Még mindig túl sok nő vállalja magára a bentlakásos családi cseléd szerepét
Az utóbbi évtizedekben gyorsan változott a nők felé támasztott társadalmi elvárások köre és ezzel párhuzamosan az is, hogy ki számít sikeres nőnek és milyen területeken kell ezeket a sikereket elérni. A siker titkairól sokat beszélünk, arról már kevésé, hogy mik a hátráltató tényezők általában a szakmai pályafutás és az életút során.
Pályájuk derekán, illetve azon egy kicsit túl lévő nőket kérdeztünk az általános és a napi nehézségeikről, valamint megkértük őket, hogy mondjanak példát arra, amikor nem érezték a „helyükön” magukat.
Virág, szociális munkás és fotóművész
A nyolcvanas évek közepén születtem, amikor az oktatási és a szocializációs folyamatok egy lány esetében nem a manapság sikeresnek ítélt karrierek irányába mutattak. Előtérben voltak az úgymond nőies szakmák, mint az óvónő, tanítónő, ápolónő, és mellette a hagyományos családmodell kialakításának célja, a házasság, az anyaság. Ha ebben az időszakban tanult valaki, jó eséllyel választott a felsorolt szakmák közül, melyek már csak az alacsony fizetés és társadalmi megbecsültség miatt is nehezen hozták meg a sikeresség érzetét.
Karácsonykor igazából semmi sincs kőbe vésve
Mire mi elértük a harmincas éveinket más elvárásrendszerrel találtuk szembe magukat. Megjelent a karrierépítés, a magasabb jövedelem szerzés feladata, de a hagyományos női szerepek és feladatok nem kerültek át arányosan a férfiakra. Hiába keresel többet, attól még ugyanúgy te mosogatsz csak már nem este hatkor, hanem éjfél körül. A régi és új elvárások sokszor ellentmondásosak:
legyél független, önálló nő, de a nagyitól megkapod, hogy nem mentél férjhez és nem szültél.
A jelenlegi főállásomban, a hajléktalan ellátásban hét éve dolgozom ugyanabban a beosztásban ugyanazért a fizetésért. Kiégtem és elvesztettem a motivációm. A mellékállásomból, a fotózásból viszont nem élek meg. A munkahelyváltáshoz idő, energia és bátorság kell.
Rozi, szociológus kutató
A nőket a saját kishitűségüket erősítő tényezők akadályozhatják leginkább a pályáján: az eltérő elvárásokból fakadó korlátok, a mindennapi szexizmus annak minden kellemes, hízelgő folyományával. Aztán a gondozói szerep, amiben a nő ismétlődően találhatja magát a produktív évek alatt, és ami tőle, mint nőtől, aránytalanul sokat követel, pláne gyér állami ellátás, diszfunkcionális intézmények, nem megértő munkahelyi környezet mellett.
Aztán az egymással kibékíthetetlen teendők, hogy nem találja meg a lelki békéjét, mert úgy érzi, sehol se teljesít jól, és ezért inkább lejjebb csavarja a vágyait. A mindennapokat pedig egy önző, követelődző, tehetetlen, meg nem értő partner teheti nehezebbé, aki nem értékeli eléggé, nem veszi le róla a terheket, hanem még pakol is rá. Plusz a diszfunkcionális család, amelyik szétszedi, a függő helyzetek, családtól, partnertől, szertől.
Ha pedig egyedülálló és még gyerekes is, a nehézségeit manapság is tetézi a pária lét. Általában akkor nem érzem magam a helyemen, ha túl jól érzem magam, konferencia szerepléseken például. De akkor sem, amikor sokféle teendő közé szorulok és lehetetlennek tűnik végezni velük a nap végére.
Judit, fotómodell
A helyzet szinte változatlan. Ugyan úgy érzem azt a többszörös nyomást, hogy egy nőnek több kihívásnak kell megfelelnie. Sőt, a közösségi média, a női magazinok, a reklámok tovább préselik az embereket, hogy megfeleljenek a szép, vékony, sportos, gazdag kritériumoknak.
Hogyan legyen egyszerre egy nő: gyermekét gondozó, ápolt édesanya, tökéletes séf, akinek isteni a vadas marhája, valamint rúdon pörgő szexistennő, valamint, hogy a fészkes fenébe legyen karrierista, pénzkereső és áldozatos ember, aki hétvégén istentiszteletre jár. Egyszerűen ez együtt képtelenség ezért gondolom, hogy a nők választanak, hogy melyik irányba tegyenek kompromisszumokat. Arról már ne is beszéljünk, hogy rengeteg olyan történetet ismerek, ahol az öregedő feleséget lecserélik egy „frissebb húsra”.
Tehát tök potyára igyekezett széthajtania magát a családért. Én soha se voltam a helyemen, mindig kilógtam a sorból. Az iskolában túl „szép” voltam, a modell világban, túl okos és összeférhetetlen, mert mindig volt véleményem. Egész életemben a helyemet kerestem.
Lilla, tanár és újságíró
Nem ismerek nőt, aki ne szeretne jó anya lenni és adott esetben méltó módon ápolni a szüleit, hogy csak két olyan dolgot emeljek ki, amivel effektív felfüggesztjük a munkahelyi munkát. Esténként szakmai barátkozásokat lenne érdemes folytatni, de azt éveken át nem csinálja az ember, mert a gyerekei legalább kiskamaszkorig igénylik a társaságát, és éppen elég a munkára fordított időt, figyelmet ellensúlyozni, ezzel telnek a harmincas éveink.
Mindig értettem, miért én kelek fel éjszaka a kisgyerekekhez, miért én mosogatok, miért én takarítok, miért én vásárolok be, és azt is, hogy miért vetettem véget ennek az egésznek. Magamat okolhatom, hogy nem sikerült kiépíteni egyenrangú kapcsolatot, olyat, amiben képes lennék élni, így sajnos a válás lett a megoldás.
Soma, előadóművész, terapeuta
Intelligens, pszichológiai értelemben is felnőtt társadalomban csak a szakmai tudásnak és emberi hozzáállásnak kellene számítania. A nő dolgát az teszi nehezebbé, ha ő maga nem tud kilépni abból az elavult hitrendszerből, hogy a házimunka női munka. Azt látom, hogy még mindig túl sok nő vállalja magára a bentlakásos családi cseléd szerepét. Nem könnyű kitörni a transzgenerációs örökségből. Fiatalabb éveimben sokszor volt, hogy nem éreztem magam a helyemen.
Az érettségi után nagyon fájt, hogy nem vettek föl a színművészetire, aztán sorra olyan munkahelyeken dolgoztam, betanított esztergályosként, ellenőrként, pincérként, rönktéri köbözőként, amiket pár hónap múlva otthagytam. Akkoriban nagyon nem szerették, ha valaki nem úgy néz ki, nem úgy gondolkodik, mint a tömeg, ezért nem tudtam bekerülni jobb helyekre. Ma már hálás vagyok ezekért a tapasztalatokért is.
Johanna, koreográfus
Az alulfejlődött önbizalom: az egyik legnagyobb ellenség - főleg ha az önbizalmat módszeresen rombolta valaki - vagy valakik. A helytelen énkép és testkép egyre távolabb viheti az embert az önazonosságtól : lefarag a lendületből, az egészséges öntudatból, az önbecsülésből. Az önmagunkról való kicsi vagy nagy lemondás, a valódi és értékes tervek feladása, mind belső sebeket okoznak, pedig a tudásba, önfejlesztésbe fektetett energia minden esetben megtérül, mert erőt és önbizalmat ad.
Ha valaki nem gyakorolja azt, hogy álljon ki magáért, tulajdonképpen konzerválja azokat a beidegződéseket, amelyek megkeseríthetik az életet minden területen. Amikor úgy éreztem nem vagyok a helyemen, mindig változtattam - szinte gondolkodás nélkül. Majdnem minden esetben a szakmai vagy emberi becsületem meggyalázásának kísérlete volt az ok. Ha nem hallgatják meg a véleményemet - akkor felállok.
Nem ahhoz ragaszkodom, hogy igazam legyen, hanem, hogy a másik szemszög is számítson.
Úgy érzem, most a helyemen vagyok, de ez nem azt jelenti, hogy készen vagyok. Fejvesztve menekülök a fásultság, az életkedv elvesztése, a keserűség elől. Vagyis azok elől a csalódások elől, amelyek szociális problémákhoz, a financiális bizonytalansághoz, a bennünket körülvevő sok szomorúsághoz vezetnek. Mert fontosabb, hogy az életet válasszam.