Mit árul el a mai kereszténységről egy lefejezett Szűz Mária szobor?
Néhány hónapja szülő Szűz Mária szobrot állítottak ki a linzi székesegyházban, ám az installációt nem sokáig láthatta a templom közönsége, ugyanis ismeretlenek úgy nyilvánították ki nemtetszésüket, hogy lefejezték azt. Sőt, online aláírásgyűjtés is indult korábban a szobor eltávolításáért, melynek kulcsmondata az volt: „Jézus születése szent, az, hogy ennyire szemérmetlenül ábrázolják, éppen ezt a szentséget teszi tönkre”. Dr. Perintfalvi Rita teológust kérdeztük az üggyel kapcsolatban.
Ha Szűz Mária vallásos ábrázolásaira gondolunk, általában egy kék-fehér ruhába burkolózott, áhítattal az ég felé néző, kisfiát ölelő vagy felnőtt fiát sirató nőalak jut eszünkbe. Mit árul el ez Mária szerepéről a keresztény vallásban?
Szűz Mária klasszikus értelmezése, a szüzessége, aztán az anyasága és ezen keresztül az anyaság mint olyan tisztelete kizárólag egyfajta nőideált állított a keresztény nők elé - erre mutat rá a feminista teológia. Vagyis hosszú évszázadokig csak és kizárólag azt a nőt tekintették erényesnek, aki megfelelt ennek az ideálnak. Az ókor és a középkor kereszténysége rettegett a testiségtől és a szexualitástól. Ezen a téren a kísértést kizárólag a nőben látták, s ezt visszavezették Évára.
Közkeletűvé vált az a téves nézet, hogy Éva vitte kísértésbe Ádámot, hiszen ő vett elsőként a tiltott fa gyümölcséből és Ádámnak is adott belőle. Ezt a bűnt később szexuális bűnként értelmezték és Évából lett a csábító nő, aki felett a férfinak nincsen hatalma. A férfi teológusok, a híres egyházatyák féltek a női szexualitás erejétől. A testiséget magát földiesnek, bűnösnek és nőiesnek gondolták. Miközben minden, ami szellemi volt, az éteri világhoz tartozott, az isteni szférához illőnek és férfiasnak minősítették.
A női szexualitástól való félelem oda vezetett a kereszténységben, hogy egy olyan női ideált kreáltak, ami elvette a nőtől a saját testisége hatalmát. Ő lett a szüzességben élő nő, akit pont olyan tökéletesnek tartottak, mint egy férfit - de csak akkor, ha lemondott az anyaságról. Ilyenek lettek a remete nők, a szent nők, illetve a szüzességet fogadott szerzetesnők. Az általuk megélt aszkézist, vagyis testi önmegtagadást mindenek felett való erénynek tekintették.
Azt a nőt, aki megházasodott és gyermekeket szült, amihez természetesen együtt kellett hálnia egy férfival, közel sem tekintették ennyire erényesnek.
Szűz Mária ezt a két vonulatot ötvözi. Hiszen ő úgy vált anyává, hogy közben végig megőrizte a szüzességét. A katolikus dogmatika szerint úgy esett teherbe, hogy férfit nem ismert. Szűz maradt szülés közben és utána is. Ezzel párhuzamosan a népi vallásosságban megjelent Szűz Mária anyaságának tisztelete is. Viszont azt elképzelhetetlennek tartották, hogy egy nő gyermektelen maradjon vagy hogy tudatosan ne akarjon gyermeket vállalni.
Ha egy nő így gondolkodik és házasságot köt, egyházjogilag még a házassága sem érvényes. Kizárólag csak akkor tölti be létezésének célját, ha gyermekeket hoz a világra. A klasszikus férfi teológia ennek tette szimbólumává Szűz Máriát. A feminista teológia pedig tiltakozik az ellen, hogy egy nőt csak és kizárólag akkor tekintsenek értékesnek, ha hajlandó anyává válni. Ráadásul – mivel a katolikus szexuálmorál még mind a mai napig csak a természetes születésszabályozást engedélyezi – annyiszor, amennyiszer csak képes erre.
Ezt az ósdi felfogást még Ferenc pápa is kritizálta, amikor egy hatgyermekes családanya beszélgetett vele és kérte, hogy imádkozzon érte, mert már annyi császármetszést hajtottak rajta végre a szülései közben, hogy több nem lehetséges, akkor a pápa azt mondta neki, hogy „Ne legyetek olyanok, mint a nyulak! Ne úgy szaporodjatok! Hanem gyakoroljátok a szülői felelős döntést!”
Ezen kívül a feminista teológia Szűz Máriában látja azt a bátor nőt, aki be mer vállalni olyasmit, amiért a korabeli társadalom megbüntette, konkrétan halálra kövezte volna, hiszen gyermeke nem jegyesétől fogant s ezzel Mária a korabeli világ törvényei szerint házasságtörőnek minősült volna. Máriának erre a társadalmi határátlépésre is igent kellett mondania, amikor elfogadta a Gábriel arkangyal által közvetített égi üzenetet.
Így azon nők sorába tartozik, akik Isten hívására olyasmit is megtettek, amit az akkori társadalom soha nem bocsátott volna meg nekik. Ilyen volt az is, amikor Magdeburgi Mechthild megírta a misztikus könyvét. Nőként ez tilos volt számára, mégis megtette. A történelem nagy feministái mind-mind ilyen nagy határátlépők!
A linzi székesegyházban kiállított Szülő Szűz Mária szobor ellen aláírásgyűjtéssel majd lefejezéssel tiltakoztak, előbbi kulcsmondata a szülés szemérmetlen ábrázolását bírálta. Mit gondolsz erről?
Nekem nagyon tetszett Esther Strauß egyedülálló és merész alkotása, hiszen Máriát valódi hús-vér nőként merte ábrázolni, ráadásul a szülése pillanatában. Ilyen bátorságot az elmúlt kétezer évben egyetlen férfi alkotó sem engedett meg magának. Persze nekik nincs is valódi tapasztalatuk arról, hogy mit jelent egy embert a világra hozni. Ez egy női tapasztalat. Érdekes, hogy Mária életéről valójában nagyon keveset tudunk meg a Bibliából, ő egy csendes hős, aki alapvetően a háttérben marad, mégis végigkíséri fia egész életét.
A szülésről sem tudunk sokat, a 7. századtól vált dogmává, vagyis olyan tanítássá, aminek tagadása eretnekség, hogy Mária szűz maradt a szülés közben is. Ami ugye biológiailag és orvostudományilag elképzelhetetlen. Ehhez valamiféle csodának kellett történnie, vagyis a szülés sem történhetett meg természetes módon. Ez a szobor pedig az ábrázolásával ennek az ellenkezőjét állítja. Mária épp olyan, mint akármelyik nő, fájdalmak közepette hozza a világra Jézust.
S ráadásul a pózban, amiben ábrázolták, sokak számára túl sok volt az erotika és a fedetlen testrész. Vagyis Mária megjelenítése túl emberire sikeredett. Szerintem viszont éppen ettől szép és megkapó. Amúgy pedig maga Jézus egész életében végtelenül emberinek mutatkozott. Evett-ivott, a farizeusok szerint túl sokat is, ácsként keményen dolgozott és egészen biztos, hogy táncolt is a kánai menyegzőn, ahol átváltoztatta a vizet borrá, mert elfogyott.
Szóval szerintem az ő egész életéhez nagyon is passzol ez az ábrázolás - mert emberi. Az viszont egészen megdöbbentő, hogy ez az alkotás összesen négy napot bírt ki anélkül, hogy vandálok meg ne rongálják és lefűrészeljék Mária fejét. Azért mekkora erőszak van ebben egy női test ellen! Nem csupán arról van szó, hogy a faszobron a faragóművész Theresa Limberger mintegy 200 órát dolgozott és az ő munkája egy pillanat alatt odalett. Hanem ez egy erőszakcselekedet.
Ami egyrészt mégiscsak az Istenszülő Mária ellen irányult, másrészt persze az alkotók ellen is, akik határátlépést mertek elkövetni. Vagyis hozzá mertek nyúlni egy vallási tabuhoz és egyéni véleményt alkottak róla. Nőként. Na, ez már önmaga hatalmas provokáció! Hosszú évszázadokig így reagáltak az egyházak és a vallások azokra a nőkre, akik megtörték a tabukat, a normákat. Akiknek volt véleménye és azt el is mertek mondani. A sötét középkor köszön vissza ebben az erőszakcselekedetben.
Vajon ha más ábrázolás megrongálásáról lett volna szó, a közvélemény is másképp vélekedik? Ilyen esetben miért elfogadóbbak a vandalizmussal szemben?
Fordult már elő olyan, hogy megrongáltak nyilvános betlehemi szobrokat vagy ellopták a figurákat, egy József szobrot vagy egy bárányt. Ilyenkor mindig hatalmas volt a hívek felháborodása és azonnal egyházellenességről és kereszténygyűlöletről kezdtek beszélni. Most miért nem beszéltek erről? Akárhogy is és akármilyen is, a tönkretett szobor mégiscsak egy Szűz Mária szobor volt. Ebben az egész történetben a vallási fanatizmus vagy fundamentalizmust vélem felfedezni.
Ők mindig meg vannak győződve arról, hogy csak egyetlen igazság – szemléletmód, ábrázolási stílus, gondolkodás – létezhet. Mégpedig az övék. Mindenki mást és minden mást pedig el lehet pusztítani. Például le lehet fűrészelni a fejét. És ha ezt ők csinálják, akkor az nem számít egy nő teste meggyalázásának! Sem a művészi szabadság lábbal tiprásának.
Hanem számukra hős cselekedet, pont úgy mint amikor a muzulmán radikálisok a testükre rögzített bombával berohannak a tömegbe, hogy szent háborút vívjanak. Ez is az volt, egyfajta dzsihád, mégpedig keresztényi fundamentalista dzsihád. Azt nyilván el kell fogadni, hogy vannak olyanok, akik nem tetszett ez az alkotás. Sőt olyanok is vannak, akiknek a vallásos érzéseit tényleg megsérthette ez a szobor, mert annyira ragaszkodnak a képi világ, a szimbólumok szintjén ahhoz, amit megszoktak, hogy ez nekik túl sok.
Ezt el lehet mondani. De a vandalizmus soha nem lehet válasz! Ezt semmilyen körülmények között nem lehet elfogadni.
Amikor megkerestelek a témával kapcsolatban, szóba került a fentebb is említett feminista teológia eltérő gondolkodásmódja. Mesélnél egy kicsit az irányzat megszületéséről és lényegéről?
A feminista teológia az 1960-as évek vége felé vált jelentős teológiai irányzattá. Ez tulajdonképpen a női emancipációs törekvések megjelenését jelenti az egyházban és egy olyan tudományterületen, amely mintegy kétezer esztendeig szinte kizárólagos férfidominancia alatt állt. Vegyük például az ún. egyháztanítókat vagy egyházdoktorokat! Ez egy olyan tiszteletbeli cím, amit olyan személyek kaptak, akik teológiai dolgokban jelentőset alkottak.
A katolikus egyházban 37 ilyen egyháztanító van, közülük 33 férfi és csupán 4 nő. Ez az elismerés a 13. századtól fogva létezik, de nő először csupán 1970-ben kapta meg, mégpedig Ávilai Szent Teréz és Sziénai Szent Katalin. Hozzájuk jött még később Lisieux-i Szent Teréz 1997-ben és Bingeni Szent Hildegárd 2012-ben. Ez a konkrét példa is jól mutatja, hogy a nők hosszú évszázadokig rendkívül hátrányos helyzetben voltak az egyházban.
Bizonyos bibliai szövegekre hivatkozva – pl. „Azt nem engedem meg, hogy az asszony tanítson, sem azt, hogy a férfin uralkodjék, hanem maradjon csöndben.” (1 Tim 2,12) – a nőknek nem engedték meg, hogy tanítsanak, de még azt sem, hogy elmondják a véleményüket nyilvánosan a közösségben. Sőt megkérdőjelezték azt is, hogy egy nőnek lehetne spirituális tekintélye. Így azok a nők - pl. a 13. századi beginák, akiket az első feministák közé sorolok, és - akik nemesi származásuknak köszönhetően abban a szerencsés helyzetben voltak, hogy nőként tudtak írni és olvasni, sőt misztikus könyveket kezdtek papírra vetni a saját istenélményeikről, könnyen bajba kerültek.
Magdeburgi Mechthild is közéjük tartozott, akinek Istenség omló fényárja című írása miatt és főleg azért, mert ezzel megszegte azt a tilalmat, hogy egy nő tanítóvá váljon, többször menekülnie kellett az inkvizíció elől. És persze a gondolkodó nők közül sokan máglyán végezték, mint például a francia Marguerite Porete késő középkori misztikusnő. Összességében elmondhatjuk, hogy a nők a kereszténységen belül közel két évezredig rendkívül hátrányos helyzetben voltak a férfiakhoz képest.
Nem csupán a teológia műveléséből voltak kizárva, hanem az egyházi törvényhozásból, a döntéshozatalból (pl. pápaválasztás), a közösségek vezetéséből, a misszió gyakorlásából és az egyházpolitika bárminemű̋ befolyásolásából is. Éppen ezért a feminista teológiai gondolkodásnak a középpontjában a hagyományos istenképek, vallásos intézmények és gyakorlatok megkérdőjelezése és az egyházon belüli patriarchális elnyomó struktúrák lebontása áll.
Ez a teológiai irányzat nem az egyetemek világában jött létre, hanem a gyakorlati élet területén. Kialakulásában mind Európában, mind pedig az USA-ban a nőmozgalmaknak, az ökumenikus mozgalomnak és a II. vatikáni zsinat – ez volt a legfontosabb reformzsinat – után kibontakozó́ laikus mozgalomnak volt meghatározó́ szerepe.
A feminista teológia nagy úttörőnői és ma már klasszikusnak számító́ képviselői Európában Chatarina J. M. Halkes, Marga Bührig, Elisabeth Moltmann-Wendel voltak, az Egyesült Államokban pedig Mary Daly és Elisabeth Schüssler Fiorenza váltak a feminista teológiai gondolkodás mesternőivé.
A nők helyzete az egyházban korántsem egyszerű
Miben különbözik a feminista teológia a klasszikustól? Ellentéteként fogható fel, kiegészítéseként, vagy valami más értelmezés a fontos?
Nem könnyű pontosan meghatározni, hogy mi is az a feminista teológia, illetve sokan félreértik vagy félremagyarázzák mibenlétét. Hedwig Meyer-Wilmes fogalmazza meg világos módon Zwischen lila und lavendel című írásában, amikor azt hangsúlyozza, hogy a feminista teológia nem női teológia és nem is a nő teológiája, hanem „a feminista módon gondolkodó és feministává lett nők teológiája, akik a vallásos patriarchátust igyekeznek felismerni, megnevezni, kritizálni, valamint leküzdeni mind a társadalomban, mind pedig az egyházakban és az emberek közti együttélésben.
Ez nem egy nemhez kötött, hanem a nemiséget problematizáló teológia.” A feminista teológia a saját tapasztalatból indul, mégpedig a nőként való elnyomottság és korlátozottság személyes tapasztalatából, ugyanakkor benne van a harc és megszabadulás tapasztalata is. Vagyis az út, hogy miként tud egy nő valóban önmagává válni, legyen szó bármilyen társadalmi vagy egyházi kontextusról.
Nézzünk egy példát! Korábban említettem azt a bibliai helyet, a Timóteusnak írt levélből, amelynek alapján hosszú évszázadokon keresztül elnyomták és háttérbe szorították a nőket. A Bibliában rengeteg ehhez hasonló nőelnyomó, sőt mizogin (nőgyűlölő) szöveg található. Ezért a feministává lett hívő és teológus nők számára fontos kérdés volt, mit kezdjenek ezekkel a szövegekkel.
Akadtak olyan radikális feministák, mint például Mary Daly, aki azt gondolta, hogy a Biblia olyan sokáig volt az elnyomás eszköze, illetve annak legitimáló bázisa, hogy nem lehet már megtisztítani a nőket elnyomó értelmezéstől, ezért ő elvetette az egész Bibliát. És mivel ugyanígy gondolkodott az egyház nőelnyomó struktúráiról is, inkább kilépett az egyházból. Ez egy radikális válasz volt.
Az amerikai Elisabeth Schüssler Fiorenza viszont más döntésre jutott. Ő nem akarta kidobni a Bibliából a nőelnyomásra alkalmas szövegeket, hanem a kritikus értelmezés révén akarta őket megszabadítani a mizogin tartalmaktól. Szintén az ún. mérsékelt reformista irányhoz tartozott Luise Schottroff és Dorothee Sölle, akik szintén nem akarták a mosdóvízzel együtt a gyereket is kiönteni.
Vagyis a Biblia szerintük is férfiközpontú és alapvetően patriarchális dokumentum. Többnyire férfiak írták, ezért leképezi a korabeli erőteljesen patriarchális gondolkodást. Mégis a Szentíráson belül is megfigyelhető egyfajta belső teológiai küzdelem, vannak benne olyan szövegek, amelyek kifejezetten felszabadítani akarják a nőket és a teljes egyenlőségükről beszélnek.
Vannak benne női hősök, mint például Judit, aki megszabadítja népét legfőbb ellenségétől Holofernésztől, női bírák mint Deborah, aki ítélkezik a nép ügyes-bajos dolgaiban, női tanítványok mint Mária Magdolna, női közösségvezetők mint Júnia. Ezért szerintük nem kell a Bibliát kidobni vagy az egyházat elhagyni, hanem csak át kell alakítani a rossz struktúrákat.
A Bibliát úgy, hogy a nőelnyomó szövegeket nem lehet tovább Isten akaratának tekinteni, kizárólag a szöveg írójának emberi, történeti-kulturális meghatározottságának, ami felülírható. Ugyanez vonatkozik az egyházra is. Azt is meg kell tisztítani a nőelnyomó múlt bűnös struktúráitól és végre méltó helyre kell kerülnie benne a nőknek. Én is ezt az utóbbi mérsékelt reformista álláspontot képviselem.
Mi a helyzet úgy általában a nők szerepével az egyházban? Hogyan, merre változott ez az évszázadok során? Mit tehet érte a feminista teológia?
A katolikus egyházon belül a legfőbb probléma, hogy a nők nem lehetnek papok, így püspökök sem. És azáltal ki vannak zárva a döntéshozásból és a hatalomból. Holott ők alkotják a hívek mintegy kétharmadát, de konkrétan nem lehetnek ott a püspöki konferenciákon püspökként, a pápaválasztáson választó bíborosként és választható bíborosként sem. Ameddig ez így van, addig a katolikus egyházon belül a nőknek csak egyforma méltóságuk lehet, de nem lehetnek egyenlő jogaik.
A feminista teológia kezdettől fogva keményen kritizálta a nők másodrangú szerepét az egyházon belül. Voltak nagyon radikális kezdeményezések, sőt voltak illegális női pap- vagy püspökszentelések is. II. János Pál pápa 1994-ben ezért hozott egy rendelkezést, amely ténylegesen megtiltotta a nők papszentelését, s azóta már a témáról való diskurzus is szinte eretnekségnek számít. Viszont Ferenc pápa ebben a kérdésben is felismerte az idők jeleit.
Ha a nők papszentelését nem is támogatja, de azt igen, hogy döntéshozó pozícióba kerülhessenek és például diakónussá is válhassanak. Ő maga a Vatikánban is nagyon sok fontos bizottságba helyezett már be nőket. Igyekszik tompítani a több, mint kétezer éves diszkriminációt a nők ellen. Véleményem szerint azonban a valódi változás rendkívül lassú és nagyon sok nő éppen emiatt hagyta és hagyja el az egyházat. Mert nem akar a másodrangú lenni, amikor tudja, hogy az Isten őt is a saját képmására teremtette a férfival teljesen egyenlőnek.