Ács Fruzsina: „A humor nekem a megküzdés eszköze, a nehéz helyzetekben egyfajta feloldozás”
A Magyarország, szereplek! című tehetségkutatón tűnt fel először, azóta a Dumaszínház oszlopos tagja, a magyar újgenerációs stand-uposok karakteres stílusú humoristája. Ács Fruzsival többek között a kezdetekről, az stand-up comedy előadások természetéről, a nőiségről és a társadalmi üzenetek közvetítésének lehetőségeiről is beszélgettünk.
Augusztusban még fut a Szabó Balázs Mátéval közös Kapunyitás - Még előtted az élet című produkció. Mesélj erről kicsit, hogy jött létre és kiknek szól elsőrsorban?
Balázzsal együtt kezdtünk a Dumaszínházban 2016-ban, és nem sokkal később barátok lettünk. Sokat ötleteltünk együtt és amikor már mindkettőnk második körben volt „előzenekar” valaki előtt, úgy döntöttünk, csinálunk egy közös estet és megpróbálunk saját lábra állni. Abban már az elején egyet értettünk, hogy a fiatal felnőttek problémáiról és a „kapunyitási pánik” dilemmáiról szeretnénk beszélni, nyilván vicces formában.
El is indultunk az esttel, először Budapesten, aztán vidékre is eljutottunk, aminek nagyon örültünk. Elsősorban a mi korosztályunknak, 25-40 éveseknek szól ez a műsor, de egészen fiatalok is jönnek. Ez nagyon pozitív, mert nekik szól igazán a Kapunyitás… Léptünk már fel idősebb közönség előtt, de sokkal könnyebb azokhoz szólni, akiknek ismerősek az elmondottak, akiknek „relatable” ez a problémakör.
Mielőtt színpadra léptél, voltak előjelei annak korábban, hogy neked közöd lesz a humorhoz, a szerepléshez?
Szerintem a legtöbbünknek, aki erre a pályára megy, korábban is az élete része volt a humor, még akkor is, ha nem egy extrovertált, folyamatosan rivaldafényt kereső személyiség. Én mindig is szerettem szórakoztatni magamat és a környezetemet, a családomban is volt egy ilyen „szerepem”, ahogy az iskolában is. A humor nekem a megküzdés eszköze, a nehéz helyzetekben egyfajta feloldozás.
Az, hogy stand-uppal foglalkozzak, nem volt gyerekkori álmom vagy ilyesmi, főleg, hogy nem is létezett még akkor ez a tevékenység a mai formájában.
Nem riasztott meg soha az, ha emberek előtt kellett szerepelni vagy beszélni, de például a színészet sohasem érdekelt. Inkább az írás foglalkoztatott, de ekkor jött a stand-upos tehetségkutató. Ott egyébként írni kellett két oldalt és fel is kellett lépni, amire – furcsa vagy sem – nem számítottam.
Jó férj lenne a mesterséges intelligenciából?
Azért a végeredmény tükrében elmondható, hogy ez jól sikerült, nem?
Nem volt jó, senkinek nem jó az első, de legalábbis ahhoz képest, amilyenné később válunk, amikor már színpadkészek vagyunk. A rutinnal nagyon sokat fejlődik a hanghordozás, a kiállás, a timing, a poénok. Ezek tényleg csak a gyakorlattal tudnak javulni. A lényeg, hogy szar volt az első, de volt benne két jó poén, meg egyszer elfelejtettem a szöveget, de ki tudtam vágni magam.