Ács Fruzsina: „A humor nekem a megküzdés eszköze, a nehéz helyzetekben egyfajta feloldozás”

Ekkor szerintem megláttak valamit Gergőék bennem (Litkai Gergely, a Dumaszínház produkciós vezetője – a szerk.), így szerződést ajánlottak próbaidővel, aztán társulati tag lettem. Őszintén szólva nekem is kellett idő, mire meggyőztem magam arról, hogy ez menni fog nekem. Az elején úgy voltam vele, hogy majd meglátjuk, mi lesz, aztán rájöttem, hogy jó ez az irány és elkezdtem teljes gőzzel csinálni.

Rádiókabarézol is mellette?

Igen, ha úgy alakul, akkor megyek, de ez több humoristának inkább már csak egy mellékvágány. Szerintem ma már más a rádiókabaré, mint régen volt, bár a fénykorában én még nem éltem, szóval erről nem tudok beszámolni. A rádiókabarét sokkal több idős ember hallgatja, és gyakran van olyan, hogy máshogy mennek a poénok, mint egy fiatalabb közegben.

Amikor én bekerültem a standup világába a tehetségkutató által, mások is jöttek, például Ráskó Eszter, Szabó Balázs Máté, Musimbe Dávid Dennis, Lakatos László vagy Fülöp Viktor. Úgy gondolom, ezzel a csapattal egy második hullámot képviselünk. Nekünk a rádiókabaré már nem annyira fokmérő, annak ellenére, hogy tényleg nagyon örültünk neki, amikor eljutottunk odáig, ez egy nagy dolog volt és izgalmas élmény.

A színpad mellett nekünk már inkább a social media az, ami a második láb, amivel el tudunk érni, meg tudunk szólítani embereket, hogy esetleg jöjjenek előadásra is.

Ki tudsz emelni egy olyan fellépesedet, ami maradandó élmény volt számodra?

A saját estéink általában jól szoktak működni, mert nagy valószínűséggel olyanok ülnek be rájuk, akik ismernek minket és a humorunkat, tudják, hogy mire számíthatnak. Ezeken belül persze vannak olyan esetek, amikor küszködöm azon, hogy jobban szeresse a közönség az előadást, de alapvetően ezek is szoktak működni. És van az, amikor nagyon jó, amikor szinte mennybemenetel van, mert nagyon egy húron pendülök a közönséggel. Az első ilyen alkalom nekem fél évvel a kezdés után jött el.

Az előadás után remegő kézzel jöttem a színpadról, örömmámorban úsztam, és úgy voltam vele, hogy mostantól kezdve ez örökké így lesz.

Aztán az egyik idősebb, tapasztaltabb kolléga közölte, hogy igen, ez nagyon jó, neki 5-ször volt ilyen eddigi élete során. (Nevet – a szerk.) Vannak tehát kiemelkedően jó fellépések, de azok rettenetesen ritkák. A Csili Művelődési Központban volt a legutóbbi ilyen májusban, akkor nagyon egymásra voltunk hangolódva a közönséggel.

Min múlik ez szerinted?

Nagyon sok mindenen, de pontosan a mai napig nem tudjuk megmagyarázni, hogy egy-egy előadás mitől lesz jó, vagy kevésbé jó, vagy szuper lesz. Ez megjósolhatatlan. Vannak tényezők, amik feldobják vagy épp lent tartják a közönséget. Olyan is van, hogy nem hangosak az előadáson, de aztán írnak, hogy mennyire tetszett nekik. Egyébként a kezdőpoénnál már kb. 80%-ban le lehet szűrni, hogy milyen lesz az egész, persze a későbbiekben azért még építkezik az előadás.

Van különbség a budapesti és a nem budapesti közönség között ilyen tekintetben?

Én ezt nem szoktam észrevenni, de van, aki igen. Előfordul, hogy egy-egy poén jobban megy egy adott városban, de nagy különbségeket nem látok. Nem is szoktam készülni helyi vonatkozású dolgokkal, az szerintem erőltetett is lenne, de olyan van, hogy imprózok, bedobok apróságokat. Vannak városok, amik jelentősebbek valamilyen aktualitás vagy botrány miatt, ezekre én is szoktam így vagy úgy reagálni, ez elkerülhetetlen.

A Dumaszínházas bemutatkozódban azt írtad magadról, hogy a célod „megnevettetni és elgondolkodtatni, de főleg megnevettetni”. Te mennyire tartod fontosnak, hogy olyan témákról is beszélj műsoraidban, amelyeknek társadalmi üzenete van?

Olyan dolgokról beszélek, ami engem is felidegesít, ami engem is érint. Arról még nem tudok beszélni, hogy milyen kevés a nyugdíj, vagy, hogy mi van a CSOK-kal. Nyilván látom, hogy merre megy az ország, de azt érzem, hogy akár magánemberként, ha nagyon sok energiát raksz a dühbe és a gyűlöletbe, ami valahol teljesen jogos, az kontraproduktív lesz. Változást sajnos nem tud elhozni, a mindennapi életet viszont meg tudja mérgezni.

Nem is érzel nyomást ezzel kapcsolatban, nem kérik ezt számon rajtad, hogy többet foglalkozz politikával?

Humoristaként mi nem politikusok vagyunk. Nyilván nincs olyan humorista, akinek ne született volna eddig politikai tartalmú poénja vagy előadása, és nekem is volt ilyen. Szerintem itt meg kell találni az egyensúlyt. Egyébként, aki szeretne nagyon sok politikai humort hallani, arra megvan a lehetősége, például Bödőcs Tibor markánsan és konzekvensen erről beszél, ami tök jó. Ha az összes humorista annyit beszélne a politikáról, mint ő, annak nem biztos, hogy lenne értelme.

Vannak tehát témák, ami mellett nem tudok elmenni, de nem ez határozza meg az előadásaimat. Szerintem az én generációm amúgy is inkább befelé él, mint kifelé. Az idősebb korosztály talán jobban hangot ad az őt ért külső sérelmeknek, mi pedig inkább befelé fordulunk, sokkal többet foglalkozunk magunkkal, az önismeretünkkel, mentális egészségünkkel, transzgenerációs kérdésekkel stb. Persze nem szeretnék általánosítani, csak ezt figyeltem meg.

Én inkább ezt erősíteném, ezekben látnám meg az erőt és ezt adnám tovább. Persze, ha hirtelen pofán csap egy külvilági hatás, akkor arról fogok beszélni, de fontos, hogy közben jól legyek, és azzal is foglalkozzak, hogy megfejtsem magamat szépen lassan.

Szerinted létezik külön női humor, vagy van valamilyen sajátossága?

Szerintem női humor nem létezik. Olyan témák vannak, amik relevánsabbak egy nőnek, vagy másképp vannak elmesélve egy nő szemszögéből, mint egy férfiéból.

A vicc az vagy vicces, vagy nem. Van, akinek tetszik egy poén, másoknak nem, de ezt nem az határozza meg, hogy egy nő mesélte el.

Én is tudok röhögni az urológusos poénokon, pedig nem sok közöm van hozzá, és egy férfi is tud nevetni „női témákon”. Ötleteléskor például előfordul, hogy ugyanazt a hírt fogjuk meg egy férfi kollégával, tök ugyanúgy, és akkor eldöntjük, ki foglalkozik vele és kész.

Szoktál megjegyzéseket kapni a külsődre?

Szerintem ez egy annyira olyan műfaj, ahol fontosabb az, hogy mit mondasz, mint az, hogy hogy nézel ki. Nekem a megjelenést tekintve az a fontos, hogy jól és vagányul érezzem magam a ruhámban, szabadságot adjon az, amit viselek. Egy mackónadrág, hiába kényelmes, szerintem nem színpadra való (hacsak nincs mondanivalója ezzel a humoristának), ahogyan a papucs sem. Hogy ki mit gondol a megjelenésemmel kapcsolatban, az nem különösebben érdekel.

Érezted valaha azt, akár társulaton belül, hogy többet kell dolgoznod, extrán kell teljesítened azért, mert nő vagy?

Társulaton belül ezt soha nem éreztem. A fiúk semmivel sem viszonyultak hozzánk nőkhöz másképpen, mint a többi új fellépőhöz, ugyanúgy újoncok voltunk, mint mások. Utána pedig, akár a többi munkahelyen, akivel egyívásúak voltunk, azzal jóban lettem, akivel nem, azzal pedig nem sokat kontaktoltam. Nőként annyiban nehezebb egy olyan területen lenni, ahol előtted kevesebben voltak, hogy amikor megítélnek téged egy előadás után, akkor az összes női humorista szerepéről ítélkeznek.

Nem azt mondják, hogy te vagy szar, hanem azt, hogy ezért szarok a női humoristák. Az, hogy én szar vagyok, az egy szubjektív dolog és teljesen elfogadom, ha valaki azt gondolja.

Én azokhoz akarok szólni, akik szeretik, amit csinálok.

A lényeg, hogy az általánosítások miatt azért van nyomás rajtunk. A kommentszekcióban a „menj vissza a konyhába!” típusú hozzászólásokba is belefutok persze. Régen sok kommentet olvastam, nagyon meg is viseltek, de a rutinnal ez a szokás kikopik. Néha át szoktam őket futni, mert érdekel az emberek véleménye, de ennyi.

Vannak kedvenc női humoristáid, stand-uposaid?

Taylor Tomlinson, Iliza Vie Shlesinger, Ali Wong a nők közül, és például Louis C.K-t is hallgattam, bár ő most problematikus. Amikor kezdtem, akkor ők inspiráltak leginkább. Őket hallgatva döbbentem rá, hogy a hétköznapi dolgokat, vagy akár a nagyon sötét gondolatokat is meg lehet fogni, fel lehet oldani humorral. Nem használtam egyébként az angolt már egy ideje, de valahogy a stand-upot mindig megértem.

Az elmúlt években egyre több női stand-upos tűnt fel a színen Magyarországon is. Mi lehet ennek az oka?

Csak találgatni tudok, de az biztos, hogy sokszor kérdezik tőlünk, hogy miért nincs több női humorista. Tény, hogy sok kudarc övezi ezt a pályát, főleg a kezdeteknél, sokat kell elviselni, és valahogy én azt látom, a nők többsége nem ilyen beállítottságú, noha a nők sokkal többet bírnak ki általában, mint a férfiak. A nőkbe valahogy nincs születésüktől fogva belekódolva az, hogy humorosak legyenek, vagy hogy annak tűnjenek, de maguk között ettől függetlenül kifejezetten viccesek.

Én a legtöbb barátnőmnek nagyon szeretem a humorát. A női sorsból eredő fájdalmak átfordításában nagy humorpotenciál van, csak egyszerűen nincs napirenden a nőknél a produkálás annyira, hogy meg is próbáljanak vele színpadra lépni. Azonban mostanában talán egyre inkább észreveszik, hogy a produkálás a megosztás, a közösségvállalás eszköze is lehet.

Mit értesz ez alatt?

A social mediában például azok a videók mennek a legjobban, amiket nézve az ember rájön, hogy nemcsak ő az ostoba, vagy nemcsak ő éli át épp az adott dolgot, hanem más is. Ilyenkor oldódnak a szorongások, mert rádöbbenünk, hogy nemcsak mi vagyunk egy adott helyzetben, és ez bizonyos határon belül normális, emberi dolog. Talán emiatt van az, hogy egyre több nő dönt úgy, hogy szívesebben beszél stand-upban a dolgokról.

Ha valaki úgy érzi, hogy a színpadon a helye és folyamatosan odavágyik, akkor csinálni kell, de ha nem, vagy időközben ez megszűnik, akkor lehet, hogy ez nem az ő pályája.

Szerintem egyszer kipróbálni valamit, ami nem sikerül, tök oké.

Például, ha elmész falat mászni, lehet, hogy nem fog sikerülni – nem sokkal kínosabb a stand-up sem, mert az első fellépésedet kb. annyian fogják látni, mint azt, ahogyan leestél a falról.

Mi mindenen dolgozol most, hol láthatunk még téged fellépni idén?

Szeptemberben lesznek az utolsó fellépéseink vidéken a Kapunyitással, és utána indul a Mi bajunk lehet? című új közös estünk, ami ismét fiatal felnőttek problémaköreit, szorongásait járja körbe.