Rényi Ádám: „Ha valakinek megragadod a figyelmét, másodperceid vannak, hogy megtartsd”

Hogyan tudsz időt szakítani erre a rengeteg munkakörre?

Vannak állandó dolgok, mint a hivatali munkám, de vannak szezonálisabb munkáim is. Egy tévéműsor például szezonális. Az írásnál az a szerencsém, hogy rövid műfajokban utazom, így nincs szükségem egyben sok időre, inkább sokszor kevésre.

A könyvkiadóban társtulajdonos vagyok, operatív feladatom nincs, főleg a kreativitásomat és a kapcsolatrendszeremet kell mozgósítanom ezen a területen, így nem annyira időigényes. Sok esetben egy öreg szakihoz hasonlítok, aki mindig tudja, hova kell ütni a kalapáccsal, a rutinomat, a rálátásomat kamatoztatom inkább. Ráadásul családom is van, ami szintén elég időigényes.

Én eleve úgy képzeltem, hogy egy kiadó társtulajdonosa ül szobája melegében…

És számolja a pénzt?

Pontosan!

Azért ez nem ilyen egyszerű. Vannak szerzők, akiket például én hoztam a kiadóhoz, velük én tartom a kapcsolatot, vannak projektek is, amiket én találok ki és viszek végig, sokszor ránézek bizonyos alterületekre. A kommunikációt, ami a saját szakterületem, figyelemmel kísérem.

A kiadód gondozásában jelent meg két novellásköteted, az Osztálytalálkozó és más mesék inkább felnőtteknek 2021-ben és a A bezzeggyerek és más felnőttmesék 2022-ben. Szoktad mondani, hogy nem identifikálod magad íróként, miközben ez az a tevékenységed, amiről a legszélesebb körben ismernek téged. Ez valamiféle önvédelem a részedről két könyv után, vagy tényleg így gondolod?

Azt mondani, hogy valaki író, számomra igen magas kategóriát jelent, amit én, azt hiszem, nem érek el, de ez nem is áll feltétlenül szándékomban. Melléknévi igenévként vagyok író, nem pedig főnévként. Spiró György író, én pedig írok. Mindennek, amit csinálok, az a célja, hogy emberekre hatást gyakoroljak – erről szól a kommunikációs tevékenység, a könyvkiadás, korábban az újságírás, erről szól az írás, a színház, a tanácsadás.

Azt szeretném, hogy aki találkozik velem, aki elolvassa a könyvemet, aki megnézi az általam készített tévéműsort, az utána vidám legyen, szomorú vagy épp meglepett – szóval, hogy valami történjen vele.

Mi az, amit az írásban legjobban szeretsz?

Az arra érkező reakciókat. Nem az utókornak írok, hanem azért, hogy szórakoztassam az embereket, kizökkentsem őket a napi rutinból. Írás közben akkor vagyok elégedett, ha látom magam előtt az olvasót, és azt, hogy a szöveg bizonyos pontjain mi fog vele történni. Az elmúlt éveim legnagyobb kalandja, hogy színházi bemutató készült az írásaimból, és ott valóban láthatom is ezt a hatást, élőben tesztelhetem a szövegeim működését.

A szövegeidből készült színházi előadás A hosszú élet titka, amit Budapesten a 6SZÍN Teátrumban láthat a közönség. Mennyire követted ezt a próbafolyamatot?

Jelen voltam, és közben az volt a célom, hogy segítség legyek, de teher ne. Hogy ez sikerült-e, arról nyilván mást is érdemes megkérdezni, de remélem, igen. Csak néha fordult elő, hogy a rendezőnek, Lengyel Andor barátomnak egy-egy dologról elmondtam a véleményemet, de sosem vétóztam meg semmit. Amikor először láttam egyben az előadást, azt éreztem, hogy ha én lettem volna a rendező, talán egyes részeket másként csináltam volna, de biztosan nem jobban.

Érdekes volt az is, hogy az én kimondottan rövid szövegeim is hosszúnak tűnhetnek a színpadon, így azokat is rendesen meghúzta Enyedi Éva dramaturg. Mindenben igaza volt. Mostanában például elővettem és újraolvastam pár novellámat, ami jelenetként szerepel a darabban – egyiket-másikat hosszúnak és túlírtnak éreztem, mert már annyira megszoktam a színpadi szöveget. Persze, nyilván más a mechanizmusa az írott és a játszott szövegnek, szóval lehet, hogy túl szigorú vagyok magamhoz.

Egy másik érdekes munkaköröd, hogy kommunikációs szakember, jelenleg a Fővárosi Önkormányzat kommunikációs főtanácsadója vagy. Közhely, hogy a közösségi média- és az internethasználat nagyon széttagolttá teszi a társadalmat. Mindenki buborékokban, és nem csak politikai buborékokban, hanem például generációs buborékokban éli a mindennapjait. Ez milyen kihívások elé állítja azt, aki hozzájuk akar szólni?

Ez ma minden típusú kommunikációs tevékenységnek a legnagyobb nehézsége: megtalálni azt a közös nyelvet, amit a legkülönbözőbb emberek be tudnak fogadni. A politikában különösen fontos, hiszen annak célja, hogy többséget építsen. De a tévéműsor-készítés pontosan ugyanezzel a problémával néz szembe: hogyan ültetsz le ugyanazon képernyő elé egy kistelepülésen élő szakmunkást és egy Budapesten élő professzort?

Tetszik, nem tetszik, az emberi figyelem egyre rövidebb ideig fenntartható. Ha valakinek megragadod a figyelmét, akkor másodperceid vannak arra, hogy megtartsd. Ez már az idősebbekre is egyre inkább jellemző.

Az erős dramaturgia, az in medias res kezdés, az erős hatások, a jól megjegyezhető mondatok, a közérthetőség teszik sikeressé a kommunikációt minden területen.

Szokták mondani viccesen, hogy az angolokat és az amerikaiakat a nyelv választja el egymástól – én ugyanezt érzem itthon a generációk között. A feladat, hogy minél nagyobb közös metszeteket találjunk.

Amikor váltottunk a tévéről az internetre, az volt az ígéret, hogy ez jó lesz nekünk, mert aktívan befolyásolhatjuk, milyen információk jutnak el hozzánk, szelektálhatunk közöttük, így az információszerzés demokratizálódik. Szerinted ez tényleg így lett?

Kissé skizofrén a helyzetem. Aktív közösségi médiafelhasználó vagyok, marketingfelületként is használom ezeket a platformokat. Másfelől azt gondolom, hogy beláthatatlan károkat tett az internet és a közösségi média a világban, mert relativizálta a jó és a rossz morális kategóriáját. Amikor én gyerek voltam, egyértelmű volt, hogy mi az, amit helyes tenni, és mi az, amit helytelen.

A szüleinknek még könnyű volt elmondaniuk olyan alapvetéseket, hogy nem bántjuk a gyengét, segítjük az elesettet – ez ma már a legkevésbé sem tűnik egyértelműnek.

Nem kell sokat visszatekintenünk a történelemben, hogy lássuk, ez internet nélkül is meg tud történni.

Ez egyrészt igaz, másrészt szerintem épp eljutott a fejlett nyugati világ odáig, hogy konszenzusra jusson ezen kérdésekkel kapcsolatban. Ezt a konszenzust borította fel, hogy hirtelen mindenkinek lett szava és lehetősége arra, hogy befolyásoló tényezővé váljon.

Ebben a környezetben nem akkor van nagyobb esélyed hatni a másikra, ha művelt vagy és sok mindent tudsz, hanem akkor, ha van marketingérzéked. Így bármilyen őrült gondolat mögé sokkal könnyebb tömegbázist építeni, mint az elmúlt évtizedekben. Ez pedig látjuk, hova vezet: felelős politikusok helyett egyre több országban a médiában népszerű politikusok kerülnek hatalomra, egyértelmű dolgok válnak bizonytalanná, elveszítjük a kapaszkodóinkat.

A nyilvánosságban rólad kialakult képet meghatározza az is, hogy két kislány apukája vagy. Ez valószínűleg azért alakult így, mert – ahogy arról szoktál is beszélni – örökbe fogadtátok őket, erről pedig viszonylag kevés szó esik a közbeszédben.

Vannak, tudod, azok az újságírói noteszek, amelyekben listázva vannak a szakértők különböző témák szerint. Néha azt gondolom, hogy az örökbefogadó apa címke mellett az én nevem szerepel ezekben a noteszekben. Nem akartam annyira, hogy ez így legyen, de amikor a feleségemmel úgy döntöttünk, hogy talán ezen a módon leszünk család, és elmentünk tanfolyamra, az nagyon meghatározó élmény volt számunkra.

Ugyanis amíg a mi családjaink támogatóan álltak a döntésünkhöz, addig a tanfolyamon találkoztunk olyan párokkal, akik szörnyű történeteket meséltek a családjaik hozzáállásáról. Emiatt valamiféle kötelességemnek éreztem a későbbiekben, hogy az ezzel kapcsolatos tabukat és tévképzeteket ledöntsem a nyilvánosságban.

Arra gondoltam, hogy hátha épp egy ilyen interjú hatására lesz valaki egy kicsit megengedőbb ezzel kapcsolatban. Ezért mindig szívesen beszélek róla, ha megkérdeznek. Érdekes az is, hogy ezek a beszélgetések késztetnek leginkább a témáról való gondolkodásra, mert különben ugyanúgy a hétköznapjainkat éljük a családommal, mint mindenki, ugyanazokkal az örömökkel és problémákkal.

Olyannak tűnsz, mint aki nagy békében van önmagával és a világgal. Tényleg így van, vagy ez csak a látszat?

Hosszú tanulás eredménye, de remélem, hogy így van. Fiatal koromban azt akartam, hogy minél magasabb pozíció legyen a névjegyemen, rengeteget dolgoztam, és sok olyan dolog számított, ami ma már kevésbé. Egy ideje rájöttem, hogy nem a siker, hanem a boldogság a célom, és ez gyökeres változást hozott az életemben.