy jobban áramlik bennem a feminin energia, mint azelőtt bármikor. Sokat köszönhetek a terápiás folyamatoknak, hogy tudatosan foglalkozom ezzel a belső áramlással. Itt is a víz jut az eszembe. A női lét tápláló, folyamatosan változó és megújuló életenergia köré összpontosul. A saját megélésem, hogy ehhez a belső forráshoz kapcsolódva, nőként egy autentikusabb énünkhöz tudunk visszatalálni.
Hiszen én vagyok a víz, és én vagyok a tengerfenék legsötétebb pontja. Itt nem arról van szó, milyen a tested, szeretsz-e sminkelni, hanem arról, hogy önazonos vagy-e. A saját nőiségem egy belső erő, a szívem hangja. Az a benyomásom, hogy olykor akkora zaj van körülöttünk, hogy nehéz meghallani ezt a hangot. Elveszünk a szerepek, különböző életterületek és ránk ömlő információ között. Én is elveszek.
Ez is rendben van. A saját nőiségem nem tökéletességen alapszik, hanem mély kapcsolódáson a bennem lakozó feljebbvalóval.
Egyedül tapasztaltad ezt meg azzal a mondattal szemben, hogy a nő akkor érték, ha férjhez megy. Milyen hatással van egy férfi a nőiességre?
Valóban mondtam ilyet. Tudom, nagyon erős társadalmi előítéletet tükröz, ugyanakkor én éreztem ennek hatását a saját életemben. Gondoljunk csak bele, történelmileg és szociálisan a férfiak befolyása gyakran formálta a nőiességről alkotott képet. Például sok kultúrában a nőiességet hagyományosan a férfi igényeihez és elvárásaihoz igazították: a nőket gyakran az anyaságra, a családi élet megteremtésére nevelték.
Holott egy nő értéke és identitása sokkal inkább a saját képességeiből, tehetségéből, döntéseiből és belső erőforrásaiból ered. Hiszem, hogy mindenki maga döntheti el, hogy számára mi az igaz, és az semmivel sem rosszabb a másénál. Ugyanakkor, egy férfi hatása a nőiességre természetesen gyönyörű virágzásokat is hozhat. Ahogyan fordítva is igaz.
Úgy látom, hogy egy egészséges, támogató kapcsolatban a férfi és nő közötti kölcsönös tisztelet és elfogadás segíthet mindkét fél számára, hogy jobban megértsék és értékeljék egymást. Kiegészíteni és gazdagítani a másikat, elősegítve egy sokrétűbb és kiegyensúlyozottabb személyes identitást.
Túl vagy egy kemény önismereti úton azóta. Most hogyan állsz az elköteleződéshez?
Magam felé elköteleződtem. Viszont megtanulni újra hinni a szerelemben és megtanulni bízni – itt látok azért „munkát”. Azért idézőjelesen, mert nem akarom túl nagy jelentőséggel felruházni. Hányszor kérdezték már tőlem: „Azért van valakid?” Megmosolyogtat. Ez lenne a happy end, nem? Vágyok egy társra, csak nem mindenáron és nem akárkire. Remélem, hogy újra részem lesz benne, és általa megélhetem a női lét többi állomását. De mint mondtam, ez a történet nem a szerelemről szól.
Hogyan állsz magadhoz?
Hálás vagyok az éberségemért, és izgatott vagyok, mi fog ebből az egészből létrejönni. Sokáig zavart, hogy nem tudom magam egyszerűen definiálni. Nem bánom, mert én vagyok maga az út is. Türelemmel állni önmagamhoz és bízni önmagamban. Most ez vezet. Erre a hangra fókuszáltam, amikor elindítottam az Utóirat Podcastet. Itt azokról az elhallgatott mondatokról, félve leírt utóiratokról beszélek, amiket önmagunknak is nehezen tudunk olykor bevallani.
Olykor sztorizósabb, máskor komolyabb a hangnem, némi irodalmi felütéssel, saját írások felolvasásával. Na igen, ez is velem együtt változik. Mellette ősztől belekóstolok a művészet- és mozgásterápiába; ha önazonosnak érzem, akkor elkezdődik a tanulás. Szívesen segítenék önismereti csoportokat, mint művészetterapeuta.
Végül pedig szerinted ilyen felelősséggel tartozik az ember saját maga, és saját élete iránt?
Hiszek a varázslatban. Látom a varázslatot. Észreveszem, amikor pár méterre egy aprócska fehér pillangó elrepül, érzékelem a mellettem társalgó embereket, ahogy egy kisgyerek a homokozóban ülve az eget kémleli. Amióta megéreztem, mennyire könnyen véget érhet, mi több, véget vethetünk neki, azóta valahogy mindent ezerszer jobban érzékelek. Megfogadtam, hogy amíg itt vagyok, nem robotpilóta üzemmódban fogom élni az életem, hanem kíváncsisággal.
Lehet, hogy valakinek ez már túl spirituális, de én hiszem, hogy mindegy: a világegyetem általam tapasztalja meg önmagát. Hálás vagyok, amiért itt lehetek. Tudod, sokáig féltem a haláltól, aztán az önismereti munkám során rádöbbentem, hogy valójában az élettől tartottam. Nézd, mindenki másként tekint a saját valóságára, nincs egyetemes képlet, szuper recept, amit mindenki ugyanúgy tudna alkalmazni.
Én szeretném az itt töltött időmből kihozni a legtöbbet, megismerni minden oldalamat és segíteni másokat. Alkotni és szeretni az utolsó lélegzetvételig.