„Úgysem teszi meg, csak figyelmet akar” - ne bagatellizáljuk el az öngyilkossággal való fenyegetőzést!
Sajnos régóta tudjuk, hogy Magyarország a világrekorderek között teljesít az öngyilkossági statisztikákban. Az ünnepek közeledtével pedig még jobban felerősödhet az esetek száma. A Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány szakértőjének segítségével a témát érintő kérdéseket és válaszokat jártuk körül.
Egy átlagos középiskolai osztályban legalább három-négy olyan gyerek ül, aki időnként eljátszik a halál gondolatával, és minden ötödik felnőtt élete folyamán legalább egyszer tapasztal depressziós tüneteket. Most állj meg egy percre: a leírtak alapján szinte biztos, hogy te vagy a szeretteid közül valaki találkozik a depresszióval – tehát joggal mondhatjuk, hogy mindenkit érint a téma.
A Kék Vonal szakmai vezetője, Reményiné Csekeő Borbála elárulta, hogy bár az öngyilkossági statisztikák alapján van egy javuló tendencia, a fiatalok és a gyerekek, valamint az idősek körében nem csökkent a szuicid veszély. A visszafordíthatatlan baj csak úgy előzhető meg, ha már a kezdetektől megfelelő segítséget és szakszerű ellátást kap az érintett.
Miért épp a kamaszok?
A serdülőkor az átalakulások időszaka. Ahogy a tizenéves kilép a gyerekkorból, megváltozik a teste, a testképe, a hormon háztartása, ezáltal a hangulata, a kapcsolatai. Átíródik a gyerek szerep, de még nincs olyan problémamegoldó készlete, egzisztenciája, valós függetlensége, mint egy felnőttnek. Az átmeneti időszak sérülékennyé és esendőbbé teszi a fiatalokat. A különböző életterületek még nagyon szorosan összefüggnek egymással: egy iskolai kudarc óhatatlanul kihat a családi kapcsolatokra, ahogy a családi krízis is kihat a teljesítményre.
Borbála szerint rengeteg tényezőtől függ, hogy éli meg mindezt egy kamasz. Ideális esetben mögötte állnak a biztonságot nyújtó család tagjai, akikkel tabu- és ítélkezés mentesen beszélgethet – de sajnos jól tudjuk, hogy ez nem mindig adott. Mivel a dac és az elzárkózás életkori sajátosság is lehet, komoly kihívást jelent, hogy megkülönböztessük az életkorból adódó krízist és a valós depressziót.
Blue Monday: Ma van az év legszomorúbb napja! Mítosz vagy valóság? – Pszichológus válaszol
Az intő jelek
Borbála szerint árulkodó jel lehet a teljesítményromlás, az étkezési szokások drasztikus változása, az alvászavar és az önagresszív viselkedés. Szintén baljós jel, ha a fiatalnak már a baráti találkozókhoz és sikerélményt adó tevékenységekhez sincs kedve. A változásra reagál a test, a teljes idegrendszer, a hormonháztartás, és hamar el lehet érni arra a szintre, amikor szakszerű segítség kell. Akut esetben megkongathatja a vészharangot, ha az illető sokat beszél, olvas a halálról.
Szintén intő, ha elrendezi az ügyeit, mintha készülne valahová. Becsapós, de aggodalomra ad okot, ha a súlyosan depressziós periódust hirtelen megnyugvás váltja fel: ez azt jelentheti, hogy a személy meghozta a döntését, és ezért megkönnyebbült.
Mi történik egy öngyilkos fejében?
„Az elakadás nagy úr. Egy börtön. Érzed, hogy az élet ott van a falakon túl, de nem tudod, hogyan juss oda, és végül elhiszed, hogy nem érdemled meg a szabadulást. Beszűkül a tudat, a félelem szintjére redukálódnak az érzelmek. Kristálytisztán emlékszem arra a pillanatra, amikor becsuktam a szemem. Nem tudtam tovább tartani a szemhéjamat a sok beszedett nyugtatótól és szorongásoldótól.
Az a pillanat kiélesedett mégis valahogyan. Megnyugodtam. Mint a kiéhezettnek egy falat kenyér. Eufórikus megnyugvással töltött el, hogy holnaptól nem kell folytatni az életem. Aztán iszonyúan szégyelltem magam, amikor felébredtem. És ez nagyobb úrrá vált” – meséli a 25 éves Emma, akit szerencsére időben megtaláltak a kiérkező mentősök. „Van, hogy igazán nagyon meg akarok halni. Ez mindig meg történik, amikor valaki fontos ignorál, vagy konfliktusom van egy szerettemmel.
De olykor váratlanul jön; csak békésen mosogatok, és egyszercsak azon kapom magam, hogy magamba akarom vágni a nagy kést. (…) Volt, hogy egész nap kapaszkodtam az asztalba, hogy nehogy öngyilkos legyek. Ott ültem, és gyűjtöttem az indokokat, hogy miért ne öljem meg magam. Az egyetlen, amit találtam, az volt, hogy egyszer az anyám azt mondta gyerekkoromban, hogy ha én meghalok, akkor ő fölakasztja magát” – árulja el a 28 éves Stefi, aki jelenleg terapeutával dolgozik szorongásain.
Borbála szerint minden krízisbe jutott ember meg tapasztalja, hogy a korábbi megoldások csődöt mondanak, de jó esetben időben rátalál egy új problémamegoldó stratégiára. A sorozatos kudarc viszont el indíthat egy örvényt, amiből a depressziós ember nem lát kiutat.
A legjobb tanácsot egy pánikbeteg adhatja, hiszen ő már több százszor átélte ezt, tudja azt, hogy mi segít és mi ront ilyenkor a helyzeten
Hogyan segíthetünk?
Természetes reakció, hogy ha szomorú embert látunk, egyből vigasztalni és nyugtatni próbáljuk, tanácsokkal halmozzuk el. Legyen pozitívabb, nézzen víg játékokat, vegye észre, milyen jó élete van. Bár ezt a jó szándék vezérli, sokszor mégis ellentétes reakciót vált ki. Ha valakit támogatni szeretnénk, ne a saját meglátásainkkal traktáljuk őt, hanem terjesszük ki a figyelmünket, halljuk meg a valós (sokszor ki nem mondott) szükségleteit.
Borbála úgy fogalmaz:
ahhoz, hogy meg értsük a depressziós embert, majdnem olyan mélyre kell mennünk, mint ahol ő van.
Ha egy létra vezet le a kút aljára, mi az utolsó előtti fokon álljunk meg, onnan hallgassuk a másikat. Legfontosabb, hogy a teljes figyelmünket fordítsuk rá. Jó kezdés ez: „Itt vagyok, figyelek rád. Látom, hogy nem vagy jól most. Van kedved beszélgetni? Úgy érzem, az utóbbi időben nem vagy önmagad. Hogyan tudnék segíteni?” Talán nem kapunk azonnali választ, és időre lesz szükség a nyitáshoz, de a kezdeti lépéssel már megtettük a legfontosabbat: biztosítottuk a támogatásunkról.
Ha valaki gyakran emlegeti az öngyilkosságot, esetleg többször is kárt tett már magában, a család előbb-utóbb belefárad a folyamatos készenlétbe. Ilyenkor a problémát sokan bagatellizálni kezdik, mondván, hogy „úgysem teszi meg, csak figyelmet akar”. Egy öngyilkossági kísérlet olyan beszűkült tudat állapotban történik, amikor az illető nincs tisztában azzal, hogy csak egy segélykiáltást hallat, vagy valóban meg akar halni. Fontos, hogy a stigmatizálás helyett támogatással álljunk a helyzethez, hiszen egy ilyen szélsőséges esetben változás kell a környezetben és a probléma kezelésében egyaránt.
