„A tömegkommunikáció előtt csak szóbeszédek és pletykák léteztek" - interjú Krekó Péter pszichológussal

Mióta világ a világ, a pletyka vagy a szóbeszéd jelen van, mennyire új dolog, hogy álhírek vesznek minket körül?

Vannak, akik azt mondják, hogy igazából a pletykálkodás az, ami az embert kiemelte az állatvilágból, mert a társakról megosztott információk tették azt lehetővé, hogy nagyobb csoportokban éljenek, azaz több tucat ember értse egymás között a szociális viszonyokat, ami az együttműködés alapja. A tömegkommunikáció előtt csak szóbeszédek és pletykák léteztek.

Teljesen természetes, hogy van egyfajta evolúciós fogékonyságunk ezekre, azaz ha az ismerősöm mond valamit, annak nagyobb hitelt adok, mintha a rádióból, tévéből hallom. Az olyan válsághelyzetekben, amikor az ember az életét veszélyben érzi, sokkal fogékonyabb lehet azokra az információkra, amik a szorongásra, vagy a negatív érzésekre reflektálnak – vagy úgy, hogy enyhítik azokat, vagy úgy, hogy éppen felerősítik.

Természetes, hogy egy egészségi válság idején elharapóznak a dezinformációk. Ami viszont újdonság, hogy a közösségi média sokkal inkább lehetővé tette azt, hogy akár ugyanazoktól a forrásokról terjedjenek a megalapozatlan egészségügyi álhírek arról, hogy a koronavírus nem is létezik, vagy éppen hogy nagyhatalmak által kifejlesztett csodafegyver.

Persze nem a fikcióval, a kitalált történetekkel van önmagában a probléma. Az emberek részben attól emberek, mert ezeket a másik valóságokat meg tudják teremteni a művészeteken, zenén, álmokon keresztül, de a probléma ott kezdődik amikor a deklarált képzelet és az állítólagos tények világa összecsúszik.

Tényleg nagyobb teret kaptak az álhírek a közösségi médiában vagy csak érzésre tűnik így?

Valóban, és ennek több oka van. Az egyik az, hogy kevesebb a szociális gátlás, egyszerűbben oszt meg valaki hamis vagy igazi profillal vad gondolatokat a közösségi oldalon, mintha személyesen kellene ugyanezt elmondania. A másik, hogy ez lett a társadalmi kommunikáció egyik fő színtere, ezért természetes is, hogy ott terjednek jobban.

Allport és Postman két szociálpszichológus 1946-ban írt már a szóbeszédek pszichológiájáról egy könyvet, és az amit leírnak a háborús szóbeszédekkel kapcsolatban, egy az egyben alkalmazható ma is. Az ember magyarázatokat gyárt, amikor fontos-életveszélyes a szituáció és túl kevés vagy éppen túl sok az információ.

Ezzel annyiban tudja enyhíteni, a szorongató érzést, hogy ki van szolgáltatva teljesen egy külső veszélyhelyzetnek hogy legalább megvan az az illúziója, hogy meg tudja magyarázni a helyzetet. Ez persze nem jelenti azt, hogy ettől jobban érzi magát, de a megértés illúziója legalább megvan. Ha nincs kellő információ, akkor a szóbeszédek, álhírek tölthetik be az információs űrt.

Hibás azt gondolni, hogy az álhírek csak az iskolázatlan emberekre hatnak, vagy hogy bárki immunis rá?

Nagyon önfelmentő gondolat, ha bárki azt feltételezi, hogy ő nem fogékony bizonyos típusú téves információkra, és biztos, hogy minden olvasó már többször dőlt be hamis, félrevezető, vagy legalábbis téves információknak. Én magam is. De ez természetes, hiszen rengeteg információhoz jutunk nap mint nap a médiából anélkül, hogy mi ezeket személyesen átélnénk.

Úgy tudjuk azt, hogy mi van Irakban, Afganisztánban, Ukrajnában, a Holdon, hogy bekapcsoljuk a tévét, felmegyünk az internetre és megnézzük. Ha nem bízunk a sajtóban, elkezdhetünk kételkedni mindezen információk hitelességében. És természetesen a sajtó sem tökéletes, tehát a gyanakvás nem is mindig irracionális. A szakirodalom két fő okot szokott megemlíteni, hogy miért dőlünk be valótlan dolgoknak. Az egyik a felszínes információfeldolgozás.

Az alapos információfeldolgozás, a kritikai gondolkodás nem független a szellemi képességektől, és nem független az iskolázottságtól. De ha ez lenne az egyetlen oka az álhírekben való hitnek, akkor csak el kellene magyarázni, hogy lehet az álhíreket felismerni, és az egész probléma megszűnne. De ennél fontosabb az érzelmi alapú elfogultság: hogy azért hiszünk el történeteket, mert valamiért hinni szeretnénk bennük.

Ez pedig mindannyiunkra jellemző, és iskolázottságtól független. Aki nagyon gyűlöl egy politikust, könnyen el fogja hinni akár azt is, hogy sátánista, vagy éppen gyerekkereskedő. A gyűlölet, a félelem és a remény egyaránt kedvez az álhírekben való hitnek. Az érzelmi elfogultságok, mindig kedveznek a téves információ elfogadásának, ezektől pedig senki nem mentes.

Sőt a szakirodalom egyre többet beszél az úgynevezett „motivált tudománytagadás” jelenségéről – ez azt jelenti, hogy az ember azért utasít el tudományos tényt, vagy nagyon nagy valószínűségű tudományos állítást (mint például, hogy a vakcinák, alkalmasak lehetnek a vírusok terjedésének a megelőzésére), mert ideológiai ok van mögötte. Például az a gondolatmenet, hogy én rendelkezem a testem felett, az állam ne mondja meg nekem, hogy be kell-e magam oltani.

Vagy hogy az oltásban gyermekektől származó őssejtek vannak (természetesen nincsenek), és ez ellenkezik az élet védelméről szóló vallási tanokkal. Ha ideológiai alapú az ellenkezés, akkor a képzettség vagy az intelligencia egyáltalán nem biztos, hogy felvértezi az egyént az ellen, hogy ő higgyen ezekben, sőt az intellektusa, az ismeretei, a téves hiedelem védelmébe szegülnek.

Voltak olyan amerikai vizsgálatok, amik például azt mutatták, hogy a nagyon elfogult, de magasan iskolázott, és még tudományos kérdésekben is jártas republikánusok voltak a leginkább hajlandóak a végletekig védelmezni a klímaváltozást tagadó érveket. Mi azt találtuk egy hazai kutatásban, hogy az, hogy valaki elhiszi-e, a teljesen légből kapott hangzatos politikai álhíreket, leginkább attól függ, hogy mennyire elkötelezetten rajong a saját pártjáért, és gyűlöli a másik oldalt.

A deepfake, a mesterséges intelligencia jövőjében, milyen hatással lehet az emberekre az, hogy már abban sem hihetnek, amit saját szemmel látnak?

Amit az emberek a szemükkel látnak, azt hajlamosak elhinni. Viszont már a televízió is elképesztően tud és tudott manipulálni azzal, ha részben valóságot mutat, de azokat kontextusból kiragadja, felnagyítja, vagyis a vizuális manipuláció nem a mesterséges intelligenciával kezdődött. Lehet hogy túl optimista vagyok, de ez szerintem ez egy olyan rablópandúr játék, amiben nem csak az álhírek terjesztői, de azok leleplezői is szerephez jutnak, és nincsenek sokban elmaradva az előbbitől.

A mesterséges intelligencia nem csak a deepfake-ek előállítására, de annak leleplezésére is alkalmas.

Ami szerintem inkább problémát jelent, az egy általánosabb világtrend, amikor a politikában, a technológiában, mindenhol erősödik a becsapás lehetősége, és a dezinformáció elharapózik a politikában és az egészségügyben is. Ennek hatására az emberek úgy érzik, hogy fogalmuk sincs, mi igaz és mi nem, és feladják azt az igényt, hogy megtudják a valóságot.

Ezt „információs tanult tehetetlenségnek” is hívjuk: ha valaki úgy érzi, hogy már minden új információ csak jobban összezavarja, és úgyse lehet megtudni az igazságot, akkor egyszerűen elfordulhat a hírektől. Ha az emberek ki akarnak lépni ebből a bénító állapotból, akkor igenis azt kell mondani, hogy vannak olyan tekintélyek, újságok, személyek, források, intézmények, akiknek nagyobb hitelt adok, és vannak olyanok, akiknek nem. Az információfogyasztásnál a minőség fontosabb, mint a mennyiség.

Minél felszínesebben követjük a híreket, minél több információt próbálunk magunkba habzsolni, annál könnyebb az átverés, tehát érdemes kevesebbet de alaposabban olvasni. Ha nem tudjuk napi szinten követni a közéleti híreket, akkor jobb ha hetilapokat, vagy átfogóbb, elemző írásokat olvas - ahol az összefüggésekre mutatnak rá, és nem csak egy információmorzsát kapunk.

Tudatosítsuk magunkban, hogy egyszerűen nem számíthatunk arra, hogy szerkesztők, tech cégek, platformok, oktatás véd majd meg minket az álhírek ellen, nekünk kell megvédenünk magunkat. Az elfogultságaink megvezethetővé tesznek, a józan gondolkodás a legjobb védekezés.