Wettstein Albert: „Fontosabb az énidő, mint korábban gondoltam”
A Munch ételmentő applikáció segítségével megmentett csomagok száma idén átlépte a 3 milliót. Wettstein Alberttel, a vállalat társalapítójával sikerről és az ezzel járó lemondásokról, önfejlesztésről és a családjáról is beszélgettünk.
A beszélgetést a legnagyobb decemberi hajrában vettük fel, így téma volt az év értékelése is. Mikor ez az interjú megjelenik, Albert már valahol az ázsai kontinensen barangol majd, megvalósítva ezzel ötéves álmát.
Elégedett vagy a 2024-es évvel?
Ez egy nagyon turbulens év volt – rengeteg tanulsággal. Szerintem az egész csapat hihetetlenül sokat fejlődött ebben az időszakban. Az elmúlt években hirtelen óriási növekedésen mentünk keresztül, és az ezzel járó terheket is együtt kellett megtanulnunk. Már nem egy pár fős startup vagyunk, akik szinte baráti hangulatban működnek együtt, a Munch mára közel száz főt foglalkoztató szervezet, ami négy országban operál. Olyan rendszereket kellett alkotni, amelyek rengeteg kihívást tartogattak.
Nagyon szerencsés helyzet, hogy már úgy beszélgetünk a Munch-ról, hogy nem kell az olvasóknak bemutatni. Egy nagyon fiatal csapat vagytok, és az út, amit pár év alatt bejártatok – amellett, hogy egy sikersztori – biztosan tartogatott lelkileg is kihívásokat. Mentálisan hogyan menedzseled ezt a folyamatot?
Csak Magyarországon több mint kétmillió letöltője van az applikációnknak. Ez egy izgalmas szám, a márkaismertség pedig ennél is nagyobb, hiszen nem mindenki tölti le az alkalmazást, aki hall vagy tud róla. Nagyon izgalmas, hogy az álomból valóság lett és egyben egy ismert márka. Ez a saját személyes utazásom szempontjából is nagyon izgalmas. Az átlagéletkor jócskán harminc alatt van a cégen belül, talán huszonhat körül.
Az erőltetett növekedés – amivel jár egy startup építése – bizonyos életszakaszokat felgyorsít, vagy adott életszakaszokat átugrik az ember. Nekem azok a klasszikus egyetemi évek, amikor bulizgat az ember, kimaradtak, már akkor is céget építettem. Rengeteg árat fizet ezért az ember, akár párkapcsolati, akár – ha nem figyel oda – egészségügyi szempontból is.
A cég olyan gyorsan tud fejlődni, ahogy az alapító.
Ahhoz, hogy ne nőjön túl rajtad, a személyes fejlődéssel is hasonló tempóban kell haladnod. A tanulást fel lehet gyorsítani, de az érési folyamatot nem feltétlenül. Amikor az ember hirtelen rájön, hogy közel száz ember munkájáért felelős, azt már nem lehet ösztönösen menedzselni. Itt már tudatosan kell építeni a személyes fejlődésedet.
Lakókocsival a világ körül - Ilyen az artisták nem mindennapi élete belülről
A siker mellett biztosan vannak csalódások is. Ez alatt a pár év alatt szakmai vagy emberi csalódás ért több?
Ritkán érzem azt, hogy csalódott vagyok. Sosem úgy történnek a dolgok, ahogy megtervezzük, de ezt elég hamar megtanultuk: a tervezés nagyon fontos, de csak amiatt, hogy legyen mihez képest eltérni. Ha nagyon ragaszkodnánk a terveinkhez, akkor állandóan csalódottak lennénk. A folyamatosan változó körülményekhez kell alkalmazkodni. Csalódás helyett inkább fájdalmas tanulságoknak neveznék bizonyos helyzeteket. Ezek viszont egyszere olyan élmények is, amikkel gazdagabb lettem.
Néha egy-egy munch csalódás a vásárlónak. Hogy éritek el, hogy minél kevesebb ilyen helyzet legyen? Hogy a missziótok egyben a partnerek missziója is legyen. Hiszen ilyenkor a partnereitek nem csak a saját brandjük, hanem a Munch brand nevét is bepiszkolják.
Ezek a negatív tapasztalatok a felhasználói élmény kis töredékét jelentik, de a social media pont ezeket a posztokat erősíti fel. Mi arra törekszünk, hogy folyamatosan monitorozzuk a visszajelzéseket, és jelezzük a partnereknek, hogy ne feledjék, itt ugyanolyan minőségi követelményeknek kell megfelelni, mintha teljes áron értékesítenék a termékeket. Nyilván az élelmiszermentésnél nehezebb meghatározni ezt a vonalat, de nagyon precízen kell meghúzni.
Mind a felhasználókkal, mind a partnerekkel állandó a kommunikáció. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy az élelmiszerpazarlás az üvegházhatás egyik legerősebb tényezője. Ha sok-sokezer ember megment egy-egy adag ételt, az már szemmel látható változást hozhat.
Azok alapján, amit mesélsz, úgy képzelem, hogy a belső kommunikáció is legalább ilyen. Meg szoktátok ünnepleni a közös sikereket és a mérföldköveket?
Nekem ez a gyengeségem. Sajnos gyakran előforduló vállalkozói attitűd, hogy folyton elégedetlen az ember, ha el is ér valamit, mindig már a következő lépésen gondolkodik. Ha elindultuk egy új országban, és már kint az alkalmazás, azonnal azon pörgünk, melyik országba menjünk tovább. Belehajszoljuk magunkat egy folyamatos rohanásba. Viszont szerencsére – pont, mert sokszínű és elhivatott csapat –, néha egy pillanatra megállunk.
Nem csak a sikerek ünneplése miatt, hanem hogy reflektáljunk rá, hogy milyen kiváltságos egy olyan ügyért dolgozni, ami sok ember megélhetését adja, de egyben egy fontos társadalmi missziót is visz. Nyáron összejött az egész csapat, négy országból minden kolléga, elmentünk közösen egy táborba. Három napon át együtt terveztük a startégiánkat, de mellette ünnepeltünk és jól éreztük magunkat.
Mennyire más a négy országban a felhasználói attitűd?
Az első benyomásom alapján, amikor elmentem Prágába, úgy gondoltam, hogy minden ugyanolyan, mint itt. Ugyanúgy néznek ki az emberek, az autók, az épületek, ugyanazokat a kajákat eszik. Hasonlónak láttam Romániát is. Aztán amikor már huzamosabb időt eltölt valahol az ember, vagy több napig van együtt kollégákkal egy adott országból, már jobban látszódnak a különbségek.
A román felhasználók például temperamentumosabbak, és ezt a temperamentumot a kollégák interjúztatásánál is érezni. Fontosnak érezzük, hogy helyi csapatokkal működjünk együtt, akik érzik és értik az adott ország kultúráját.
Ennyi feladat, megbeszélés, utazás között jut a napban valamennyi idő saját magadra?
Egyre inkább tudatosan bánok ezzel. Ha nem figyelek oda arra, hogy mi tölt fel, akkor folyamatosan csak adok magamból, és lemerülnek az akkumulátorok. Akkor másokkal, a kollégákkal is ingerültebb vagyok, vagy a munkám rovására megy. A feltöltődés nem csak a személyes érdekem, a cégnek is fontos – ezzel a tudattal pedig már nyugodtabb szívvel foglalkozom ezzel a kérdéskörrel is. Elmegyek sportolni vagy szaunázni egyet. Lelazult állapotban az agyam is produktívabb. Fontosabb az énidő, mint korábban gondoltam.
Tesódat meg szoktad nézni a színházban?
Nagyon örülök ennek a kérdésnek, mert a családom, a testvéreim óriási plusz értelmet és motivációt adnak az életemnek. Az öcsém színész, a Katonában, a Nemzetiben játszik, saját darabot rendez... Nagyon izgalmas, amikor este egy tea mellett beszélgetünk. Teljesen más világ, amiben ő mozog, mégis nagyon sok a közös pont. Mindannyian emberekkel foglalkozunk, az interakciókról szól a szakmánk. Ő a művészetben, én a cégépítésben, a húgom pedig diplomáciai területen, az ENSZ ifjúsági küldöttjeként dolgozik.
Meglepő, hogy mennyire könnyen lehet tudást és tapasztalatot transzparálni különböző területek között. Öcsém nagyon precíz, gyerekkoromban úgy éreztem, hogy igazán keretesen gondolkodó srác, én pedig a kreatívabb, humán beállítottságú. Mindenki azt gondolta, hogy én majd művészeti irányba megyek, ő meg mérnök lesz. Az élet furcsa fordulata, hogy egészen máshogy alakult.
Mennyire vagy kritikus, ha megnézed egy előadásban?
Őszinte vagyok vele. Elsőre, ha nem is esik jól neki, értékeli a konstruktív kritikát is, nem csak a dicséretet. Az én családom alapattitűdje, hogy a végletekig támogatjuk egymást. Ha ehhez a támogatáshoz egy kritikai észrevételre van szükség, azt is megosztom, az tud a javára válni. És én is ezt várom tőle.
Milyen érdekes, hogy mindhárman olyan területen dolgoztok, ahol adtok az embereknek.
Hatan vagyunk testvérek, mi hárman a „kicsik”, a többiek már házasok. De a szüleim is segítő szakmában dolgoznak, én pedig a sok pedagógus, orvos, pszichológus, gyógytornász mellett fekete bárányként úgy gondoltam, hogy elmegyek közgázra. Aztán mégis úgy alakult az én életem is, hogy egyfajta szolgálatot nyújthatok.
A magadra fordított idő területén mi a következő pont, ami szerinted odafigyelésre szorul, amin érdemes dolgoznod?
Már az egyetem elején elkezdtem vállalkozni, kemény, fókuszált időszak volt. Miután kiszálltam ebből a vállalkozásból, tudatosan nem akartam egy ideig nagyobb projekt mellett elköteleződni. Néhány hetet a Google-nél töltöttem Amerikában, egy startupnál dolgoztam, utazásra is maradt idő.
Ezek a szünetek és újrakezdések hatalmas lehetőségeket rejtenek.
Ez a szintlépések egy kulcsa, így biztosan nem ragad benne az ember egy adott helyzetben. A Munch születése óta vágyam, hogy eljussak Ázsiába, és legyen több mint egy hét, amikor nem ez a fő fókusz az életemben. Ez most januárban valósul meg, kicsekkolok egy hónapra. Elutazom Indonéziába, Szingapúrba és Kínába is, hogy egy kicsit megértsem a világ egy másik szeletét. A régiónkat talán már értem, de a burokban gyakran elfelejti az ember, hogy 8 milliárdan vagyunk a Földön.
Nagyon kevesen élik azt az életet, amit mi itt, Közép-Európában. Ázsiában mást esznek, más ruhákat hordanak, máshogy gondolkodnak, és sajnos a nyomor is tipikusabb. Szeretnék megismerni egy másik világot. Ki tudja, lehet, hogy a Munch számára is tartogat lehetőségeket.