Ha tetszik, ha nem, a testünk a miénk - Így alakult a nők testhez való viszonya a feminizmus tükrében
A feminizmus korai szakaszaiban próbálták a testet a szellemi teljesítmények javára háttérbe szorítani, de most ismét kénytelenek vagyunk foglalkozni vele. Folyamatosan csorbulnak a reprodukciós jogaink, és még a XVIIII. századi nőket nyomorító fűző is visszajött – csak most már láthatatlan.
Mi a testünk? Egy gyűlölt-szégyellt-megvetett, nemkívánatos helyeken és irányokban terjeszkedő, formátlan, kontrollálhatatlan ellenség, kamaszkorunk óta az életünk megkeserítője, ami ráadásul alávet minket a fajfenntartásnak? Vagy egyszerűen a létezésünk kerete, összekötő kapocs a külvilággal, eszköz, hogy megtegyük, amit akarunk, eljussunk A-ból B-be, létrehozzunk valamit, meghaladjuk jelen helyzetünket?
A feminista filozófus és író, Simone de Beauvoir szerint a válasz attól függ, hogy nők vagy férfiak vagyunk-e. A nők, állapította meg a negyvenes években, a társadalmi vélekedés szerint be vannak zárva a testükbe, sőt, azzal azonosak. A menstruáció, a terhesség, a szülés, a szoptatás - noha ennek nem kellene így lennie - az egész életüket, egyúttal a betölthető társadalmi szerepeiket is meghatározza.
Stresszcsökkentés és immunerősítés természetes módon: ezért érdemes kipróbálni az erdőfürdőzést
A test az önmegvalósítás eszköze
A feminizmus első hulláma lényegében nem szólt másról, mint arról, hogy aktivistái bebizonyítsák: a nők igenis többek a testüknél és a fajfenntartó szerepüknél, és azonos feltételek mellett a férfiakéval azonos színvonalú tudományos, irodalmi, művészeti, politikai teljesítményre képesek. Azaz, intellektusuk révén ugyanannyit képesek hozzátenni a társadalomhoz, a kultúrához.
Követelték, hogy a lányok a fiúkkal azonos tartalmú és színvonalú iskolai oktatásban részesüljenek, egyetemre járhassanak, hivatalt vállalhassanak, szavazhassanak, megnyíljanak előttük az értelmiségi pályák és a közéleti, politikai tisztségek. Ezek a célok lassanként megvalósultak, noha sokan – orvosok is! - aggódtak amiatt, hogy a nők mindehhez testileg túl gyengék, és ha más nem, szaporítószerveik biztosan elsorvadnak.
Például a szegény munkáscsaládból származó angol Esther Roper a manchesteri Owens Főiskola kísérleti programja révén tanulhatott tovább, melynek keretében a diáklányok súlyát, egészségi állapotát, menstruációs ciklusát rendszeresen figyelték és feljegyezték - hogy aztán, csodák csodája, kiderüljön, hogy a nők teste nem károsodik a szellemi erőfeszítéstől. A korai feministák azt szerették volna, hogy a nők teste passzív dekoráció helyett az önmegvalósítás aktív eszköze legyen.
Az otthonán kívül dolgozni, tanulni járó, a közéletben is aktív, modern nőnek könnyű, kényelmes öltözékre volt szüksége.
A feministák ezért (1900 környékén még közbotrányt okozva!) eldobták a több réteg alsószoknyát és a fűzőt, és egyenes, bő szabású ún. reformruhában jártak. Ebben nem volt darázsderekuk, a korszakban elvárt „homokóra” sziluettjük. Szerveztek ugyan tornatanfolyamokat (az 1904-ben alakult magyar Feministák Egyesületének tagjai is), de ezek célja elsődleges a hosszas fűzőviseléstől elsatnyult izmok megerősítése volt, nem a „zsírégetés” vagy az „alakformálás”.
