Vajon a kartonágyak visszatartják a sportolókat attól, hogy az olimpiai faluban szexeljenek?
Fiatalok, gyönyörűek és ég bennük a tettvágy. Nem, ez nem a Too Hot To Handle című sorozat következő évadának leírása, sokkal inkább a mindenkori olimpia résztvevőié. E tény apropóján pedig nem csodálkozhatunk azon, hogy az olimpiai falu olykor nemcsak a szurkolástól hangos... De vajon igaz az az elhíresült mondás, miszerint ami az olimpiai faluban történik, az ott is marad?
„Soha nem láttam még ilyen szintű kicsapongást” – mesélte Josh Lakatos a sydney-i olimpiát követően arról, hány szexuális közeledésnek volt szemtanúja az olimpiai faluban. Ennek kapcsán nem csoda, ha évről évre szárnyra kelnek a hírek, hogyan próbálja a NOB (Nemzetközi Olimpiai Bizottság) szabályozni a sportolók közeledését: mind egymáshoz, mind az eseménynek otthont adó város lakóihoz. Az eredmény? Hangzatos szalagcímek és némi szextudatosság. Utóbbiból pedig nemcsak az olimpikonok, hanem mi is profitálhatunk.
Kartonágyak, mint elrettentő erő
Az összesen 19 napos olimpia rendkívüli mentális és fizikai terheléssel jár a résztvevőkre nézve. A versenyek és az edzések között azonban bőven akad némi „luft”, azaz szabadidő, így az emelkedett tesztoszteron- és adrenalinszint jócskán befolyásolja a sportolók egymáshoz való közeledését.
Az olimpiai falu „szexmeséi” régóta keringenek a köztudatban, köszönhetően azoknak a sportolóknak, akik nem átallottak beszélni saját történeteikről. Jamie Anderson snow boardozó például a 2014-es téli olimpián ismerte meg a Tindert, amit a Szocsiba való megérkezése után aktivált. „A legjobbkor regisztráltam: tele volt csinos, olimpikon pasikkal!” – lelkendezett.
John Daly sportoló egyértelmű igennel felelt, amikor a szemfüles riporterek rákérdeztek, vajon gyakori-e a szex az olimpiai faluban: „Persze, hogy megtörténik! Tökéletes külsejű atléták, szűk edzős cuccokban... Még jó, hogy egymásba kavarodnak!” – fejtette ki véleményét. Ryan Lochte azonban még ennél is tovább ment: az olimpikon szerint ugyanis az indulók 70-75 százaléka szexel az olimpiai faluban.
Ha ezt vesszük alapul, érthető, miért gondolták a párizsi olimpia szervezői, hogy az lesz a legjobb, ha kartonágyakkal rendezik be a sportolók szobáit. Ilona Maher amerikai rögbijátékos (többekkel egyetértésben) nevetve tette fel a költői kérdést egy TikTok-videóban: „Azt gondolják, hogy az olimpiai atlétákat, a világ legjobb 1%-át elriasztja valamiféle karton?” – kérdezte, majd hozzátette: az olimpikonok nem épp az a fajta demográfiai csoport, akinek bármiféle fizikai támogatásra volna szüksége bizonyos pozíciók kivitelezéséhez. 1:0 a sportolóknak.
"A tenger zord világa nem való egy törékeny nőnek" - az első női olimpiai bajnok története
Óvszer-automatákkal a nemi betegségek ellen
A kartonágyak ellenére a párizsi olimpiáról mégis az terjedt el a köztudatban, hogy nincsenek konkrét korlátozások a szexuális tevékenységekre vonatkozóan és tény: a NOB valóban nem ellenőrzi, mit csinálnak az emberek az olimpiai faluban.
Ez hétmérföldes lépést jelent Tokióhoz képest. A koronavírus járvány árnyékában megrendezett olimpia előtt ugyanis a NOB és a Nemzetközi Paralimpiai Bizottság kiadott egy közel hetven oldalas könyvet, amelyet a sportolóknak szántak. Ez részletes ajánlásokat fogalmazott meg a vírus terjedésének megakadályozásával kapcsolatban, de az írók egy komplett fejezetet áldoztak arra (is), hogy a sportolók orrára kössék: lehetőleg minimalizálják a fizikai interakciókat.
Ez azt jelentette, hogy lehetőség szerint kerüljék a fizikai érintkezést, beleértve az öleléseket és a kézfogást is. Meglehet, hogy sokan ezért emlegették úgy, mint „intimitás tilalmi szabályzat”, holott a szex csak az ajánlás járulékos részeként szerepelt a könyvecskében.
Tilalom ide vagy oda, a tokiói olimpián anno százötvenezer óvszert osztottak szét a szervezők, ugyanakkor fontos megemlíteni, hogy ezzel „csak” folytatták az 1980-as, szöuli ötkarikás játékokon bevezetett hagyományt. A NOB ugyanis Szöul óta minden alkalommal arra szólítja fel a játékoknak otthont adó városokat, hogy kotonnal lássa el a résztvevőket. (A riói játékokon szinte Guiness-rekordokba illő mennyiséget, 450 ezer kotont osztottak szét a szervezők, ez fejenként 42 darabnak felelt meg.)
E tekintetben a párizsi olimpia sem panaszkodhat: a szervezők összesen kétszázezer latex férfi óvszert, tízezer latex nélküli férfi óvszert és húszezer női óvszert halmoztak fel az olimpiai faluban felállított automatákban. (Mivel idén 14.500 versenyző vesz részt a játékokon, ez fejenként nagyjából 23 darabot jelent.)
„A megrendelt óvszerek mennyisége nem reprezentálja a sportolók szexuális aktivitását” – jelentette ki Melissa Chovino, a párizsi olimpia szóvivője a SELF.com e témában írt cikkében, és igazat adunk neki: a korábbi mennyiségeket tekintve korántsem arról van szó, hogy a franciák megengedőbbek lennének a sportolókkal, mindössze követik a nyolcvanas évek óta regnáló hagyományokat.
A szervezők a kihelyezett óvszer-automatákkal mindössze szeretnék felhívni a sportolók figyelmét a nemi úton terjedő betegségekre, és azok terjedésének módjára. Nem titkolt céljuk, hogy megelőzzék a szexuálisan terjedő betegségek berobbanását, ugyanakkor, ha valaki jellegzetes tüneteket észlel magán „odalent”, az olimpiai faluban arra is felkészültek, hogy elkezdjék bárminemű probléma kikezelését.
Ha valaki a durva számok miatt pironkodna, ne tegye: a WHO és a Pleasure Project érdekképviseleti csoport által 2022-ben végzett, szisztematikus kutatás ugyanis megállapította, hogy hatékonyabb az a fajta szexuális edukáció, amely örömként tekint a fizikai kapcsolódásra. (Magyarán eredményesebben működik, mint az absztinenciára való nevelés, vagy a kockázatközpontú üzenetek.) Az eredmények szerint a szexpozitív megközelítés növeli az óvszerhasználat gyakoriságát, az alapvető, szexuális tudást és az önbecsülést. Vagyis minden olyan tényezőt, amely kulcsfontosságú lehet ahhoz, hogy jól döntsünk a hálószobában és azon kívül.
Teljesítménykényszer és felszabaduló energiák
A már említett Ilona Maher szerint az olimpiai falu nagyon hasonló egy egyetemi kollégiumhoz, hiszen nagyjából egykorú, közös érdeklődésű emberek élnek egymással huzamosabb ideig egy kupacon. De nemcsak ez fűzi őket össze, hanem a háttértörténetük, alapértékeik (kitartás, erő, akarat), céljaik és az alapvető motivációik is.
„Nem mindenki tudja, milyen érzés olimpikonnak lenni. Igazából csak nagyon kevesen tudják, milyen keményen edzeni valamiért és nyerni vagy mekkora súllyal nehezedik az emberre az a veszély, hogy veszít. Ez már alapból egy olyan közös kapcsolódási pont, ami semmi máshoz nem fogható” – magyarázza a sportoló arról, miért is keresik egymás társaságát az atléták.
Miután az olimpiai falu semmihez sem hasonlítható hangulata már legalább két, hosszú távú kapcsolatnak is melegágya volt (Kristi Yamaguchi és Bret Hedican az 1992-es, francia olimpián jöttek össze, míg Roger Federer és felesége, Mirka Vavrinec a 2000-es Sydney-megmérettetésen), kár lenne ferde szemmel nézni a sportolókra.
Végtére is az elképesztő teljesítmények mögött ugyanolyan hús-vér emberek állnak, mint mi, magunk, a rájuk nehezedő nyomásról pedig (maximum) csak elképzeléseink lehetnek. „Követ vetni” rájuk tehát semmiképp nem lenne ildomos, a szervezők erőfeszítéseit látva pedig csak bizakodhatunk abban, hogy a sportolók nemcsak a pályán, hanem a hálószobában is a legjobb döntéseket hozzák.