Ha tetszik, ha nem, a testünk a miénk - Így alakult a nők testhez való viszonya a feminizmus tükrében
A feminizmus korai szakaszaiban próbálták a testet a szellemi teljesítmények javára háttérbe szorítani, de most ismét kénytelenek vagyunk foglalkozni vele. Folyamatosan csorbulnak a reprodukciós jogaink, és még a XVIIII. századi nőket nyomorító fűző is visszajött – csak most már láthatatlan.
Mi a testünk? Egy gyűlölt-szégyellt-megvetett, nemkívánatos helyeken és irányokban terjeszkedő, formátlan, kontrollálhatatlan ellenség, kamaszkorunk óta az életünk megkeserítője, ami ráadásul alávet minket a fajfenntartásnak? Vagy egyszerűen a létezésünk kerete, összekötő kapocs a külvilággal, eszköz, hogy megtegyük, amit akarunk, eljussunk A-ból B-be, létrehozzunk valamit, meghaladjuk jelen helyzetünket?
A feminista filozófus és író, Simone de Beauvoir szerint a válasz attól függ, hogy nők vagy férfiak vagyunk-e. A nők, állapította meg a negyvenes években, a társadalmi vélekedés szerint be vannak zárva a testükbe, sőt, azzal azonosak. A menstruáció, a terhesség, a szülés, a szoptatás - noha ennek nem kellene így lennie - az egész életüket, egyúttal a betölthető társadalmi szerepeiket is meghatározza.
Stresszcsökkentés és immunerősítés természetes módon: ezért érdemes kipróbálni az erdőfürdőzést
A test az önmegvalósítás eszköze
A feminizmus első hulláma lényegében nem szólt másról, mint arról, hogy aktivistái bebizonyítsák: a nők igenis többek a testüknél és a fajfenntartó szerepüknél, és azonos feltételek mellett a férfiakéval azonos színvonalú tudományos, irodalmi, művészeti, politikai teljesítményre képesek. Azaz, intellektusuk révén ugyanannyit képesek hozzátenni a társadalomhoz, a kultúrához.
Követelték, hogy a lányok a fiúkkal azonos tartalmú és színvonalú iskolai oktatásban részesüljenek, egyetemre járhassanak, hivatalt vállalhassanak, szavazhassanak, megnyíljanak előttük az értelmiségi pályák és a közéleti, politikai tisztségek. Ezek a célok lassanként megvalósultak, noha sokan – orvosok is! - aggódtak amiatt, hogy a nők mindehhez testileg túl gyengék, és ha más nem, szaporítószerveik biztosan elsorvadnak.
Például a szegény munkáscsaládból származó angol Esther Roper a manchesteri Owens Főiskola kísérleti programja révén tanulhatott tovább, melynek keretében a diáklányok súlyát, egészségi állapotát, menstruációs ciklusát rendszeresen figyelték és feljegyezték - hogy aztán, csodák csodája, kiderüljön, hogy a nők teste nem károsodik a szellemi erőfeszítéstől. A korai feministák azt szerették volna, hogy a nők teste passzív dekoráció helyett az önmegvalósítás aktív eszköze legyen.
Az otthonán kívül dolgozni, tanulni járó, a közéletben is aktív, modern nőnek könnyű, kényelmes öltözékre volt szüksége.
A feministák ezért (1900 környékén még közbotrányt okozva!) eldobták a több réteg alsószoknyát és a fűzőt, és egyenes, bő szabású ún. reformruhában jártak. Ebben nem volt darázsderekuk, a korszakban elvárt „homokóra” sziluettjük. Szerveztek ugyan tornatanfolyamokat (az 1904-ben alakult magyar Feministák Egyesületének tagjai is), de ezek célja elsődleges a hosszas fűzőviseléstől elsatnyult izmok megerősítése volt, nem a „zsírégetés” vagy az „alakformálás”.
A reprodukciós jogok
Felmerült természetesen – ahogy akkoriban nevezték – „nemi kérdés” is. A szexedukáció és a fogamzásgátlás (akkoriban elérhető módjainak, például a méhszájsapka) propagálása azonban a 20. század elején akkora társadalmi ellenállásba ütközött, hogy a feminizmus első hulláma félretette a testiség e súlyosan tabusított vonatkozásait, és kizárólag a nők politikai jogaira koncentrált. Ez persze később visszaütött: az egyenlőségnek nem csak a társadalomban, hanem az otthonban, és azon belül az ágyban is meg kell valósulnia.
Aligha ura életének az a nő, aki nem szabályozhatja a termékenységét, nem döntheti el, hogy mikor, és hány gyereket szül. Amit a feministák mint különc úttörők kezdeményeztek, azt a háború okozta változások tették általánossá, illetve fejlesztették tovább. Nők tömegei álltak otthonon kívüli munkába, ráadásul az elszegényedés miatt az anyaggal is spórolni kellett – a régi divat leáldozott, és teret hódított a praktikus, immár a kart, lábszárt is szabadon hagyó, az alakot jobban megmutató öltözködés.
Elfogadottá váltak a nők számára is a kültéri szabadidős sportok: a kerékpározás, az evezés, a teniszezés, az úszás. A viszonylagos szabadság azonban nem tartott sokáig, mert a szépségipar ekkor kapott az alkalmon és kivette hálóját a nőkre, akik egyik „soványító kúrát” próbálták a másik után, hogy a korszak csontos, fiús ideáljának - amivel húsz évvel korábban szegény Bajor Gizi csúnya fiatal lánynak számított! - megfeleljenek.
A melltartót égető feministák legendája
A feminizmus befejezetlen harcát a második hullám aktivistái igyekeztek megvívni a hatvanas, hetvenes években (az USA-ban és Nyugat-Európában - nálunk ez politikai okokból elmaradt). Felismerték, hogy a jogi egyenlőség kevés a tényleges egyenlőséghez, és szemléletbeli változások is szükségesek. A „szexuális forradalom” sem hozta el a nők szexuális autonómiáját, testük, termékenységük feletti önrendelkezését (akármelyik irányban).
A nők otthonon kívüli munkába állása pedig, mutattak rá, szintén nem az egyenlőség jegyében valósult meg, mert a nők munkaerő-piaci helyzetét a diszkrimináció és a szexuális zaklatás gyakorisága jellemzi. Ez a generáció is tiltakozott a nőiesség mesterséges kellékei ellen: ezeket (például alakformáló fehérneműket, műszempillát) egy szépségverseny helyszíne előtt egy szemetesbe dobálták, és fel akarták gyújtani, de ezt a rendőrség megakadályozta.
Ebből született meg a „melltartót égető feministák” pontatlan és rosszindulatú városi legendája. 1990-ben adta ki nagy hatású művét, A szépség kultuszát az amerikai író, Naomi Wolf, aki a soványság divatját egyfajta visszacsapásként értékelte. Kifejtette, hogy miután a nők már annyi mindent elértek az oktatás, a munkavállalás, az állampolgári jogok területén, a társadalom új módot talált ki a megfegyelmezésükre (és persze arra, nehogy végre véletlenül jól érezzék magukat a bőrükben).
Wolf szemléletes hasonlata a vasszűz, a középkori kínzóeszköz, melynek tüskéi a nő testébe fúródnak, ha túllépi a megengedett méretet. Nem csoda, hogy a kilencvenes években soha nem tapasztalt méreteket öltött az anorexia, és az egyéb táplálkozási zavar. Még ha eddig nem is fajult mindig a történet, számtalan lány töltötte a tizenéves korát önbizalomhiánytól megbénítva, koplalva, vagy ha végül az éhsége győzött, önmagát gyűlölve.
Bőven van még mit tenni
Szerencsére mára elérkezett a body positivity kora, gondolhatnánk. Egyre-másra bukkannak fel a plus size modellek, influenszerek, és a divatcégek is nyitnak a diverzitás felé. Végre itt a kánaán? Távolról sem. Ugyanis nem arról van szó, hogy valóban elismerjük és ünnepeljük a női testek, alkatok változatosságát.
A plussize-modellek túlnyomó többsége (megint itt vagyunk!) homokóra-típusú, azaz lapos hasú, karcsú derekú, akinek csak a combján és a csípőjén van némi felesleg.
Ráadásul a visszacsapás is csőstől itt van, élen a váddal, hogy a testpozitív irányzat az „egészségtelen életmódot” népszerűsíti. Holott, lássuk be, egyrészt, vékonyan is lehet egészségtelen életmódot folytatni (csak az kevésbé látványos, így nem szúr szemet), másrészt, attól még nem fogyott le senki, hogy zsákon kívül nem tudott a méretében ruhákat venni. És most már a vékonyság sem biztos, hogy önmagában elég: a Kim Kardashian-féle ideál gondoskodik arról, hogy szinte senki se legyen elégedett az alakjával.
Aki nem fogyókúrázik, az csípő- és fenéknagyobbítókat rendel az internetről. És végül a nők, miután így vagy úgy megközelítették a napjainkban ideális testalkatot, egyből indulhatnak is az utcára a reprodukciós jogaikért tüntetni. A testünk feletti önrendelkezés ugyanis, 21. század ide vagy oda, a mai napig megkérdőjelezhető. Sok találgatás született már arra nézve, hogy a feminizmusnak mikor lesz vége, de addig biztosan nem, amíg nem vélik egyértelművé és vitathatatlanná: a testünk a miénk.