Schell Judit: Egy ötvenes színésznőnek kevesebb szerepet írtak és adnak

Mintha egy felszabadulási időszak végén lennél, amolyan szabadságharcosként a saját életedben. Ezt jól érzékelem?

Harcnak talán nem nevezném, és azt hiszem, bárkinek az életében eljöhet, hogy úgy gondolja, kicsit a saját kezébe veszi a sorsát. Habár kívülről úgy tűnhet, a színészet egy szabadabb világ, a valóságban gyakran épp az ellenkezőjét tapasztaljuk. Ha az ember egy társulat tagja, nincs lehetősége válogatni a neki kiosztott feladatok között.

Ezért pár évvel ezelőtt úgy döntöttem, hogy kiszállok belőle. Nem biztos, hogy a legjobb időszakot választottam erre, ha a kultúra támogatottságát, a lehetőségeket és az életkoromat tekintjük. Egy ötvenes színésznőnek kevesebb szerepet írtak és adnak.

Igen, de te nemcsak egy ötvenes színésznő vagy, hanem te vagy Schell Judit. Nem ad biztonságot a státuszod?

Mindenképp előny, hogy nem kell bemutatkoznom. De beszélgettem kollégákkal, akiknek van tapasztalatuk a szabadúszásról, és ők is úgy érzik, hogy most nagyon nehéz világot élünk – kevesebb film készül például. Színházi munkák persze vannak azért, de ott is folyamatosan csökkennek a támogatások. Szóval a név előny, de nem minden egy ilyen időszakban.

Azért nagy dolog szerintem a társulati biztonságból kilépni, és saját döntéseket hozni színészként, mert sem a színészi pálya, sem az azt megelőző képzés nem arra treníroz titeket, hogy saját döntéseket hozzatok.

Abszolút nem, ez a pálya arról szól, hogy mindig irányítva vagyunk.

Különben, amikor te a Színház- és Filmművészeti Egyetemre jártál, mennyi volt a szabadságotok?

Nem sok. Sőt, olyan mondatokat véstek belénk, hogy csak az alázat fontos, hogy száz százalékig terhelhetőnek kell lennünk, hogy a színház minden más előtt kell, hogy szerepeljen az életünkben. A színésznőkkel persze egy kicsit másképp bántak, hiszen tudták, hogy egyszer majd anyák szeretnének lenni, de ez a szakma férfiaktól és nőktől is megköveteli, hogy ott legyenek, amikor ott kell lenni, nem lehet szabadságot kivenni, ha például megbetegszik a gyerek.

Ugyanakkor az egyetemen felkészítettek minket arra is, hogy nem mindig a legbiztosabb kezű rendezőkkel fogunk dolgozni, ezért fontos, hogy legyen saját koncepciónk egy adott szerepről, és ne a másik embertől várjuk a megoldást.

Van egy népszerű közhely a Színház- és Filmművészeti Egyetemmel kapcsolatban, amit ezer helyről hallottam már, de rájöttem, hogy nem értem mit jelent: azt szokták mondani, hogy ott darabokra szedik az ember személyiségét, hogy egy újat építsenek fel helyette. Te hogy fordítod le ezt?

Egy próbafolyamathoz tudom ezt hasonlítani, ami megtörténik az előadást megelőző hat-nyolc hétben. Az ember odamegy egy gondolattal, egy képpel az adott szerepről, és ezt a képet szedjük szét közösen az elkövetkezendő időszakban. A legvégén viszont sok esetben visszatalálunk az első gondolathoz, csak közben végigjárjuk azokat az utakat, amelyek ezt az első gondolatot egy kicsit összetettebbé teszik.

Ilyen volt az egyetem is: odamentünk valamilyen személyiséggel, és további színeket keresünk magunkban, végigjárható utakat. Közben megismertük az erősségeinket, gyengeségeinket, tudatosabbá váltunk. Az akkori oktatás ebben segített minket. Nem lett volna jó érintetlenül elvégezni azt a négy évet, de ez ugyanúgy vonatkozik az életre általában: ha nem érnek minket traumák, nem tudunk fejlődni sem.

Sok másik színésszel ellentétben te rengeteget forgattál. Miközben úgy képzelem, a színház sokkal nagyobb teret biztosít a szabad alkotói munkának, mintha neked mégis a filmezés lenne komfortosabb. Így van ez?

Most épp közelebb áll hozzám. Mindig azt mondtam, hogy az elvált szülők gyerekénél – aki a színész – a forgatás az apuka, a színház meg az anyuka. A színház ad állandó stabilitást, forgatáson meg ritkábban van az ember, és tudja, hogy abban a rövid, sűrű időszakban kell kiélveznie, amit az adni tud. Én nagyon szeretem a forgatások koncentráltságát: mindenki egyfelé figyel, nincs idő csúszkálni, nem lehet érzelmi életet élni, vagy valamit későbbre hagyni, mindent azonnal kell csinálni.

Szeretem azt is, hogy a filmben más színészi eszközöket kell használni, mint a színpadon: a gondolatok megjelennek az arcon, nincs szükség erős gesztusokra ahhoz, hogy valamit megmutassunk.

A Tháliában kerültél először vezető pozícióba: művészeti vezető lettél öt éve. Ekkoriban egy tévéműsorban a következő kérdést tette fel neked a műsorvezető: „Kivel beszélted meg ezt először? Van egy nagyfiad, két kisebb gyereked, egy fiú és egy lány – velük, a férjeddel, kivel kellett ezt először megbeszélni? Ki nélkülöz majd a leginkább téged emiatt?” Ezen teljesen elhűltem. Mennyire kellett neked művészeti vezetőként általában ezzel a hozzáállással megküzdened?

Más szférákban egyre inkább megjelennek női vezetők, de a színházi világban rettentő kevés van belőlük. Épp ezért volt, aki nagyon örült neki, amikor művészeti vezető lettem, de volt olyan is, aki azt kérdezte,

hogy kerül a csizma az asztalra?

De ezt hajlamos voltam én is belsővé tenni, és egyáltalán nem csak nemi szempontból. Például művészeti vezetőként az egyik első gondolatom az volt, hogy korábbi mesteremet, Valló Pétert szeretném meghívni rendezni. De egy ideig mégsem mertem megkeresni, mert úgy éreztem, hogy jövök én ahhoz, hogy művészeti vezetőként felhívjam, miközben korábban az ő pályakezdő színésznője voltam.

Összeszedtem a bátorságom, és mégis felhívtam, ő pedig az első mondatom előtt csak ennyit mondott: „már vártam, hogy hívj” – ezzel kihúzta az egész szituáció méregfogát, megszűnt a frusztráció, ami emiatt bennem volt.

Ez a bizonytalanság mennyiben járult hozzá ahhoz, hogy úgy döntöttél, elmész egy évre külföldre?

Hogy ki akarok egy kicsit szállni a hajtásból, az már sokkal korábban eljött nekem, de akkor még nem volt rá lehetőségem. Aztán az élet úgy hozta, hogy egyedül dönthettem róla.

Tulajdonképpen mindegy volt, hogy hová, a lényeg az volt, hogy egy évre el tudjak menni, és a gyerekek tudjanak idegen nyelvet tanulni.

Andalúziában voltatok egy évig, de te egyébként is nagyon szeretsz utazni. Melyik volt az a hely, ami a legnagyobb hatást gyakorolta rád utazásaid során?

Gyerekkorom óta megvan az az érzésem, amikor átlépem az olasz határt, hogy otthon vagyok. Nem tudom megmagyarázni, miért, de ezt más országhatárnál sosem éreztem. Mindig nagyon erős gyomorgörcs és szívszaggatás volt, amikor onnan el kellett jönnöm. Ezenkívül volt szerencsém eljutni Hawaiira, ami olyan volt mint egy álom.

Ott megtapasztaltam, hogy milyen érzés, amikor a természet legyőzi az embert.

Nagyon kicsinek éreztem magam, ott nem számított, hogy a mindennapokban mi történik velem, mindent a természet diktált, és nekem ahhoz kellett kapcsolódnom. Ellentétben a nagyvárosi élettel, ahol a környezetemet saját magamhoz képest érzékelem. Hawaiin megszűnik az irányításra való képesség, az ember megfigyelővé válik, tisztelettel fordul a természet felé.

Arra következtetek, hogy te szereted megélni a pillanatot.

Egyre biztosabb vagyok benne, hogy élni csak így érdemes.

Mikor az egy évig tartó spanyol utatokról visszatértetek, felmondtál a Thália Színházban. Nehéz egy ilyen lépést megtenni?

Nehéz, és kellett hozzá az, hogy sok mindent el tudjak engedni. A félelmet minden irányban: anyagi és szakmai értelemben egyaránt. Ráadásul nem az egyik liánról a másikra lendültem, hanem a semmibe ugrottam. Soha korábban ezt nem mertem volna megtenni, elsősorban azért, mert gyerekeim vannak, ami hatalmas felelősség. Ennek ellenére tettem meg mégis, és örülök is, hogy megtettem.

Persze, kicsit máshogy élünk most, például a gyerekek meg is kérdezték, hogy miből élünk, ha én mindig otthon vagyok, és nem dolgozom annyit – nekik is feltűnt, hogy sokkal többet vagyok velük, de ez meg nagyon jó.

Számodra a szabadság megtalálása összefügg a belső igényeidre való odafigyeléssel, a lelki öngondoskodással. Miközben hosszú idő után egyáltalán nem evidens megtalálni, mik egyáltalán az ember saját igényei. Neked mik azok?

Hogy legyen időm saját magamra. Kényelmes volt sokáig, hogy nem kellett magammal foglalkoznom. Adódott a munka, adódott a család, és mindenkit magam elé helyeztem, mert így nem kellett magammal foglalkoznom. Amikor a gyerekek már picit nagyobbak lettek, akkor jött a kutya, a nyúl, a tengerimalac.

Úgy gondoltam, hogy én úgyis megtalálom az örömömet bármilyen helyzetben, akár öt percben is.

Ez egy kicsit megfordult bennem: a munkahelyemen való felmondás után elkezdtem magamra maradni és a saját igényeimre odafigyelni. Nem kell, hogy feláldozzuk magunkat. Nem teszünk vele jót, mert senki nem lesz hálás érte. Nem várhatjuk el a másik háláját, amiért olyat adunk neki, amit ő nem is kért. És erre jobb előbb rájönni, mint hogy rákényszerítene minket az élet.

Stylist: Csillag Szilvia

Smink: Titkos Berni

Haj: Márkus Eszter