„A nők ma már dolgozhatnak, megvalósult a nemek egyenjogúsága!” – Egy gyakran hangoztatott közhely, csak kár, hogy nem igaz
Az 1930-as években a Magyar Női Szemle – A szellemi pályán működő nők lapja egy ironikus publicisztikában (mely a „Kékharisnyák” címet viseli) görbe tükröt tartott a korabeli munkahelyi viszonyok elé. A férfiklub jellegű intézményi értekezleten a férfiak egymással tegeződnek, jóbarátokként veregetik vállba egymást, az egyetlen nővel viszont kínosan távolságot tartanak. Többen egyszerűen levegőnek nézik, a vezérigazgató is
„Mélyen tisztelt uraim!” megszólítással nyitja meg az ülést. Míg a férfi kollégák egymásnak nagylelkűen osztogatják a fizetésemelést, a kolléganővel szemben látványosan garasoskodnak – be kell érje (sokra megy vele) verbális tisztelettel és udvarias szólamokkal. Az értekezlet folyamán alig hagyják szóhoz jutni, ha mégis, akkor is rendszeresen lehurrogják, félbeszakítják, csendre intik. Ismerős valamelyik megnyilvánulás? Netán az összes? Ha igen, cseppet sem csodálkozom!
Nemrégiben ugyanis a legnagyobb közösségi oldal több csoportjában megkértem a tagokat (első sorban nőket), hogy meséljenek kommentben vagy privát üzenetben a munkahelyi szexizmus terén szerzett tapasztalataikról. A válaszok puszta mennyisége megdöbbentett: a poszt megírása után pár perccel máris tucatjával özönlöttek a lelombozó történetek, rengetegen tudtak kapcsolódni a témához. Aggasztóan sok nő jelezte, mennyire húsbavágó számára a téma.
Már a kiválasztási folyamatban felmerül
A szexizmus nemi alapú előítélet, azaz olyan feltételezés, mely az egyik nem képviselőit (általában a nőket) alacsonyabb rendűnek tartja. A kifejezésnek nincs köze a szexuális aktushoz (ellentétben a közkeletű tévhittel, nem az a szexista, aki szereti a szexet), alapja a sex = biológiai nem kifejezés.
A szexizmus fajtái:
- ellenséges szexizmus: nyílt leértékelés, például „A nők alkalmatlanok a vezetésre”, „A nők buták”, „A nők nem értenek a számítástechnikához”, illetve „A férfiak a farkukkal gondolkodnak”.
- jóindulatú szexizmus: hódolatba csomagolt előítélet, például „Az asszony szerelemre termett díszvirág az élet kertjében, s nem való a politika sötét pincéjébe" (egy honatya cikke 1913-ból), „A nők csodálatosak: szépek, kedvesek, gondoskodnak a gyerekekről és rólunk, férfiakról” (reklám a 2000-es évekből).
A skandináv nők semmihez sem fogható stílusának hét titka
A van sapka, nincs sapka esete
Látványosan sok a „van sapka – nincs sapka” jellegű helyzet: ha a jelentkező nő nem felel meg napjaink uralkodó szépségideáljának, nem veszik fel, „mert nem akarják egész nap őt nézni”. Ha előnyös külsejű, akkor viszont az válhat hátrányára: feltételezik, hogy cserébe biztosan buta, vagy ha nem is, mindenképpen felbolygatja majd a munkahelyi életet. (De ezzel együtt is gyakori, hogy a külső alapján válogatják a fényképes önéletrajzokat.)
Ha tervez a közeljövőben szülni, akkor megbízhatatlan munkaerő (és nem méltó az állásra, illetve a határozatlan idejű szerződésre), ha pedig nyíltan bevallja, hogy egyedülálló és tudatosan gyermektelen, akkor meg undok perszóna, aki „nem tudja, hogy a család milyen szép dolog”. Talán ennél is rosszabb, ha rá sem kérdeznek a terveire, csak feltételezésből indulnak ki, és a pályázóra,
csak azért, mert méhe van, időzített bombaként tekintenek.
Ha a női jelentkező nagy nehezen mégis megkapja az állást - akkor is jön az újabb „van sapka, nincs sapka” helyzet, az öltözködés kérdése. Az egyik válaszadót a kánikulában hazaküldték egy diszkrét (combot takaró) rövidnadrág miatt azzal, hogy elvonja a férfiak figyelmét, többeket viszont azért róttak meg, hogy túl zártan öltözködnek. A kolléganők folyamatos fixírozása, véleményezése, kaján megjegyzések kíséretében szinte mindennapos.
Az egyik válaszadót azzal szekálták, hogy többet kellene miniszoknyát viselnie, egy másikat pedig folyton „szexi tanárnő”-zték, amikor szemüveges lett. De most már akkor bókolni sem szabad? – szokták ilyenkor nekem szegezni a kérdést megbántódott férfiak. Dehogynem szabad! A televíziós kolléganő biztosan örülni fog, ha elmondod neki, milyen jól vezette a tegnapi műsort. Az eladónő örülni fog az elismerésnek, hogy milyen jól állta a sarat, amikor vevők tömege tódult be.
Az értékesítésen dolgozó kolléganőnek jól fog esni, ha megdicséred az eladási eredményeit. A konyhai kisegítőnek is, ha megköszönöd, hogy milyen gyorsan dolgozott a kezed alá. Munkahelyen vagyunk, egymás munkájával foglalkozzunk – a külső dicsérete, a fizikai vonzerő megítélése otthonra, vagy a randevúra való. Annak, ha a szépségét, alakját, ruháját értékeled, a feleséged fog örülni, nem a kolléganőd, aki kilencvenkilenc százalék, hogy csak az állása elvesztésétől való félelmében nem küld el a francba.
Elszabadult gesztusok hálójában
Nem arról van szó, hogy azon nyomban fejét kell venni annak a férfinak, aki egy alkalommal azzal fogadja a munkatársnőjét, hogy „de jól áll rajtad ez az új szoknya”, de ezek az ártalmatlannak látszó gesztusok hajlamosak elszabadulni.
Joó Mária írja „Kis magyar patriarchátus” című tanulmányában, hogy a filozófia tanszéken a férfi munkatársak mindig lelkesen dicsérik kolléganőik frizuráját, ruháját, de filozófiai problémával automatikusan férfi kollégához fordulnak még akkor is, ha jelen van egy olyan nő, akinek pont a szóban forgó kérdés a szakterülete. Ez a viselkedés újratermeli a sztereotípiát, miszerint
a nők legfőbb értéke a férfiak által megítélt vonzósága – még a tudomány fellegvárában is.
Talán ennél is kellemetlenebb munkahelyi környezetet teremt a férfi kollégák baráti összetartása és a nők kirekesztése a „klubból”. Többen panaszkodtak, hogy a férfi kollégák egyszerűen levegőnek nézik őket, egyáltalán nem, vagy csak foghegyről köszönnek, míg a többi férfi kollégát elhalmozzák az összetartozás gesztusaival (és itt nemcsak a munka utáni sörözésekről van szó, ahová a nők a gondoskodási feladataik miatt nem tudnak menni, vagy nem is hívják őket).
„Az előző munkahelyemen nagyon gáz volt az igazgató... például: a nőkkel teli tanáriba ha bejött, akkor úgy köszönt, hogy csókolom, majd a jelen lévő férfiakat név szerint köszöntötte, szia, Petikém, és a többi” – írta egy tanárnő. „A férfiak minden reggel és minden délután (hazamenetel előtt) végigmennek az open office-on és kezet ráznak egymással. Minden férfi minden férfival. Volt, hogy egyszer én is odaálltam, hogy fogjanak velem is kezet, mondanom sem kell, kinevettek” – mesélte egy másik válaszadó.
Ha a férfi főnök vagy kolléga mégis közvetlen a nőkkel, akkor meg nem találja el a megfelelő mértéket: gyakoriak a lekezelő „édesem”, „drága”, „mucikám” megszólítások, sőt a nem kívánatos érintések is (például karra, derékra tett kéz),
azaz a másik testi határainak figyelmen kívül hagyása.
Többen panaszkodtak a menstruációval, vagy a szexuális élet vélt hiányával kapcsolatos gúnyolódó megjegyzésekre is: „Folyamatosan repkedtek a »mi van, meg fog jönni?« típusú megjegyzések. Nekem akkor durrant el valami, amikor a csapatvezető szólt, hogy túl sokat járunk mosdóba, ne ott éljünk közösségi életet. Onnan kezdve mindig felmutattam neki a betétet vagy tampont, amikor mentem ki és aktuális volt. A csupa nő csapatból senki nem merte követni ezt a példát.”
Mérgező munkahelyi környezet
Még rosszabb, de sajnos egyáltalán nem tűnik ritkaságnak, ha a nőknek naphosszat szexuális töltetű, otromba „poénokat” kell hallgatniuk. „Tolmácsoltam egy cégnél műszaki témában, és mindennaposak voltak a »betesszük a szerszámot« (kacsint-kacsint, hogy a buta tolmácslány is értse) jelenetek.”
„Önkormányzati képviselőként történt velem egy bizottsági ülésen: annak kapcsán, hogy a sportegyesületet rá kell venni, hogy elszámoljon a várostól kapott pénzzel, az aljegyző azt találta mondani, hogy »úgy kell nyomni ezt, mint a szűzlánnyal, finoman, de határozottan«. Amikor szóvá tettem, hogy a hasonlata nem megfelelő, annyit mondott, róla mindenki tudja, hogy ilyen.”
A végére hagytam a munkahelyi szexizmus egy kevésbé nyilvánvaló formáját, a légkondi feletti uralmat. „Engem azért rúgott ki az egyik főnököm, mert tizenhét fok volt az irodában és amikor már harmadjára voltam beteg két hónapon belül, felálltam és közöltem vele, hogy most hazamegyek, és örüljön, hogy nem jelentem fel a nem megfelelő munkakörülményekért” – több válaszadó is felhozta ezt a problémát.
Biológiai tény, hogy a nők fázósabbak, ám a férfi kollégák nem voltak hajlandók erre tekintettel lenni, és hatalmi demonstrációt csináltak a távirányító kisajátításából. Az egyik válaszadó hasonló helyzetben megfenyegette a csapatot, hogy ha nem állítják feljebb a hőmérsékletet, legközelebb medvejelmezben jön be dolgozni. Még a szerencsésebb kimenetel, ha a humor hatására a kollégák veszik a lapot és változtatnak a viselkedésükön – melyet ez esetben valószínűleg csak a megszokás mozgatott, nem a rosszindulat.
Be szokott még válni stratégiaként a problémás viselkedés tükrözése: a férfi kolléga frizurájának, ingének, nadrágjának lelkes dicsérése, illetve a vissza „Petikézés”, „drágámozás”. Súlyosabb esetekben célravezető, ha az érintett nők összefognak, és együtt szembesítik a vezetőt, vagy a HR-t a mérgező munkahelyi környezettel. Ha a belső megoldást nem sikerül találni, külső jogorvoslatot is kereshetünk: az „ismétlődő szülés veszélye miatt” elbocsátott állami szervi dolgozónak például a Magyar Helsinki Bizottság segített.